regi.tankonyvtar.hu · Web viewHistória 2000-0910. História 2000-0910. Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás

História 2000-0910

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 2000-0910Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Európa tegnap és ma ............................................................................................................... 12. Képek ...................................................................................................................................... 1

2. .......................................................................................................................................................... 41. A világ a huszadik század elején ............................................................................................ 42. Képek ...................................................................................................................................... 7

3. .......................................................................................................................................................... 91. Az OsztrákMagyar Monarchia� ............................................................................................... 92. Képek ................................................................................................................................... 13

4. ....................................................................................................................................................... 191. A "morganatikus" házasság .................................................................................................. 192. Képek ................................................................................................................................... 19

5. ....................................................................................................................................................... 211. A véderõvita .......................................................................................................................... 212. Képek ................................................................................................................................... 21

6. ....................................................................................................................................................... 221. Magyarország a századelõn .................................................................................................. 22

7. ....................................................................................................................................................... 251. A német állami egység fénykora .......................................................................................... 252. Képek ................................................................................................................................... 28

8. ....................................................................................................................................................... 321. Munkásság és munkásmozgalom ......................................................................................... 322. Képek ................................................................................................................................... 36

9. ....................................................................................................................................................... 401. Sikeres felzárkózás Európa peremén .................................................................................... 402. Képek ................................................................................................................................... 41

10. ..................................................................................................................................................... 441. Motorizáció a századfordulón .............................................................................................. 442. Képek ................................................................................................................................... 47

11. ...................................................................................................................................................... 501. Gyártók és modellek ............................................................................................................. 502. Képek ................................................................................................................................... 50

12. ..................................................................................................................................................... 531. Francia századforduló .......................................................................................................... 532. Képek ................................................................................................................................... 56

13. ..................................................................................................................................................... 591. A párizsi világkiállítás, 1900 ................................................................................................ 592. Képek ................................................................................................................................... 59

14. ..................................................................................................................................................... 641. A második újkori olimpia ..................................................................................................... 642. Képek ................................................................................................................................... 64

15. ..................................................................................................................................................... 661. A köztársaság próbakövea Dreyfus-ügy� ............................................................................... 662. Képek ................................................................................................................................... 66

16. ..................................................................................................................................................... 681. Olaszország a századfordulón .............................................................................................. 682. Képek ................................................................................................................................... 69


História 2000-0910

17. ..................................................................................................................................................... 731. A viktoriánus Anglia ............................................................................................................. 732. Képek ................................................................................................................................... 78

18. ..................................................................................................................................................... 841. A cserkészmozgalom ............................................................................................................ 842. Képek ................................................................................................................................... 84

19. ..................................................................................................................................................... 851. Európa "keleti kapuja" ......................................................................................................... 852. Képek ................................................................................................................................... 87

20. ..................................................................................................................................................... 911. A Balkán a századfordulón ................................................................................................... 912. Képek ................................................................................................................................... 95

21. ................................................................................................................................................... 1011. Ifjútörökök ......................................................................................................................... 101

22. ................................................................................................................................................... 1021. Oroszország, 1900 .............................................................................................................. 1022. Képek ................................................................................................................................. 106

23. ................................................................................................................................................... 1121. Orosz külpolitika a Távol-Keleten ..................................................................................... 1122. Képek ................................................................................................................................. 112

24. ................................................................................................................................................... 1131. A Lengyel Fõkormányzóság ............................................................................................... 113

25. ................................................................................................................................................... 1141. Az oktatás tömegessé válása .............................................................................................. 1142. Képek ................................................................................................................................. 116


1. Európa tegnap és maGLATZ Ferenc

Európa tegnap és ma

Az európai kontinensen élő népek jövője az új világrendben... Amikor megszűnt a kelet–nyugati katonai, politikai és gazdasági vetélkedés. Amikor a világpolitika egypólusú lett... Amikor új típusú érdekellentétek uralják el a nemzetközi hatalmi vetélkedéseket. Már nem a zsidó–keresztény kultúrkörön belüli politikai-katonai rivalizálás áll a világpolitika tengelyében. A Szovjetunió vereséget szenvedett, nem a hagyományos katonai harctéren, nem látványos katonai csatában, hanem a technikai-ipari versenyben. Amely teljesítőképességét legalább úgy megviselte, mint egy háborús katasztrófa. Most új ellentétek keletkeznek: közírók, történészek a civilizációk közötti várható összeütközésről beszélnek, amely egyelőre békés verseny formájában jelentkezik. A zsidó–keresztény civilizáció immáron egyedüli vezető hatalmát, az amerikait, a különböző keleti (arab, kínai, japán) kultúrák „veszélyeztetik”. Úgymond... – tesszük hozzá mi, mert egyáltalán nem vagyunk biztosak abban, hogy feltétlenül állami-politikai összeütközésekhez fog vezetni a Földgolyó eddigi „perifériáinak” technikai-civilizációs emelkedése. Félünk attól, hogy az amerikai-atlanti államrendszerek vezetőinek hagyományos gondolkodása keres újabb ellenségeket, fest létüket veszélyeztető ellenségképeket elénk. És azt sem zárjuk ki: e hidegháborús gondolkodású politikai erők, talán velük összefonódott katonai-technokrata rétegek napi anyagi érdekeit fogalmazzák meg. Az arab térség, Kína, Japán, India, Afrika civilizatórikus, technikai emelkedése – szerintünk – nem feltétlenül veszélyezteti az eddig a zsidó–keresztény kultúrkörben élt népeket. Sem az atlanti, sem az európai térségben élő társadalmakat. De azt mi is látjuk: új típusú versenyhelyzet alakult ki. A katonai-technikai alapon és ezzel állami alapon nyugvó ellentéteket felváltotta a gazdasági civilizatórikus verseny. Az új típusú verseny színtere: az új technika – az informatika –, az új közösségteremtő erők, az új érintkezéskultúra, amelyet a telefónia, az elektronikus posta, hír- és információáramlás, a tudás demokratizálása, az emberi munkaerő és ismeretáramlás szabadsága hozott ránk. És amely a világ minden sarkában felszabadítja az emberi nem éltető erejét: a kíváncsiságot.

Az európai kontinens népeinek a millennium új kihívásokat hozott. A magyar állam ezeréves évfordulójára taglaljuk nemzeteink múltját. Minden nép múltját, amelyik itt élt velünk együtt: hol egy államkeretben, hol darab-államokban. Mint ma. De a millenniumon többre kell a történésznek vállalkoznia, mint saját nemzeti múltjának idézése. (Ezt is megtesszük.) Fel kell villantania azt az időt, amikor az európai kontinens népeinek technikai-szellemi civilizációja valóban a világ élén állott. A múlt század fordulóját. Amikor az európai világ – szintén évszázadfordulót ünnepelve – elégedett volt a maga sikereinek taglalásával. És félő, hogy ma is ebben az önelégültségünkben festett Európa-kép lóg falainkon. Vagy – látva az amerikai, közel- és távol-keleti kultúrák dinamizmusát – Európa-pesszimizmus vesz rajtunk erőt...

A História a múltat azért idézi, hogy szórakoztasson: megmutassa az emberi alkotó tevékenység sokszínűségének történelmi csodáját. De a História a múltat azért is idézi, hogy elgondolkodtasson. Múltról, jelenünkről.

Európa a csúcson, Európa a múlt századfordulón. Ez a jelen kettős-szám tematikája. Azután az év során bemutatjuk a kortárs-civilizációk államait: a múlt századforduló Kínáját, Japánját, Indiáját, Afrikáját, Amerikáját, Ausztráliáját. Amely földrészeket, államokat – sajnos – a kortárs európai talán kevésbé ismert. És ezért kovácsolt rossz európai politikát, rossz jövőt, nekünk szomorú jelent. És amely önközpontú jelent és történetszemléletet minél gyorsabban el kell felejteni. És minél többször tekinteni körül a világban. Hogy lássuk reális esélyeinket: történészek, mérnökök, politikusok egyaránt.

2. Képek




1. A világ a huszadik század elejénPÓK Lajos

A világ a huszadik század elején

Európa vezető szerepe

Európából nézve – amely a felvilágosodás, az első ipari forradalom, sőt bizonyos mértékig a reneszánsz óta 1914-ig a leghatékonyabb kultúra, civilizáció szülőföldje és terjesztője volt – a többi földrész civilizációja, kultúrája muzeális világnak, „egzotikus állóvíznek”, szellemileg és társadalmilag erőtlennek, mérhetetlenül elmaradottnak látszik. A Földön 1900-ban kb. 1,6 milliárd ember él, Európa 400 milliós lélekszámmal viszont egynegyede sem volt a Föld lakosságának. Mégis többnyire innen indulnak el, itt születnek az emberi lét időszerű lehetőségeit művészettel és tudománnyal diagnosztizáló gondolatok, az új termelőeszközök és fegyverek, a kreatívabb gazdasági módszerek.

Politika, társadalom

Európában működik az a politika is, amely a 19. század végétől növekvő mohósággal tekinti magát az egész Föld lehetséges birtokosának – Ázsia, Afrika népeinek értékeit pedig profitforrásnak, földjüket fontos nyersanyagok lelőhelyének, lakosságukat felvevőpiacnak.

A világpolitika középponti problémája: a világ felosztása újra és újra, főképp ama európai országok között, amelyek megerősödve kerülnek ki az ipari, technikai fejlődésből és a 19. század háborúiból.

A kor legnagyobb hatalma, a tengerek ura: Anglia. Az angol királynak – Anglia határain kívül – 400 millió alattvalója van. Gyarmatainak területe 1914-ben 33,5 millió km2, és ebből 11 millió km2 az utolsó negyedszázad gyarapodása. A világ egyharmada a brit koronáé. Franciaország, Németország, az Egyesült Államok és Japán gyarmatainak összes területe 14 millió km2.

1870-ig az európai szárazföld vezető hatalma Franciaország. De Németország háborús győzelme 1870-ben a porosz–francia háborúban, a német egység megteremtése és Németország hirtelen kibontakozó, szédületes iramú gazdasági fejlődése háttérbe szorítja Franciaországot.

Többnyire sikeres katonai kísérletek nyomán a Föld még felosztható területeiből új gyarmatok lesznek. Egy ideig Dél-Afrika is angol gyarmat; Kongó a belgáké. A németek Afrikában és az óceániai szigetvilágban jutnak az igényeiknél kisebb területekhez. Sikertelen kísérlet az olaszoké, akik vereséget szenvednek az abesszin csapatoktól. Később azonban kárpótlásként megkapják a bomló Oszmán Birodalomból Líbiát és a Dódekanészoszt.

A kor jellegzetes figurája Cecil Rhodes, aki Angliának megszerzi Dél- Afrikát, miközben ő maga is a kor egyik leggazdagabb embere lesz; vagy éppen az Egyesült Államok elnöke, Theodore Roosevelt (1901–1909), aki megszállja Kubát, a Panama-földszorost, és Dél- Amerikát az USA piacává teszi. „Hódítani, felfedezni, veszélyekkel szembeszállni, civilizálni, ez a feladat, ez ad az életnek férfias értelmet” – vallotta az amerikai elnök. Az az angol író (Cecil Rhodes barátja) pedig, akinek a hazafias küldetéstudattól túlcsorduló lírája és a fehér ember erejét, fölényét hirdető indiai elbeszélései, regényei leginkább őrzik a kor angol tudatát, atmoszféráját, Rudyard Kipling volt.

A világgazdaság kialakulása

A nagy gyarmatosító országokban koncentrálódik a termelés; növekvő tőkeexportjuk politikai erővé is válik.

Az ipari termelés az első világháború előtti negyedszázadban több mint háromszorosára nő a világon. Nagy vasútépítések is folynak. (1914-ben már több mint egymillió kilométer vasút volt a Földön.) A szénbányászat több, mint egymillió tonna szenet hoz felszínre. A világ acéltermelése megközelíti az évi 50 millió tonnát, meggyorsítva a gépgyártást is. Az új energiaforrások, az olaj és az elektromosság összehasonlíthatatlanul hatékonyabbak a korábbinál. A vasút elterjedése, új vízi utak építése, a tengeri hajózás tonnatartalmának rohamos emelkedése oldja meg a szállítási problémákat.

Az a fogalom, hogy világgazdaság, a 20. század elején születik meg.


A világgazdaság kialakulásához vezető út a nemzeti gazdaságok folyamatos összefonódásával kezdődik. Az egyes országok technológiai és nyersanyag-ellátási feltételei, piaci lehetőségei eltérőek, s a különbségekből adódó problémák megoldása a kereskedelem feladata. Ehhez azonban a kereskedelem minél nagyobb szabadságát, a védővámok, a protekcionizmus háttérbe szorítását kell elérni. A modern nagyipari vállalatok tömegtermelésre rendezkednek be, és saját nemzeti piacaik korlátozott felvevőképessége nem akadályozhatja termelésük növekedését.

A századfordulótól az első világháború kitöréséig legalább kétszeresére nő a világkereskedelmi forgalom. Az egyes államok részvétele a világgazdaságban pedig már 1900-ban jelzi nemcsak gazdasági erejüket, hanem katonai lehetőségeiket is: Nagy-Britanniáé 18%; Franciaországé 7%; Németországé 16%; Oroszországé 6%; az USA-é 36%.

Időleges stagnálások, gazdasági válságok ellenére a fejlődés lendülete rendkívüli erejű, főképp amikor kibontakozik az európai nagyhatalmak fegyverkezési versenye.

A fellendülés azonban ekkor sem terjed ki egész Európára. Éppen ebben a másfél évtizedben alakulnak ki jelentős különbségek például Oroszország, Spanyolország, valamint Anglia, Franciaország és Németország között. A mai szóval modernizációnak nevezett politikai-gazdasági reformkísérletek megindulnak már a század elején a legelmaradottabb országokban (Oroszországban 1905 után, az akkor még világpolitikai tényezőnek számító Törökországban 1908-ban) – egyelőre nem sok eredménnyel. Közvetlenül az első világháború után Japán először mutat majd példát sikeres, lendületes modernizációra.

Európa arcát, társadalmi és kulturális folyamatait is nagyon különböző módon alakította a gazdasági, technikai fejlődés. Párizsban 1889 óta áll az Eiffel- torony; egy lehetőségeire büszke korszak és önérzetes társadalom szimbólumaként. Amerikában már épülnek a felhőkarcolók. A városiasodás tempója – elsősorban a gazdaságilag gyorsan fejlődő országokban – hihetetlenül meglódul. Németországban 1870-ben még csak nyolc városnak volt 100 ezernél több lakosa; 1900-ban már negyvenegynek. Angliában ekkor a lakosság 75%-a városlakó, Oroszországban csak 10%.

Az agrártermelés el tudja látni a városokat, Malthus jóslatát cáfolják a műtrágyázásnak és a mezőgazdaság kezdődő gépesítésének eredményei. A gyarapodó lakosság igényeinél egyelőre jobban nő a földek hozama.

A civilizációs forradalom árnyoldalai

A haladáshit virágkorában azonban a gazdasági, technikai haladás árnyoldalai is egyre szembetűnőbbek.

Az európai értelmiség túlnyomó többsége rendületlenül bízik abban, hogy Európa megmarad a gazdagodás és az alkotó szellemiség földjének. Az európai technika és tudomány megváltoztatja majd a világot, mégpedig nemcsak gazdaságilag.

A gondolkodásmód változásai azonban jóval később következnek, „inkább újabb előítéletek támadnak – írta annak idején Kant –, amelyek mint a régiek, vezetik a gondolattalan tömegeket”.

Most éppen a szellemi elit java ad hangot balsejtelmeinek: a látványos technikai, gazdasági sikerek mögött a laicizálódó polgári társadalmak elsivárosodására figyelnek fel a művészek. Az Európán tavaszi forgószélként végigszáguldó századvégi szecessziós művészeti mozgalom az esztétikum mámorát és természetes irracionalitását ajánlja a racionalitás és a pragmatizmus fáradtjainak.

A szellemi éhség mélyebb rétegeiből más panasz is szól. A tudomány és több országban a politika már régóta támadja, a kor haladáshitének propagandája pedig folyamatosan diszkreditálja a vallást, amely évszázadokig működött a morál s az emberi kapcsolatok támaszaként, szabályozójaként. Nietzsche hatása a századelőn bontakozik ki az egész európai kultúrában; eszméi robbantják nemcsak a vallás, hanem a tudomány, a társadalomirányítás addigi tabuit, és csak igen kevesekre korlátozzák a gondolni érdemes új gondolatok hiteles képviseletét.

A civilizáció növekvő szintjével megjelennek az addig ismeretlen civilizációs ártalmak is; lehet már olvasni például a környezetvédők figyelmeztetéseit, amelyeket azonban még szinte senki sem vesz komolyan.

Tarthatjuk az első világháború előtti negyedszázadot valamiféle küszöb-korszaknak is; amikor a környezetszennyezés és -pusztítás mellett szinte hiánytalanul megjelennek – egyelőre veszélyességük vagy áldásos jövőjük híre nélkül – a 20. század történetét meghatározó eszmék, felfedezések, politikai szándékok.


A felbomló Oszmán Birodalom és az Osztrák–Magyar Monarchia területén újnacionalizmusok is ébrednek. Egyelőre még csak nemzeti függetlenségüket vagy a szomszédos nemzeti államokhoz való csatlakozást keresik.

Általában megfigyelhető, hogy más a nagyhatalmak – a németek, a franciák – nacionalizmusa, mint a kisebbségként élő nemzetiségeké, pl. a Monarchiában. Az előbbieket az Ehre és a Gloire bűvölő látomásai vakítják, az utóbbiakat az eljövendő nagyság lehetőségei.

A szociális gondoskodás „gyermekkora”

A 19. század végén már egyre többen vannak a hatalmas gazdasági fejlődés áldozatai is. A személyiség, a gondolkodás, a szólás, a vállalkozás szabadsága szinte sohasem érvényesül azonos szinten az egyes társadalmakban; Európában sem, Európán túl pedig a rabszolgaság vagy a kvázi-rabszolgaság sem ritka még.

Európában az emberi jogok bővülésének kiindulópontjai természetesen mások. Angliában például 1911-ben sikerült kiterjeszteni a választott alsóház hatalmát, és szűkíteni a lordok házának politikai szerepét. A nagyobb jövedelműek intenzívebb megadóztatása következett, a szociális gondoskodás egyelőre kezdetleges kialakítása, majd a szavazati jog kiterjesztése minden férfire. Franciaországban 1914-re tudják a jövedelmi adót a kisebb jövedelműeknek az érdekeit jobban méltányló módon szabályozni. Ezek a változások indítják el – először a fejlett nyugat-európai országokban – a társadalmak demokratizálódását.

A szociális gondolkodás és gondoskodás a gazdagabb országokban is igen alacsony színvonalú, akárcsak az érdekvédelem. A munkaidő még 10-14 óra, csak 1918 után csökken 8 órára, ráadásul az egyes országokban eltérő időben. Különösen a kialakuló iparvidékeken és a nagyvárosokban élő munkás milliók vannak kiszolgáltatva a kapitalista gazdaságot kísérő konjunktúrák és dekonjunktúrák hullámzásának, a nyomornak, a munkanélküliségnek. Az üzemekben egyre következetesebb a teljesítményelv érvényesítése, amelyhez nehezen alkalmazkodnak a faluról nemrég a városba-iparba került, szakképzetlen munkások.

A századfordulóra a nagyvárosokban óriási proletárnegyedek alakulnak ki, ahol (az adatok bécsiek) két-három család él 13-15 négyzetméteres szobákban. Ráadásul sokuknak kenyérkereső munkájukat is otthon kell végezniük: a nagyüzemek minden lehetséges munkafolyamatot igyekeznek – a rezsiköltségek csökkentése, a profit növelése érdekében – bedolgozókkal elvégeztetni. Megjelennek a sztrájkok és a szociális indíttatású tüntetések nemcsak az európai nagyvárosokban, hanem az USA-ban is.

A polgárságnak ekkorra már nem marad szinte semmi közös érdeke a munkássággal. A polgárságot ugyanis gyorsan differenciálják a gazdasági folyamatok. A bankok, nagyüzemek tulajdonosai már egyre gyakrabban kapcsolódnak be az állami hatalmi mechanizmusok irányításába. A középpolgárság és a kispolgárság is számos, külön érdekű rétegre szakad, és ennek megfelelően alakul a politikai képviseletük is.

A munkásság és a nők színre lépése

A negyedik rend politikai önvédelmi szerveződése a 19. század öröksége. Saint-Simon még erkölcsi elvekre építi utópisztikus elképzeléseit; Blanqui és Babeuf, akik életük nagy részét börtönben töltötték, a dolgozók és a tőkések élethalálharcának eredményeként várták az igazság rendjét. Az anarchizmus különböző változatai (Bakunyin, Proudhon, Kropotkin) az államokat, pártokat, az egész polgári társadalmat akarták eltakarítani. Ők nem a politikai szerveződés, hanem főképp az egyéni terror útján remélték a társadalmi felszabadulást.

A 20. századra átáradó hatásával, mind elméleti, mind mozgalmi vonatkozásban legjelentősebbnek Karl Marx és Friedrich Engels nézetei bizonyulnak a szocializmus, a kommunizmus társadalmi lehetőségeinek eszméjével. Szerintük a munkásosztály feladata, hogy osztályharcának végeredményeként eljusson a proletariátus diktatúrájáig.

Éppen a 19–20. század fordulóján bontakozik ki a Marxra, Engelsre hivatkozó szocializmus-elképzelések vitája, továbbá a nézetek, mozgalmak polarizálódása forradalmi és reformer, békés szárnyra. A Lenin irányította orosz bolsevikok és az Eduard Bernstein szellemi hatásával működő revizionista szociáldemokrata pártok jelzik a szocialista kommunista ideológiák és mozgalmak pólusait. A revizionisták és forradalmárok vitájában Lenin, Trockij és társaik „bizonyíthatnak” először Oroszországban. Forradalmuk győzelme majdnem háromnemzedéknyi időre befolyásolja Európa és a világ történelmét...

A szakszervezetek, amelyek az angliai trade unionokból jönnek létre a 19. században Európa-szerte, a század végére alakítják meg nemzetközi szervezeteiket, ám még nem törnek politikai hatalomra. A munkások felvilágosítását és érdekeik védelmét tekintik feladatuknak. Gyakran működnek azonban szoros kapcsolatban szocialista pártokkal. (Magyarországon századunk első éveinek gazdasági válsága nyomán 1905-ben lépi át a


szakszervezeti tagok létszáma a százezret.)*

A katolikus egyház – elsősorban XIII. Leó pápa „Rerum Novarum”kezdetű enciklikájában, még a múlt század végén, 1891-ben az osztályharcos konfliktusok, a forradalmi tendenciák ellen lép fel, a keresztény igazságérzet, a türelmes segítőkészség történelmi szerepét hangsúlyozva. A 20. század elején már a legtöbb európai országban működnek az enciklika szellemét képviselő keresztényszocialista pártok.

A századelő társadalmi harcai között a kor sajtója igen gyakran emlegeti a nőktörekvéseit, akik magukat a legnagyobb elnyomott tömegnek tartják. A nőknek még nincsenek politikai jogaik, személyes jogaik is korlátozottak. Az utcai tüntetéseket az angol szüfrazsettek kezdik a politikai jogokért, gazdasági függetlenségért és a születésszabályozás szabadságáért, olykor a sajtó ordenáré hangját és a tüntetéseiket szétverő rendőrök lovainak patáit is vállalva eszméikért. A nőmozgalmak először lépnek ki otthonaikból, jogokat követelve, évezredes tabukat félretéve.

A rendi társadalom felbomlása nyomán megerősödő polgárság pionír feladatot, nevetséget és erőszakot vállaló asszonyai nem kevesebb ellenállással találkoznak, mint azok, akik nagyobb kenyérért, élni érdemesebb életért vonulnak ki a nagyvárosok utcáira.

*Vö. erre Sipos Péter: Munkásság és munkásmozgalom c. cikkünket e számunkban! (A szerk.)

2. Képek



1. Az OsztrákMagyar Monarchia�DIÓSZEGI István

Az Osztrák–Magyar Monarchia

Boldog békeidők?

Miként az azt megelőző évtizedekben rendszeresen, 1900-ban népszámlálást tartottak Ausztriában és Magyarországon. Az összesített statisztikai adatokból kitűnt, hogy a Monarchia kereken 49 milliós népességének csupán 23,4%-a volt német, 19,6%-a magyar, a fennmaradó 57% pedig kilenc nemzet között oszlott meg úgy, hogy csak a csehek részesedése volt fölötte a 10%-nak. Különös képlet volt ez akár Nyugat-Európa nemzeti államaival, akár Kelet-Európa soknemzetiségű birodalmával egybevetve. További kuriozitás volt, hogy a tizenegy nemzet közül csupán öt – a magyar, a cseh, a szlovák, a horvát és a szlovén – élt teljes létszámával a Monarchia határain belül, a többi – az osztrák-német, a lengyel, az ukrán, az olasz, a román és a szerb – a birodalom határai mentén kialakult, vagy alakulóban lévő nemzeti államok etnikai közösségéhez tartozott.

Összetartó erő a félelem

Mi tartott össze egy olyan államot Európa közepén, amely mind a nemzeti homogenitást, mind a vezető nemzet túlsúlyát nélkülözte? Az utódállamok történetírása erre a kérdésre egyszavas választ adott: az erőszak. Valójában azonban 1867 óta a katonák nem jöttek ki a kaszárnyákból. A birodalom népei között nyilvánvalóan kellett lennie valamiféle konszenzusnak ahhoz, hogy ne emeljenek kezet a Monarchiára, és hogy tudomásul vegyék: a nemzetek Európájában létük természetes kerete ez a soknemzetiségű államalakulat.

Volt is ilyen, elsősorban külpolitikai megfontolásokból fakadó konszenzus. A Monarchia nemzetei a környező hatalmak – Németország, illetve Oroszország – terjeszkedésétől féltek, és arra a meggyőződésre jutottak, hogy saját független államaik nem tudnának megállni az expanzió útjában. Ebben a meggyőződésben rejlett a Monarchia ereje, de egyúttal gyengesége is.

Hogy a Monarchia sajátos etnikai struktúrájából adódóan milyen rendkívüli módon sérülékeny, azzal a döntésre hivatottak is tisztában voltak. Kálnoky közös külügyminiszter 1888-ban aggodalmasan írt arról, hogy a galíciai ukránok és az erdélyi románok a határokon túlra gravitálhatnak. Egyelőre nem lett igaza. Az ukránok továbbra sem mutatták jelét annak, hogy az ukrán etnikai tömböt magában foglaló Oroszországhoz kívánnának csatlakozni, hiszen ott anyanyelvüket sem használhatták volna, a románok pedig méltányolták azt a bukaresti intelmet, hogy Romániának Oroszországgal szemben szüksége van a Monarchiára.

És valahogy a többiek is így voltak ezzel. A bácska-bánáti szerbek és a tiroli olaszok Belgrád, illetve Róma igényeinek megfelelően tanúsítottak mérsékletet, a lengyelek pedig nem kívánták orosz- vagy németországira cserélni összehasonlíthatatlanul kedvezőbb galíciai státusukat. A horvátok és a szlovének idegenkedtek egy netáni jugoszláv egységtől, és az olasz szomszédság miatt bizonytalannak vélték az önálló Horvátország és az önálló Szlovénia jövőjét. A csehek véleménye sem változott: Prágában továbbra is úgy tartották, hogy a Vencel-korona országait, ha független nemzetközi státust nyernek, bármikor összeroppanthatja a hatalmas német harapófogó.

Mégis: bármennyire hihetetlen is, a Monarchiához fűződő érdekszálak a kiváltságos nemzetek, az osztrákok és a magyarok köreiben kezdtek először vékonyodni.

Az osztrák nemzeti tudat dilemmái

Az osztrákoknak a Monarchiához fűződő viszonyában kezdettől mutatkozott egyfajta ellentmondásosság. Ők ugyanis Ausztriában is, Németországban is otthon voltak egyszerre. A Monarchiához kötötte őket az adott államkeret és a küldetéstudat, Németországhoz pedig a közös nyelvés atörténelmi múlt. A két minőség korántsem harmonizált egymással. A dilemmát azzal vélték feloldhatónak, hogy a Monarchiát germanizálják, a széttagolt Németországot pedig osztrák vezetéssel egyesítik. Az adott etnikai arányok mellett a két célkitűzés persze ábránd lehetett csupán, és hogy milyen mértékben az volt, azt a königgrätzi csatavesztés (1866) és a pesti királykoronázás (1867) mutatta meg. Az osztrákoknak tudomásul kellett venniük, hogy Németország porosz vezetés alatt egyesül, a centralizált összbirodalom pedig, a magyar igényeknek megfelelően, dualista állammá alakul.


Az új helyzetben a kettős traumát átélt osztrák nemzeti tudat számára megint a nagynémet megoldás kínált feloldozást.

Az osztrák Anschluss-nosztalgiák a politika terrénumán még csak hellyel-közzel nyilvánultak meg. Márcsak azért is, mert Berlinben, Bismarck gyakorlatát követve, még mindig mereven elzárkóztak minden osztrák csatlakozási szándék elől. De gyanakvást és aggodalmat keltettek az öregedő uralkodóban, Ferenc Józsefben, aki 1898-ban már ötvenedik éve ült a trónon.

Magyar elkülönülési törekvések

A magyar politikai gondolkodásban végbemenő metamorfózis annál több gondot okozott. A kiegyezés alkotója, Deák Ferenc még úgy tartotta, hogy a független Magyarország nem tudna megállni a felemelkedő Németország és a hatalmas Oroszország szomszédságában. Véleményét a politikai elit túlnyomó többsége osztotta. A századforduló táján azonban sokak számára úgy tűnt, hogy elmúlt a német veszedelem, mert Németország a Monarchia szövetségese lett, Oroszország pedig a Távol-Keletre helyezte át hatalmi törekvéseinek súlypontját. Optikai csalódás volt ez, nem egyéb, mert a geopolitikai helyzet mitsem változott. Inkább arról volt szó, hogy egyre kevésbé tűntek nélkülözhetetleneknek a Monarchia biztonságot nyújtó keretei. A kiegyezés idején tanúsított önmérséklet az osztrák–magyar ellentétek élezése tekintetében mindenesetre elveszítette aktualitását. Sem indokoltnak, sem célszerűnek nem látszott többé, hogy a nemzet az eddigi mértékben nélkülözze az állami szuverenitás attribútumait.

A helyzet félreértése és a túlburjánzó önbizalom a véderőtörvény megújítása körüli vitákban csúcsosodott: a kormány nem tudta keresztülvinni, hogy a parlament megszavazza az újoncjutaléknak egyébként indokolt – a lakosság növekedésével arányos – megemelését. A viták miatt egymás után buktak a kormányok, majd az 1905. januári választásokon a harminc év óta kormányzó Szabadelvű Párt is vereséget szenvedett.

Magyarország egy rövid időre a teljes politikai zűrzavar állapotába került. Szakítás csak azért nem következett be, mert a győztes Függetlenségi Párt végül visszariadt saját vakmerőségétől, és 1906 áprilisában a hatvanhetes közjogi alap tiszteletben tartásával vállalkozott kormányalakításra.

A kisebbségek autonómiatervei

Miközben az osztrákok és a magyarok körében elkülönülési törekvések mutatkoztak, a többiek tartózkodó magatartást tanúsítottak, és sorsuk megjavítását változatlanul a Monarchia keretei között keresték. Mindezt nem viszonosság nélkül tették: „ragaszkodásukat” nagyon is határozott feltételekhez kötötték, és különböző szintű autonómia-elgondolásokat fogalmaztak meg. A törekvéseknek kétségkívül megvolt az etnikai bázisa, hiszen Magyarország nem magyar népessége 1900-ban is közel 50%-ot tett ki, Ciszlajtániában, vagyis a Lajtán túli területeken pedig a nem német népesség aránya kétharmadra rúgott.*

Az autonómiatervek azonban Bécsben és Pesten nem találtak kedvező fogadtatásra. Az osztrákok kényszerből tudomásul vették ugyan a dualizmust, Ciszlajtánia föderalizálásáról azonban hallani sem akartak. Magyar részről pedig az „egy politikai nemzet” teóriája alapján, az egy Horvátország kivételével, elzárkóztak az ország területi autonómiákra történő feldarabolásától. Az adott etnikai arányok mellett persze egyik országrészben sem lehetett szó a francia és az orosz mintájú nyelvi uniformizálásról. Ausztriában az 1867-es alaptörvény valamennyi „országosan használt nyelv” egyenjogúságát elismerte, a magyar országgyűlés pedig 1868-ban törvénybe iktatta a nemzetiségi egyenjogúságot.

A nemzetiségi kérdésnek a korabeli európai gyakorlathoz képest nagyvonalú rendezése azonban nem elégítette ki az érintetteket – a román képviselők a magyar országgyűlést, a csehek a bécsi birodalmi gyűlést, a Reichsratot bojkottálták –, de a jó szándék és az eredményesség egy ideig nem volt vitatható. A magyarországi népiskolákban 1879- ig nem magyar tannyelvű iskolákban a magyart még mint idegen nyelvet sem tanították, Ausztriában pedig az elemi iskolai oktatás arányai nagyjából megegyeztek az országos nemzetiségi arányokkal.

Nyelvhasználat

A gondok a századforduló táján jelentkeztek.

Magyarországon a törvény nem ismert kollektív nemzetiségi jogokat, mégis szemet hunytak a nemzetiségi pártok létezése fölött. Ugyanakkor az állam elnézte a megyék és a városok nemzetiségellenes túlkapásait is. Nem arról volt szó persze, hogy országos méretű magyarosítás folyt volna, hiszen fél század alatt csupán a hazai nemzetiségi népesség 20%-a tanult meg magyarul! Az 1868. évi igen méltányos törvénnyel ellenkező gyakorlat azonban kétségkívül rontotta a lakosság tekintélyes részének közérzetét.


Ciszlajtániában a németet nem emelték ugyan az államnyelv rangjára, de a német nyelv elsőbbsége a közigazgatásban 1867 után is érvényesült. Ez a gyakorlat nehezen volt tartható az olyan koronaországokban, ahol a lakosság többsége nem német volt, illetve ahol a többségi németség mellett tekintélyes számú nemzetiség élt.

A kormány számot vetett ezzel a körülménnyel, és már az 1880-as évek kezdetétől igyekezett a közigazgatási szintű nyelvi egyenjogúságot biztosítani. A kísérletek az 1897-ben kiadott nyelvrendeletben csúcsosodtak: Cseh- és Morvaországban közigazgatási és bírósági szinten kétnyelvűséget írt elő, és valamennyi hivatalnoktól megkövetelte a német és cseh nyelv egyidejű ismeretét.

A válasz a németek részéről utcai tüntetések sorozata és parlamenti obstrukció lett: egy osztrák képviselő egy alkalommal tizennégy órán át beszélt a Reichsratban. Majd, amikor a kormány a nyomásnak engedve, 1900-ban visszavonta a rendeletet, a csehek folytatták ott a tüntetést, ahol a németek abbahagyták. Ausztria csak azért nem vált kormányozhatatlanná, mert az 1867-es alaptörvénybe illesztett 14. paragrafus lehetővé tette az ország rendeleti úton történő kormányzását. A nemzetek közötti harmónia megteremtése azonban sem parlamentáris, sem rendeleti úton nem sikerült.

A nagy gazdasági térség előnyei

A Monarchiához fűződő érdekszálak a századforduló táján elvékonyodtak és a belső érvényesülés akadályokba ütközött, de a soknemzetiségű államalakulatot összetartó gazdasági szükségesség változatlan hatékonysággal működött. Az osztrákok az Anschlusszal – a Németországhoz csatlakozás gondolatával – nosztalgiáztak, gondolván azokra a korábbi évszázadokra, amikor a Német-római Birodalom keretein belül még a német nyelvű osztrákok és németek együtt éltek. A magyarok a függetlenséggel kacérkodtak, a csehek nemzeti sérelmeiket panaszolták, de abban a többiekkel együtt egy véleményen voltak, hogy az államhatárokkal körbefont nagygazdasági térségnek megvannak az előnyei.

Márpedig a Monarchia ilyen nagy gazdasági térség volt, hiszen 600 ezer km2-nél nagyobb területével csupán Oroszországot engedte maga elé, de nagyobb volt, mint Franciaország, sőt mint az egyesített Németország. E területen eleve adva volt minden, amit a mai Európai Unió országai négy évtized után elértek, vagy elérni szándékoznak: a határsorompót nem ismerő gazdasági közösség, a tőke és a munkaerő szabad áramlása, és a közös fizetőeszközben mutatkozó monetáris unió. Az elégedetlenkedő és egymással torzsalkodó nemzetek méltányolták ezeket az előnyöket, hiszen a fellendülés, amelyet a kiegyezés óta átéltek, nem utolsósorban a nagytérgazdálkodás feltételeiből adódott.

Valóban káprázatos felemelkedésről volt szó: a Monarchia a 19. század utolsó harmadában és a századfordulót követően lépést tartott Európa fejlettebb nyugati felével. Ha valaki 1830-ban Bécsből Innsbruckba utazott, négy napon át kellett ülnie a postakocsiban, a világháború előtt már 45 ezer km hosszú vasúti sínpár hálózta be a Monarchiát, és Pestről Bécsbe vonatozni alig tartott hosszabb ideig, mint manapság. 1879 márciusában a megáradt Tisza még Szeged belvárosát is romba döntötte, a század utolsó harmadában gátak közé szorították a folyókat, termőföldet adva ezzel a földművelőknek és biztonságot a települések lakóinak. Az urbanizáció rohamléptekkel haladt előre. A világháború előtt Ausztriában a lakosság fele, Magyarországon egyötöde élt városnak számító településeken. Bécs és Budapest a maga egymilliónál nagyobb, illetve az azt megközelítő népességével felzárkózott Európa nagy metropoliszaihoz. Prága és Krakkó, miközben változatlanul őrizte még középkorban szerzett tekintélyét, egyre inkább új arculatot kapott.

A korszerű infrastruktúra kiépülése az elismerésre érdemes gazdasági teljesítményen nyugodott. Az osztrák ipari termelés 1880 és 1912 között háromszorosára növekedett, Magyarországon megduplázódott, a gabonatermelés 1875 és 1912 között Ausztriában kétszeresére, Magyarországon négyszeresére nőtt. Ma, 2000-ben, amikor a felzárkózás közgazdasági szótárunk leggyakrabban használt kifejezése, elcsodálkozhatunk azon, hogy Magyarország az egy főre jutó bruttó társadalmi termék tekintetében meghaladta Spanyolországot, a Monarchia egészének mutatói jobbak voltak Olaszországénál, az osztrák, valamint a cseh-morva területek pedig a belgiumit és a hollandiait közelítették!

Az életminőség javulása

A gazdasági fellendülés következménye, de mondhatni előfeltétele is volt, hogy az egészségügy és az oktatásügy területén is radikális változások mentek végbe. Magyarországon még 1873-ban is végigsöpört a kétszázezer halálos áldozatot követelő kolerajárvány, de ez volt az utolsó az évszázadok során vissza-visszatérő nagy ragályok sorában. Az élelmezési viszonyok javulása következtében megszűnt a skorbut és a pellagra, a himlőoltás és az újraoltás bevezetésével mérséklődött a gyermekhalandóság. Tető alá kerültek a jellegzetes


vöröstéglás kórházak és klinikák Bécsben és Pesten csakúgy, mint Lembergben és Szarajevóban. A halálozási arányszám csökkenésének és a születési ráta változatlanságának tudható be, hogy múlt századi elődeink nem ismerték napjaink nyomasztó gondját, a népességfogyást. A növekvő gazdaságnak nem voltak munkaerőgondjai, még akkor sem, ha a jobb élet reményében negyven év alatt hárommillióan keltek át az Atlanti-óceánon.

Kiművelt emberfőkben sem mutatkozott hiány. A századfordulón Ausztriában és Csehországban az iskoláskorúak 95, Magyarországon 85%-a kijárta a hat elemit, és az elmaradott Galíciában és Bukovinában is csupán a lakosság egynegyede volt írástudatlan. És akinek módja és lehetősége volt, továbbtanulhatott a szak- és középiskolákban, vagy éppenséggel a tudományegyetemeken. Ciszlajtániában hét, Magyarországon – az első világháború előtt – öt tudományegyetem működött, a német és a magyar mellett cseh, lengyel és horvát tanítási nyelvvel. (Az osztrák és a magyar iskolapolitikára viszont nem vet jó fényt, hogy a hárommilliót meghaladó galíciai ukrán és a hárommilliót közelítő erdélyi román népesség nem szerezhetett anyanyelvén felsőfokú képesítést!)

A kiegyezés óta tartó és a századforduló után felgyorsuló fejlődés közelítette egymáshoz Európa középső és nyugati régióját, és erősítette a közös vonásokat a Monarchia egyes térségeinek arculatán. A pesti Andrássy út a párizsi Champs-Élysèes-re emlékeztetett, a bécsi Ringstrasse palotái a londoni City eleganciáját idézték, a vonatokon érkező utasokat Prágában és Triesztben egyazon stílusban épült pályaudvarok fogadták, a színházlátogatók pedig akár össze is téveszthették a grazi és a pozsonyi városi teátrumot.

A múltból örökölt különbségek azonban még magasból nézve is érzékelhetőek voltak. A Nagy Magyar Alföld vertfalból épült falusi házaival inkább hasonlított Havaselvére, mint a Pó-síkságra, Krajna (a mai Szlovénia) pedig csak égbenyúló hegycsúcsaival emlékeztetett Felső-Ausztriára. A különbségek alulnézetből, a foglalkozási megoszlás és a társadalmi szerkezet tekintetében még inkább kiütköztek.

Társadalmi átrétegződés

A rohamos tempóban végbemenő iparosodás megváltoztatta a tradicionális foglalkozási struktúrát, de a világháború előtti években Magyarországon a lakosság kétharmada, Ciszlajtániában pedig a lakosság fele még mindig mezőgazdaságból élt. (Az ugyancsak némi késéssel induló Németországban ez a részesedés már a népesség egyharmadára csökkent.) Mindez annyit jelentett, hogy a századfordulós Monarchia európai összehasonlításban csupán az agrár-ipari minősítést kaphatta.

A társadalmi átrétegződés, a polgárosodásnak nevezett folyamat félreismerhetetlen jele volt viszont, hogy a századforduló után a nagyburzsoázia számított a társadalom vagyoni tekintetben legerősebb csoportjának. A bankárok, nagyiparosok, nagykereskedők és bérháztulajdonosok, a Rothschildok, Weiss Manfrédek és Chorinok a nemzeti vagyon legnagyobb hányadát birtokolták. És ez akkor is így volt, ha a nagybirtokos arisztokraták, a Schönbornok, Lobkovitzok és Esterházyak mondhatták magukénak a termőföld 20–30%-át, a cseh–morva területeken csakúgy, mint Szent István koronájának országaiban.

A gyarapodó gyáripari munkásság új színt vitt a társadalom palettájára, de összetételét tekintve hátrányosan különbözött a fejlett nyugati országokétól. Törzsét ugyan a szakmunkások alkották, de túlságosan nagy volt az idényjelleggel foglalkoztatott segédmunkások és napszámosok aránya, és viszonylag alacsony a betanított gépmunkások részesedése. A legnépesebb társadalmi osztály, a parasztság, belső tagozódását tekintve a jobbágyfelszabadítás előtti időkre emlékeztetett. A vállalkozó típusú farmergazda persze megjelent az osztrák–cseh területeken és a magyar Alföldön sem volt ritkaság, a Lajtától keletre azonban a birtokát családjával együtt művelő kisgazda és a földnélküli szegényparaszt tette ki a többséget.

A gazdagok és szegények közötti szakadékot úgy-ahogy áthidalta a nemesi eredetű középbirtokosok, a jómódú vállalkozók, tisztviselők és katonatisztek eléggé széles rétege. Az ún. középosztály aránya és súlya azonban még a Monarchia legfejlettebb területein is mögötte maradt a nyugat-európainak. És akkor még nem szóltunk a galíciai ukrán és az erdélyi román társadalmakról, amelyek éppen csak megkezdték a kiemelkedést csonkatársadalom mivoltukból.

Magatartásformák

A társadalom stílusa és mentalitásavégképp a régi időket idézte. A felső rétegekben a bárói rang, középen a tiszti kardbojt volt a vonatkozási pont. A dúsgazdag bankár élete legnagyobb megtiszteltetésének érezte, ha az osztrák Herrenhaus, vagy a magyar felsőház tagja lehetett, a tartalékos állományban lévő tisztviselő pedig, ha kinyílt előtte a tiszti kaszinó ajtaja. A parasztgazda hiába volt tehetősebb, mint a lecsúszó középbirtokos, az úri társadalomtól elkülönítő vonalat nem léphette át. A politikai elitet a polgári réteg felemelkedése mondhatni


teljesen érintetlenül hagyta. A Monarchia közös külügyminiszterei kivétel nélkül grófok és bárók voltak, a dualizmus korának tizenöt magyar miniszterelnöke közül kilenc az arisztokrácia soraiból került ki, és a képviselő-választáson is az indult igazán eséllyel, akinek nemesi levél volt a tarsolyában.

És hogy a lakosság széles tömegei ne kerüljenek a politika közelébe, arról a magasvagyoni cenzus gondoskodott. A századforduló Ausztriájában még mindig a jómódúakat előnyben részesítő kuriális választási rendszer volt érvényben, Magyarországon pedig a lakosság 5 (a felnőtt férfinépesség 25) százaléka rendelkezett szavazati joggal. Az anakronisztikus szisztéma Ausztriában tarthatatlannak bizonyult, és 1907-ben bevezették az általános választójogot. Magyarországon azonban „az öntelt oligarchákból, ügyvédekből és kisnemesekből álló parlament”, ahogy báró Fejérváry Géza, a darabontkormány miniszterelnöke fogalmazott, mindvégig megakadályozta, hogy a választójogot a kor követelményeihez igazítsák.

A társadalmat kettéosztó nagy vagyoni különbségek az életmódban is tükröződtek. A téli hónapokban az Alpesekben vadászó, nyáron Abbázia kaszinóiban kártyázó arisztokratát egy egész világ választotta el a filléreit kuporgató kisbirtokostól és a részesaratóként verejtékező mezőgazdasági munkástól. A főútvonalakon díszelgő, pazarul berendezett nagypolgári palota nem volt egy lapon említhető a külvárosok függőfolyosós, komfort nélküli bérlakásaival.

De ha a vagyoni különbségek nem is mérséklődtek és az elosztás aránytalansága fenn is maradt, a gazdasági növekedésnek valamennyi társadalmi réteg hasznát látta. Utólagos számítások szerint 1900 és 1910 között a bérek 30%-kal növekedtek. Egy VII. fizetési osztályba sorolt tisztviselő, például egy gimnáziumi igazgató, a koronát mai pénzre átszámítva, havi 350 ezer forintot kapott, egy jól fizetett gépipari szakmunkás pedig havi 80 ezer forintot keresett. És ez reálbérnek volt tekinthető, mert az árak csak lassan emelkedtek, és az infláció a jövedelmeket alig csapolta meg. Az átlagjövedelem így, ha mögötte is maradt az angliainak és a németországinak (az előbbinek 35, az utóbbinak 55%-át tette ki), duplájára rúgott az oroszországinak, és hozzávetőlegesen akkora volt, mint az itáliai.

Háttérbe húzódó államhatalom

Az államhatalom a társadalmi konfliktusokban a vagyonosak oldalán állt – a béremelést követelő munkásokkal szemben nem volt ritka a karhatalmi erőszak –, de egyébként megfelelt a jogállamiság követelményeinek.

Az uralkodó is tudomásul vette az alkotmány által neki juttatott szerepet, és még abba is belenyugodott, hogy az általa kinevezett miniszterek a közös minisztertanácson alkalmanként leszavazzák. Ez az állam nem játszotta sem a gondoskodó, sem az újraosztó állam szerepét, hanem diszkréten a háttérbe húzódott. Az állampolgárok csak akkor érzékelték, hogy van fölöttük valamiféle közhatalom, amikor megkapták a sorkatonai szolgálatra szóló behívót, és amikor a posta kézbesítette számukra az adóbevallási íveket. Ez utóbbiak azonban, a maiakkal összehasonlítva, meglehetősen primitívek voltak. Személyi jövedelemadót csak eléggé magas jövedelemhatár fölött kellett fizetni, és annak maximális mértéke nem haladta meg a 6%-ot. Ha valaki utazni szándékozott, nem kellett a hivatalokat felkeresnie. Bárki bárhol lakott, a Monarchia minden részén munkát vállalhatott, és az amerikai kivándorláshoz is csak a századforduló után kértek útlevelet. Aki pedig a Monarchiában kívánt letelepedni, annak sem kellett az idegenrendészeti hivatalokban sorban állni, mert ilyeneket akkoriban nem ismertek.

*

Mindez ma már csak folytatás nélküli történelem. A Monarchia népei, amelyek négy évszázadon át éltek együtt jóban-rosszban, 1918-ban úgy döntöttek, hogy külön-külön futnak a boldogság kék madara után. Hogy elérték-e a remélt boldogságot, arról megoszlott és ma is megoszlik az érintettek véleménye. A kívülálló, elfogulatlannak tekinthető Winston Churchill mindenesetre így nyilatkozott: „Nincs a Habsburg Birodalomnak egyetlen népe vagy tar- tománya sem, amely számára a függetlenség elnyerése ne hozott volna olyan pokoli kínokat, amilyeneket a régi költők és teológusok az elkárhozottaknak jósoltak.”

2. Képek







1. A "morganatikus" házasságA „morganatikus” házasság

A bécsi és pesti napilapok első oldalas híre volt 1900. június 28-án, hogy Ferenc Ferdinánd, a Monarchia trónörököse házasságot kötött Chotek Zsófia grófnővel. Június 28-a baljós előjelnek bizonyult: tizennégy évvel később Gavrilo Princip revolvere ugyanezen a napon dördült el Szarajevóban. A frigyet azonban nem a senki által nem sejtett végzet árnyékolta be, hanem az uralkodó neheztelése. A trón várományosa ugyanis nem rangjához illő házastársat választott. A Habsburg-család törvényeibe ütköző eljárás nem is maradt következmények nélkül: Ferenc Ferdinándnak nyilatkozatot kellett tennie arról, hogy születendő gyermekeit nem illeti meg a trón öröklésének joga.

A bécsi Burg falait belülről megrengető „morganatikus” házasságból azonban nem lett birodalmi méretű földindulás. Ha a politikai felszín megmozdult, márpedig megmozdult, egészen más okokból.

2. Képek



1. A véderõvitaFARKAS Ildikó

A véderővita

Az Osztrák–Magyar Monarchia egységét az uralkodó személyének azonosságán túl a közös ügyek biztosították: az állam egységét kifelé képviselő külpolitika, az államot védő hadsereg, és a kettő fenntartására korlátozódóan a pénzügyek. A császári és királyi (k. u. k. – kaiserliche und königliche) közös hadsereget nem lehetett fejleszteni a két ország parlamentjének hozzájárulása nélkül. A közös hadsereg Magyarországra eső pénzügyi fedezetéről és az újoncmegajánlásról a magyar parlament döntött. A magyar fél mind a pénzügyi hozzájárulást, mind az újonckontingenst tíz évre, a gazdasági kiegyezési ciklusokra állapította meg, viszont az évente esedékes összegekről és létszámról évente szavaztak.

A századelő első éveiben a k. u. k. hadsereg ügyei okoztak bonyodalmat. Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter 1903 januárjában nyújtotta be hadsereg-fejlesztési (létszámemelési) javaslatait a képviselőházban. Az ellenzék ennek ellenében nemzeti engedményeket követelt, és a javaslattal szemben obstrukcióba – a házszabályok adta lehetőséggel élve annak agyonbeszélésébe – kezdett. A kormány tehetetlennek bizonyult, és 1903 májusában lemondott. A következő kormány is sikertelen volt, néhány hónap múlva szintén lemondott. Az uralkodó ekkor gr. Tisza Istvánt nevezte ki miniszterelnökké. Tisza első teendője volt a parlamenti anarchia felszámolása. A házszabály módosításával megakadályozta a technikai obstrukciót. Az ellenzéket a parlamentarizmus korlátozásának tekintett intézkedések egységes fellépésre késztették, és az 1905. évi választásokon az ellenzéki pártok koalíciója győzött.

2. Képek


1. Magyarország a századelõnSZÁSZ Zoltán

Magyarország a századelőn

A rejtőzködő európai állam

Közép-Európa peremén eldugottan húzódott meg, pedig nagy, 325 411 km2 területű állam volt a századfordulós Magyarország. Különös színfolt Európa térképén; tünékeny, a nyugati világ számára hol létező, hol nem is létező ország, melyet a nagyhatalmi struktúráknak megfelelően inkább „Ausztriaként” tartottak számon, s csak jobb körökben élt az emléke annak, hogy fél századdal korábban, 1848–49-ben az európai szabadságküzdelmek kiemelkedő, önálló bástyája volt.

Ausztria-Magyarország dualista berendezkedése túl bonyolult volt ahhoz, hogy távoli országok közembere megértse pontosan, mit is jelent a korlátozott szuverenitású önálló államiság, az osztrák–magyar közös parlament hiányát pótló „delegációk” rendszere, hogy a kiegyezést 1867-ben „örökre” hozták létre, de a gazdasági közösséget csak 10 esztendőre, hogy a közös hadügyminiszter a valóságos haderőt igazgatta, de a közös pénzügyminiszter nem irányította a birodalom pénzvilágát. S azt talán még nehezebb volt követni, hogy közös volt a pénz, a jegybank, s a közös vámterület, vámpolitika mellett mindkét ország külön gazdaságpolitikát is folytatott. Az pedig, hogy a magyar–horvát államjogi kapcsolat nem ugyanolyan volt, mint az osztrák–magyar, csak azért nem jelentett problémát, mert a horvátok iránt még kisebb volt az érdeklődés, mint a magyarok iránt.

Ez a „hol volt, hol nem volt” állapot éppen a századfordulón kezd fokozatosan megváltozni, amint Ausztria belső nemzeti zavarai az osztrák kormányzati munkát ismételten elakasztják, s még a stabilabb Magyarországon is megrendül a parlament nyugalma. A világ sajtója néha elkezd érdeklődni a mi viszonyaink iránt is. Amikor krízist látnak.

A századforduló Magyarországon egyben ezredforduló is: az 1896. évi millenniumi ünnepségek jelképezik inkább a nemzet számára a nagyszabású, korszakváltó dátumot, míg a politika rövid távú világában 1899-ben kezdődik „az uj aera” – ahogy Gratz Gusztáv nevezte az új századot már 1900-ban köszöntő Huszadik Században Széll Kálmán kormányzati politikai stílusát.

Nemzetállam soknemzetiségű országban

Magyar látószögből egy optimista nemzet, emelkedő ország képe rajzolódik ki. Az évezredes állami múlt erőt adó emléke, az eltelt fél évszázad gazdasági és kulturális teljesítménye, a millennium körüli alkotások, a civilizáció fejlődése biztatóan hatott. „A kettős birodalom súlypontja, ha névleg nem is, de tényleg ma Magyarországon van” – írták már 1898-ban. A magyar elit úgy érezte, hogy a belső zavaroktól megtépázott Ausztriával szemben a stabil, politikai-territoriális szempontból egységes, emelkedő Magyarország a jövő világa, ahol is az 1867-ben vágott úton haladva be kell fejezni a nemzetállam kiépítését.

Népszámlálási esztendő volt 1900. A Statisztikai Hivatal elnöke boldogan jelentette az Akadémiának, hogy a 20 milliós „magyar birodalmon” belül, a szűkebb Magyarországon 16,8 millióra nőtt a népesség, s hogy „hazánk népének abszolút többségét teszi ki a magyarság”. Nagy eredmény volt ez a nagyon szerény, mindössze 51,4%-os többség. Évtizedek óta nyomasztó gondja a magyar nemzeti politikának, s még inkább az a századfordulón, amikor kitűnt, hogy a deáki-eötvösi óliberális kísérlet, az anyanyelvüket megőrző nemzetiségek és a magyarság lelki összeolvasztása egy „magyar politikai nemzetbe” mindeddig nem sikerült, s kérdés, hogy megvalósítható-e egyáltalán?

Megvalósult azonban a kortárs nemzedék egyik leghőbb vágya: a magyar nemzetállam. De hát hogyan is jöhetett ez létre egy fele részben nem magyar, ugyanakkor liberális berendezkedésű országban?

Mindenekelőtt a történeti örökség és a politikai-társadalmi erőviszonyok következtében. A magyarság nemcsak messze a legnagyobb, hanem társadalmában, kultúrájában is a legfejlettebb etnikum volt a Kárpát-medencében; a polgári átalakulás folyamatában egyedül ő adhatta a régiből kinövő modern hivatali apparátus zömét és egyben arculatát. A magyarság centrális elhelyezkedése külön is kedvező volt a kapitalizálódás korában; elsőként kapcsolódott be a nemzetközi gazdasági vérkeringésbe. A századelőn az ország területének „magyar fele” adja az ipari népesség 62%-át, a gyári munkásság 70%-át, itt halmozódik fel a banktőke 81%-a.


A hazai nem magyar népek többnyire külön agrárvilágokat alkottak, jellegzetes kisparaszti életet éltek. Nagybirtokos köztük szinte nem volt, viszont a stabil 5-20 holdas birtokkategória náluk kétszer olyan erős, mint a magyarság körében. A városok – néhány kivétellel – magyar jellegűek, román, pláne ruszin városi népesség alig volt. A városok voltak az asszimiláció kohói, a nemzetiségek nagy paraszti tömbjeit nem lehetett magyarosítani. Legfeljebb a községek neveit, mint 1898-ban.

Az 1867. évi kiegyezéssel az egész birodalom lett a hazai magyar szupremácia támasza, Ferenc József és a közös hadsereg tekintélye adott ennek nyomatékot. Az államapparátus természetszerűen egynyelvű, magyar volt, a költségvetés pénze (1868-ban 240 millió, 1901-ben már több mint 1 milliárd korona) az ország összérdekeit szolgálta, viszont a kultúrában szinte kizárólag, az oktatásban pedig túlnyomórészt a magyar nemzeti célokra áldoztak. Századok mulasztását kellett pótolni, de a nemzetiségek ezt méltánytalannak tartották, hiszen csak feleannyi nemzetiségi iskola volt, mint magyar. Az államgépezet mellett az iskolát sokan remélték a magyarosítás csodafegyverének, ami azonban – Szekfű kifejezésével – „dugóspuskának”, játékszernek bizonyult. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az állami tisztviselőknek csak 10–15%-a volt nemzetiségi, a városokban 20%, s az egész gyáripar tisztviselői kara 2/3 részben magyar volt, akkor világos, hogy egy ideutazó külföldi mindenekelőtt a magyar állammal, kultúrával találkozott, a nem magyarok inkább etnográfiai kuriózumként tűntek fel előtte. A közéletből a passzivitás jelszavával részben kivonultak a nemzetiségek vezetői, részben kiszorultak onnan. A látszat tehát olyan volt, mintha ők nem is lennének, s ez megfelelt a politizáló magyar elit pillanatnyi igényeinek. Az eredményt az államnak tudták be, a jövőt főleg az államra bízták. „A magyar állam fennállása ránk nézve az élet, bukása a halál, melyből nincs feltámadás” – írta Grünwald Béla már 1878-ban.

A „székesfőváros”

A tőkés fejlődés és az építkező nemzetállam közös terméke, a magyar kapitalizmus máig legnagyobb alkotása Budapest. Éppen a századfordulón válik világvárossá, amikor az Andrássy út után kiépül a Nagykörút, elkészül két újabb Duna-híd, a villamos mellől eltűnik a lóvasút, a belső részeken terjed a villanyvilágítás, ugrásszerűen javul a csatornázás és az ivóvízellátás, kialakul egy európai igényű kórházrendszer. A millenniumra elkészült középületeit hamarosan újak követik, színházak, kávéházak, szállodák, utóbb mozik fogadják és kápráztatják el az idelátogatót, s a felköltözőt.

Mert jön ide, mint korábban, pompázni és politizálni fényes arisztokrata, hivatalba elmerülni az állam kenyerére fanyalodó bukott földbirtokos, külföldi vállalkozó, vidéki zsidó származású üzletember, falusi építőmunkás, cselédlány, német, cseh iparos. 1900-ban 733 ezer, előterével közel egymillió az itteni népesség. Nemcsak a vasúthálózat volt Budapest központú, hanem itt koncentrálódott a modern gyáripar – Arad, Temesvár ipara eltörpült a fővárosé mellett –, s persze a pénztőke is. Leginkább itt lehetett munkához jutni, a kétkezi munkás, a körmölő kishivatalnok itt többszörösét kereste annak, amit egy falusi kisgazda népes családjával össze tudott kaparni.

Ha sok volt is a gyenge minőségű lakás, túl sok a malterdísz, a kelleténél jóval zsúfoltabb a beépítettség, azért szép város volt Budapest, némileg Kelet Párizsa. II. Vilmosnak is tetszett 1897-ben. Az óriási Parlament, a Duna felé magasodó királyi vár valóban egy birodalom székvárosának benyomását keltették.

„A magyar imperializmus”

A sikerekben gazdag magyar fejlődés, a hosszú európai béke elaltatta a hazai külpolitikai gondolkodást. Talán a rossz előérzetek leküzdését szolgálta az a nézet, hogy az elfáradó Ausztria után Magyarország lesz a térség nagyhatalma, főként a Balkán védnöke. A publicista Rákosi Jenő 20-30 milliós magyar államról, Mátyás birodalmának feltámasztásáról értekezett, s elég általános volt a vágy a tengeri hatalommá válásra, mely gondolat racionális részét a kormányzat Fiume kiépítésével, a tengerhajózás szubvencionálásával amúgy is támogatta. (Az Adria Rt. évi 500 ezer tonna árut szállított hajóin.) Az álmodozások mögött nem terjeszkedési vágy húzódott elsősorban, hanem annak igénye, hogy olyan hatalmas erejű állam épüljön ki, amely biztosítani fogja azt a jó néhány nyugodt évtizedet, ami alatt Magyarország remélhetően elmagyarosodik. Kevesen tudták, s talán el sem hitték volna azt, amit a történetíró Marczali Henrik épp a századfordulón élt meg Konstantinápolyban, amikor a francia követ azt fejtegette neki, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlóban van, a magyarok is hozzájárultak ahhoz, hogy „minden egység és összetartozás megszűnt”, s fel kell készülni, hogy a bomlási krízis „európai katasztrófává ne váljék”.

A politika hétköznapjai

Az elmúlt évszázadot a legtöbb kortárs „viharos, lázas mozgalmak egész láncolatának” érezte, ami „ideges


túlérzékenységhez” vezetett, s most nyugalomra volna szükség. Ennek az igénynek felelt meg Széll Kálmán miniszterelnöksége.

Széll a „jog, törvény, igazság” jelszavával a nyugodt kormányzást hirdette; Gratz már 1900-ban Magyarország vezérigazgatójának tekintette őt, míg elődjét, Bánffyt, az ország főispánjának tartották. A pénzügyi világból hozott taktikázással, tranzakciókészséggel Széll parlamenti nyugalmat tudott teremteni 1899-ben, de csak egy-két évre. Visszahozta Apponyiék ún. nemzeti pártját a kormánypártba, tiszta választásokat rendezett 1901-ben. De már gyülekeztek az új konfliktusok.

A vidék évek óta lázongott a centrum ellen. Az ún. agráriusok, a nagybirtokosság azon része, mely a kapitalista fejlődést elsősorban az agrárszféra javára, s az ipari és banktőke rovására akarta elkanyarítani, a „kisember védelmét” is zászlajára tűzte. A szocializmus kezdett behatolni a parasztság körébe, különböző irányzatai ugyan egymást vádolták népbolondítással, a kormány kiszolgálásával, de terjeszkedésük egy agrárországban veszélyesebbnek ígérkezett, mint a városi szociáldemokraták integrálható szervezkedése. S épp ez idő tájt érkeznek el a nemzetiségek elitjei ahhoz a ponthoz, hogy újra a parlamenti aktivitás útjára kanyarodjanak. Az elmúlt évtizedek társadalmi-gazdasági fejlődése megerősítette őket is.

A legtöbb ígéretet ekkoriban a több irányból kifejlődő magyar polgárság hordozza, mely már elszakad korábbi erős nemesi kötődésétől, s kezdi teljesen külön tudatát kialakítani. Felerősödik a természettudományos tengelyű gondolkodás, politikai fegyverré változik a friss szociológia. A világfordító igényekkel fellépő, Párizst idealizáló Huszadik Század persze a politikába még nem tud beleszólni, de beharangozója annak a szellemi kulturális pezsgésnek, mely művelődési életünk újabb nagy korszaka, s amely elvezet a politikai élet frontvonalainak átrendezéséhez.

Egyben a rejtőzködő ország európai kitárulkozásához.


1. A német állami egység fénykoraNÉMETH István

A német állami egység fénykora

A vilmosi idők

Az egységes Németország 1871-ben „vérrel és vassal” jött létre a Dánia, Ausztria és Franciaország elleni háborúk sorozata után. 41 millió lakosával a területi és állami egység idejére már jelentős gazdasági fejlődésen ment keresztül, amelyet 1834-ben az egységes nemzeti piacot teremtő Zollverein, illetve a birodalmi közlekedési hálózat kiépítése alapozott meg. 1860-ban 5856 kilométernyi vasúthálózatával már a második helyen állt Európában, s évenként mintegy 10 ezer kilométer új vasútvonal épült.

Az egységes Német Birodalom dinamikus lakosságnövekedése során lakossága 1914-re 67,7 millióra duzzadt. Az Európa legnagyobb ipari körzetévé fejlődött Ruhr-vidék és más központok (Szászország, Felső-Szilézia és Kattowitz) tömegesen vonzották a munkaerőt, s átalakult a népesség szerkezete. Paraszti, polgári, nagybirtokos, kispolgári és iparimunkás-körzetek jöttek létre.

A német egyesítés gazdasági hatása

A német egyesítés gazdaságilag rendkívül gyorsan fejlődő országot teremtett. A szén- és vasipar Németország ipari nagyhatalommá válásának elválaszthatatlan mozgatója volt. A szénbányászat közel egymillió munkást foglalkoztatott, s egyúttal a német tőkepiac egyik legfontosabb tényezője lett. A szén iránti kereslet növekedése a vasútépítéshez, a német iparfejlődés második nagy hullámához és a szénexport fellendüléséhez kötődött. A vállalatok egy része – elsősorban Sziléziában és a Saar-vidéken – állami tulajdonban maradt, a leggyorsabban fejlődő Ruhr-vidéken nagytőkés vállalkozók (Stinnes, Henzel, Krupp, Klöckner, Mannesmann), Berlinben pedig Borsig határozta meg a fejlődést.

A lotaringiai és luxemburgi vasércet összekapcsolták a Ruhr-vidéki szénnel. (A 20. század elején Németország már kétszer annyi acélt termelt, mint Anglia, s háromszor annyit, mint Franciaország.) A vas- és acéltermelés pedig kiszolgálta a hagyományosan magasan fejlett gépipart.

A hagyományos iparágak újszerű és nagyméretű kiépítését – az ipari forradalom második hullámában az elektromosság, a robbanómotor (Otto-motor), a Diesel-motor felfedezése, az acélgyártás új eljárásai, a szabványok alkalmazása (csereszabatos gyártás) – két új iparág: a vegyipar és az elektrotechnikakifejlesztése egészítette ki. A szerves kémia első ipari alkalmazása új termelési technikák egész láncolatát indította el. A vegyi, optikai és elektrotechnikai iparban a legmodernebb technikát alkalmazták. A jénai Carl Zeiss-művek optikai készülékeit a világ minden részébe exportálta. A nehéziparban a Bessemer-körte tökéletesítése lehetővé tette az acél tömegtermelését. A vegyipar találmányai a mezőgazdaságot is modernizálták; a műtrágya alkalmazása jelentősen növelte a terméshozamot, így biztosította a gyorsan növekvő lakosság élelmezését. A gyors ipari fejlődés pedig felszívta a kezdeti iparosodással járó munkanélküliséget, s megszüntette a társadalmi méretű szegénységet.

A német ipar a 19. század óta tartósan magas, átlagosan évi 3,5-4 százalékkal növekedett. Az iparban a századforduló után 11,5 millió fő dolgozott. Növekedését a modern iparági struktúra, a magas termelékenység és beruházási ráta, a széles belső piac és a növekvő exportlehetőség biztosította. Németország egyedülálló gazdasági fejlődésében és élre törésében speciális szerep jutott a csökkenő állami beavatkozásnak és a bankoknak, amelyeket Siemens a „vállalkozási szellem vezetőinek” nevezett.

A mezőgazdasági termelés a gépesítés és korai kemizálás hatására gyorsan fejlődött. Segítették a korai agrárium fejlődését az 1880-as évektől bevezetett vámintézkedések. Ezek növelték a belföldi mezőgazdasági árakat, és részben korlátozták az emelkedő délkelet-európai és orosz mezőgazdasági importot. A védővámok erősítették a német nehézipar védelmét is, így az 1890-es évek közepén megszilárdult a junker–nagyiparos, „rozs és acél” gazdasági és politikai szövetség.

A német tőkekivitel harmadik volt a világon, de ipari és működőtőke-befektetés formájában elsősorban Európába irányult. Lendületesen fejlődött az ország exporttevékenysége, nőtt viszont nyersanyag- és élelmiszer-behozatala. Az ipar függése a külső nyersanyagforrásoktól és ráutaltsága a külső piacokra ösztönözte a gyarmatpolitikát.


II. Vilmos „új irányvonala”

1890-ben „a fehér forradalmár”, Otto von Bismarck kancellár bukása után mélyreható változások kezdődtek a német politikában. A kormányzást II. Vilmos császár (1888–1918) vette kézbe, akihez a katonák közelebb álltak, mint a politikusok. A császár felületes, döntéseiben kapkodó, alapvetően bizonytalan ember volt, akinek véleményét, s ezáltal a politikát befolyásos szövetségek és erős személyiségek befolyásolták. (Ezek között tartották számon Tirpitz haditengerészeti államtitkárt, később, a háború alatt pedig Ludendorff vezérkari főnököt.)

„Új irányvonalon” kezdetben elsősorban belpolitikai intézkedéseket értettek. Aktívabb szociálpolitikával, a szociális törvénykezés bővítésével igyekeztek kiegyezni a társadalom perifériájára szorult munkássággal és a társadalom több, ellenzékbe kényszerített csoportjával. Az új vonal azután kiterjedt a külgazdaságra is. Caprivi kancellár (1890–1894) kereskedelmi politikája vámcsökkentő és ugyanakkor exportnövelő intézkedései révén a német áruexport 1890–1913 között megháromszorozódott. A részleges reformok azonban nem oldották meg a császárság legfőbb gondját: az agrárállamból ipari állammá válás következményeit. Bethmann- Hollweg kancellárnak (1909–1917) nem sikerült szilárd parlamenti bázisra szert tennie. Ezért kénytelen volt a császárságra, a hadseregre és az állami bürokráciára támaszkodni.

Az „új irányvonalon” belül végzetesnek bizonyultak a német külpolitika változásai.

Európai hatalom

Németország 1895–1896-ban elhatározta, hogy a nagyhatalmak sorában helyet kér magának a „nap alatt”, s áttér a tengerentúli befolyást jelentő „világpolitikára”. 1898-tól az Oszmán Birodalom gyengesége a délre terjeszkedő Oroszország tartós nyomása alatt aktív expanzióra csábított a Közel-Keleten. Németország gazdasági támogatással és porosz katonai segítség növelésével igyekezett befolyása alá vonni az Oszmán Birodalmat. A Németország által finanszírozott Bagdad-vasút a közel-keleti német terjeszkedés szimbóluma és fontos eszköze lett.

A Keletre vezető úton Ausztria–Magyarország előrenyúló területi bázisként a legnagyobb átmenő országgá, hatalompolitikai és stratégiai jelentőségűvé vált. A Németország által – közvetve vagy közvetlenül – ellenőrzött Berlin–Bagdad vasút útjában egyedül a kis Szerbia állt, amely 1903. évi katonai forradalma után ismét a délszláv mozgalom legaktívabb tényezője volt. Németországnak ezért mindenáron a maga oldalán kellett tartania Ausztria–Magyarországot, s így a Balkán sokféle nacionalizmusának labirintusába került.

Bismarck hosszú ideig elutasította a gyarmatosítási terveket, mert felismerte a tengerentúli területek birtoklásának veszélyeit: konfliktus esetén a birodalom nehezen tudja megvédelmezni azokat. És elkerülhetetlenül érdekkonfliktusok keletkeznének Nagy-Britanniával és Franciaországgal is. Úgy vélte, hogy Németország az 1871. évi egyesítéssel „jóllakott”, s megerősödött európai pozíciója önmagában is konfliktuslehetőségeket hordoz magában.

Világpolitika, gyarmatpolitika

1884-ben Bismark azonban hozzájárult, hogy merész kereskedők (a brémai Lüderitz, a hamburgi Woermann, ill. Carl Peters) által megszerzett birtokokat a Német Birodalom védnöksége („Schutzgebiete”) alá helyezzék: Délnyugat-Afrikát (ma: Namíbia, Togo, Kamerun), később a 60 ezer négyzetmérföldnyi Német-Kelet-Afrikát, 1885-ben az új-guineai részeket (Vilmos császár föld), ahol német kereskedelmi társaságot alapítottak, valamint a csendes-óceáni Marshall-szigetet. Katonailag és gazdaságilag azonban ezek a területek teljesen jelentéktelenek voltak a birodalom számára. Németország a lépéssel legfeljebb tüntethetett: a nagyhatalmakhoz tartozik. 1887-ben megalakult a Német Gyarmati Társaság, amely a tengerentúli német vállalkozások támogatását tekintette céljának.

A vilmosi korszakban azután megkezdődött a többi gyarmati nagyhatalmakhoz való felzárkózás. Az új német gyarmati politika szószólói a Német Gyarmati Társaság, az 1894-ben alakult Össznémet Szövetség (Alldeutscher Verband) és a Flottaegylet volt. Többé már nem kereskedők és a külföldi német magánberuházások védelméről volt szó, hanem Németország megszabadításáról európai korlátaitól és világhatalmi rangra emeléséről. A valóság azonban – Nagy-Britanniával és Franciaországgal összevetve – jóval szerényebben nézett ki. 1899-ben Nagy-Britannia 9,3 millió négyzetmérföldnyi területen 309 millió, Franciaország 3,7 millió négyzetmérföldön 56,4 millió, Németország pedig 1 millió négyzetmérföldön 14,7 millió lakos fölött rendelkezett. A német gyarmatpolitika a vilmosi időkben valójában retorikai erődemonstráció maradt. Stratégiailag, gazdaságilag és népességpolitikailag semmi sem valósult meg az 1890-es évek elejének


nagyhangú nyilatkozataiból. A német védterületek nem lettek hasonlóak az angol, francia, holland, belga gyarmatokhoz: nem váltak katonai támaszpontokká, ahonnét tengeri összeköttetéseket ellenőrizhettek, a helyi lakosságot nem sorozták be a német hadseregbe, s nem kötöttek le említésre méltó német haderőt sem. 1913-ban az afrikai német területeken (Togo, Kamerun, Német-Délnyugat- Afrika, Német-Kelet-Afrika) összesen 22 405 fehér élt, a déltengeri területeken (Német-Új-Guinea, Vilmos császár föld és Bismarck-sziget, Kelet-Karolina, Nyugat-Karolina és Mariana-szigetek, Samoa) mindössze 1984-en, a kínai Kiaocsuban pedig 4470-en. Családtagjaikkal együtt összesen 28 859-en, akik főleg német cégek kirendeltségein, illetve a közigazgatásban dolgoztak. E területek azután majd az első világháborúban néhány hét alatt, részben harc nélkül, elestek.

1897. novemberben német csapatok elfoglalták a kínai Kiaocsut, majd a következő évben 99 éves „bérleti szerződéssel” leválasztották Kínától. Németország így részese lett Kína felosztásának anélkül, hogy az ebben részt vevő Nagy-Britannia, Oroszország és Japán erre felszólította volna. E nagyhatalmak és az Egyesült Államok nem tolerálták a német lépést, s a Német Birodalmat teljesen elszigetelték. Japán fenyegető hangú tiltakozást nyújtott át a német külügyminisztériumban. Amikor pedig a kínai nemzeti mozgalom felkelése (boxerlázadás) során 1900. június 20-án megölték von Kettelert, a pekingi német követet, II. Vilmos július 27-én új csapatokat küldött Kelet-Ázsiába, akiket imperialista arroganciával búcsúztatott.

Hadseregfejlesztés

A gazdasági fejlődés természetszerűleg kihatott a katonai erő növekedésére is. 1893-ban a hadsereg létszámát a birodalomalapítás óta egyedülálló mértékben, 84 ezer fővel növelték. Miután általánossá tették a hadkötelezettséget, a szolgálati időt három évről kettőre csökkentették. A birodalom 661 ezer katonát tartott fegyverben, de számukat szükség esetén a tartalékosok mozgósításával gyorsan egymillióra növelhették. Így Európa legerősebb hadseregével rendelkezett, amellyel csak koalíciós hadsereg szállhatott szembe. Amíg a német külpolitika sikeresen megakadályozta egy túlerőben lévő koalíció létrejöttét, a birodalom biztonságban érezhette magát. A német hadvezetést a 20. század elején még egy francia–orosz szövetség sem állíthatta megoldhatatlan feladatok elé. Az európai keretű – s nemcsak a császárban, hanem a lakosságban is gyökerező – nagyhatalmi elképzelések így nem voltak alaptalanok, de az álmok, a remények és az igények messze túlmutattak Európán, s látókörükbe az egész világot bevonták. Ide azonban csak a tengereken keresztül vezetett út.

Világhatalmi törekvések – flottaépítés

A német kereskedelmi flotta kiépítése fontos jele volt világméretű érvényesülésüknek, de a tengerentúli német érdekek védelme erős haditengerészetet igényelt. Az 1898. április 10-én elfogadott első flottatörvény még aligha volt alkalmas Anglia vezető tengeri pozíciójának megrendítésére. Ezért 1900. június 14-én elfogadták a második flottatörvényt, amely szerint a hadiflotta 2 zászlós hajóból, 4 hajórajból (egyenként 8 sorhajóból, 8 nagycirkálóból és 24 kis cirkálóból) állna. A tartalékot 2 sorhajóra emelték. Elsősorban azonban a flotta feladatköre bővült: közvetlenül Anglia ellen irányult. Tirpitz ún. rizikógondolata szerint Anglia csak pürroszi győzelmet érhetne el a német flotta felett, ezért visszariad a konfrontációtól. 1905-ben Anglia a Dreadnoughts osztályú nagy csatahajók építésébe kezdett. Németország gyors iramban követte, és Anglia számára hamarosan fennállt a veszély, hogy Németország gyorsan behozza haditengerészeti hátrányát. 1909 után azonban elhárult a veszély, mert Németország ismét a kontinentális politika irányába fordult. (1913-ban egyébként Anglia 42, Németország 26, Franciaország 17 és Oroszország 8 nagy csatahajóval rendelkezett.)

Katonai szellem

II. Vilmos romantikus-régimódi, késő abszolutisztikus életvitele megegyezett a századforduló Németországának társadalmi életstílusával. Régi és új hatalmi elitek: nagyagráriusok, bankárok és nagyiparosok, a tisztikar, a felső tisztviselői réteg és a professzorok táborához tartozott a dinamikus gazdasági növekedés és ipari fejlődés révén jómódúvá lett polgárság túlnyomó része. Szalonjaik a szűk családi kör magánszféráját egyesítették a külső világ nyilvánosságával. Fény és pompa, testőrezredek és császári hadgyakorlatok, vízre bocsátások és flottaparádék, gálaegyenruha minden társadalmi eseménynél: a német világhatalmi pozíció és érvényesülés nimbusza mindenekfelett állt, és korábban ismeretlen értékérzetet produkált. A példátlan felemelkedés megérintette a legtávolabbi városok kispolgárait is, akiknek lakásában a kanapé felett a császár képmása függött a családfő katonakori fényképe mellett. A katonás érintkezési formák teljesen áthatották a társadalmat; a katonai szolgálatot a „nemzet iskolájának” tekintették. Aki „szolgált”, többre vitte a társadalomban, s ha valaki szakmailag előbbre akart jutni, tartalékos tiszti képzettséget kellett szereznie. A katonai szellem áthatotta a gyermekek mindennapjait is: a matrózruha a századfordulón lett a fiatalok öltözete, s az elsősök ábécéskönyve hemzsegett a katonai sztereotípiáktól.


A német kultúra ellentmondásossága

A császári Németország kulturális életében egyfelől jelen volt a hivalkodó, nehézkes „hivatalos” vonulat, amely grandiózus épületeivel, szobraival, bútoraival szimbolizálta a nagyhatalmi ambíciókat. E kultúra érzelgősséggel vegyes heroizmusát a modern élet kritikusabb szemlélete ellensúlyozta. A polgári életforma díszes homlokzata mögött megbúvó feszültségeket a realista regény- és drámaírók: Theodor Fontane, Thomas Mann és Gerhart Hauptmann világították meg. Az „elfogadott” művészet hivatalos koncepciójával szállt szembe a „szecessziós” mozgalom a századfordulón kialakult német impresszionizmussal és az expresszionizmussal együtt. Az építőművészetben és a belső tervezésben felbukkant a növényi ornamentika vonalvezetését alkalmazó, könnyed Jugendstil.

Hasonló sokszínűség jellemezte a szórakozást, valamint a tömegkultúrát: a polgárság egy része bizonyos arisztokratikus viselkedésformákat és szokásokat vett át, az ifjúsági mozgalmak azonban levetkőzték a pöffeszkedő polgári életforma feszélyezettségét. A Wandervögel (Vándormadarak) mozgalom csoportjai hajlottak a nacionalista nézetekre, materializmusellenesek és antiszemiták voltak, így ellentétben álltak a szociáldemokrata és a munkás ifjúsági mozgalmakkal.

A századforduló tájékán feltűnt az új kultúrpesszimizmus, az irracionális témák iránti érdeklődés, s az elfojtás és a tudatalatti kezdte átitatni a társadalmi gondolkodást. De ez már egy másik témakör a német kultúra megújulásának, majd vereségeinek elemzéséhez vezet...

2. Képek





1. Munkásság és munkásmozgalomSIPOS Péter

Munkásság és munkásmozgalom

Egy új erő a politika színpadán

Mintegy száz esztendővel ezelőtt, elsősorban Európában, de más világrészeken is észlelhetően, megjelent egy új politikai erő a közélet szereplői között. Helyet követelt magának az ipari munkásság, amelynek politikai és gazdasági szervezetei történelmileg igen röpke idő, egy évtized leforgása alatt százezerre, sőt, egyes országokban milliós tagságra és szavazótáborra tettek szert. Igaz, eddig is léteztek kisebb-nagyobb munkásszervezetek, lezajlottak sztrájkok, történtek véres összecsapások. A munkásság azonban mint a társadalom más részeitől elkülönült, törekvéseit és érdekeit önállóan artikuláló, számbeli súlya következtében is impozáns erő az 1890–1900-as évek fordulóján lépett először a kontinens történetének színpadára.

Az ipari társadalom születése

Ez a jelenség a gazdasági korszakváltással szoros összefüggésben bontakozott ki. 1895–1896-ban megszűnt az 1873 óta tartó ún. „nagy depresszió”, amelyet stagnálás, árzuhanás és csökkenő tőkehozam jellemzett. A lendületesen induló konjunktúra hajtóerői a gép-, a vegyi, az elektromos, majd az 1910-es évektől a gépkocsiipar. Ezekre épült a második ipari forradalom, melynek eredményeként a századelőn születőben volt az ipari társadalom is.

A legtöbb országban lényegesen módosult a lakosság foglalkozási összetétele az iparból élők javára, jelentősen növekedett az ipari munkásság létszáma. Minden országban kialakultak a jellegzetes iparvidékek, a zömmel munkások lakta települések. Így Angliában Birmingham, Leeds, Manchester, Liverpool, Glasgow; Németországban Essen, Bochum, a Ruhr- és a Saar-vidék, a szászországi és a felső-sziléziai ipari-bányászati régió; Franciaországban Lyon, Pas-de-Calais, Roubaix; a történelmi Magyarországon a gömöri-borsodi, valamint a resicai ipari-bányászati terület. A fővárosokat ipari előváros-gyűrűk övezték.

Két társadalom

A munkások és családjaik a gyáraktól vagy akár egyetlen mamutüzemtől uralt negyedekben, helyiségekben, saját zárt világukban, más társadalmi rétegektől elkülönülten éltek. Létfeltételeik némileg javultak a korábbi évtizedekhez képest.

A 19. század végén, a konjunktúra kezdeti szakaszában a bérek növekedése meghaladta az árakét, így a reálbérek emelkedtek. Viszont 1900–1914 között, a gazdasági növekedés ellenére, a reálbérek stagnáltak vagy csökkentek. Ehhez járult még a 10-12 órás munkaidő, a rossz munkahelyi körülmények, a munkavédelem szinte teljes hiánya, a gyermekmunka elterjedtsége stb. Különösen nyomorúságosak voltak a lakáskörülmények. Rozoga, szürke bérkaszárnyákban, parányi, a családtagokon kívül albérlőkkel, ágyrajárókkal megosztott zsúfolt lakásokban, minden komfort nélkül éltek. A primitív világítás a sötétséget legfeljebb félhomállyá oszlatta, a kezdetleges fűtés pedig inkább füstöt, mint meleget adott. Az elkülönültséget fejezte ki a „munkáskülsejű ember” viseltes öltözéke, a legolcsóbb, ún. „cejg” anyagból készült zakó, nadrág, a micisapka, az olyan polgári státuszjelképek, mint a nyakkendő, a kesztyű és a sétabot hiánya. Benjamin Disraeli brit politikus tétele a „két társadalomról” egy nemzeten belül az egész időszakban érvényes maradt.

Az élet- és munkakörülmények uniformizáltsága következtében a kétkezi munkájukból élők világában kialakult az összetartozás érzülete. Megszületett a kollektív cselekvés eszméje, amely munkás pártszervezetekben és szakszervezetekben, szövetkezetekben, kulturális egyesületekben és társaskörökben öltött alakot.

I. A munkásság szervezetei

A munkás–munkaadó konfliktus nemzeti szinten – összefüggésben a nemzeti gazdaságok létrejöttével – szintén az 1890–1900-as évek jelensége. Ebből következően ez időben konstituálódtak a korábban is létező lokális, jobbára csupán egyetlen szakmára, egyetlen helyiségre szorítkozó szakegyletek, segélypénztárak helyett az országos szakszervezetek. Ezek nemzeti szinten egész iparágakat vagy rokon ágazatokat tömörítettek. Sőt, szakítva a tradíciókkal, az „új szakszervezetek” a szakmunkásokon kívül magukban foglalták a betanított és segédmunkások növekvő, sőt mindinkább túlsúlyra jutó tömegét is.


Szakszervezetek

A legerősebb „új” szakszervezeti mozgalom Nagy-Britanniában alakult ki. A szakszervezetek összlétszáma 1888-ban 750 ezer, 1900-ban több mint 2 millió, 1913-ban több mint 4 millió volt. A szakszervezetek túlnyomó többsége a Szakszervezeti Kongresszus elnevezésű központi tanácshoz tartozott. Németországban a szakszervezetek taglétszáma 1897-ben meghaladta a 400 ezret, 1904-ben az egymilliót, 1913-ban a 2,5 milliót. 1896-ban megalakult a Németországi Szabad Szakszervezetek Központi Tanácsa. Franciaországban 1890-ben 200 ezer, 1912-ben 1,5 millió a szervezett munkások létszáma. A legtöbben az 1895-ben létrejött Általános Munkásszövetség tagszervezeteihez tartoztak. Az Osztrák–Magyar Monarchia ciszlajtániai részében a szervezett munkások száma 1895-ben 88 ezer, 1914-ben, a háború kitörése előtt 534 ezer. Magyarországon 1898-ban alakult meg a Szakszervezeti Tanács, a taglétszám 1904-ben meghaladta az 50 ezret, 1912-ben pedig a 110 ezret.

A szakszervezeteken kívül szinte minden tevékenységre, a színjátszástól a dalolásig, a bélyeggyűjtéstől a sakkozáson át a kerékpározásig és a házinyúltenyésztésig létrejöttek kizárólag munkás tagokból álló egyesületek, körök, klubok, társaságok. A munkásnegyedekben virágoztak a törzsvendéglők, kedvenc korcsmák, amelyek különtermeit a tulajdonos – a nagyobb fogyasztás reményében – szívesen engedte át mozgalmi összejövetelekre.

Munkástömegpártok

A szakszervezetek megerősödése a munkásmozgalom egyik vonulatát alkotta. A 19. század második felében a gazdasági fejlődés politikai kísérőjelenségeként megkezdődött a liberális demokrácia térhódítása. Ez mindenekelőtt abban nyilvánult meg, hogy számos országban a férfilakosság 30-40%-a választójogot kapott. A szavazati jog kiterjesztése szükségessé tette, hogy a munkásság eddig meglehetősen szűk keretek között létező politikai szervezetei modern tömegpártokká bővüljenek. Az átalakulás az 1890–1900-as években zajlott le. A folyamatban jelentős szerepet játszott az 1889-ben megalakult II. Internacionálé, a marxi szocializmus elvi alapján működő pártok nemzetközi szervezete.

A munkástömegpárt modelljét az 1875-ben megalakult, majd 1890-ben átszervezett Németországi Szociáldemokrata Párt jelentette. Az 1891-ben elfogadott program szerint a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele nemcsak a proletariátus, hanem az egész emberiség felszabadulásának, a kizsákmányolás megszüntetésének alapvető feltétele. A program kidolgozója, Karl Kautsky ortodox marxista okfejtése szerint a gazdasági fejlődés mindenképpen a szocializmushoz vezet, ezért a politikai mozgalom elsődleges feladata a munkásság iskolázása, hogy eszmeileg felkészítse a jövő uralkodó osztályát a társadalom irányítására.

Emellett nem hanyagolhatók el a jelent a munkásosztály számára elviselhetővé tevő gyakorlati reformok sem. Mind az ideológiai nevelés, mind a pragmatikus politizálás eredményességének döntő feltétele a szilárd szervezeti bázis kiépítése, erős párt- és szakszervezeti organizációk formájában. A német szociáldemokrata párt 1905-ben 400 ezer, 1912-ben 970 ezer tagot számlált. A milliós szakszervezetek is a párt politikai irányításával működtek. Létrejött a nemzetközi munkásmozgalmon belül páratlanul hatalmas párt- és szakszervezeti bürokrácia.

Munkásmozgalom és ideológiája

Az ortodox marxista irányzattal szemben a századforduló tájékán Eduard Bernstein megkérdőjelezte a marxi doktrína több alapvető tételét, így az elnyomorodás, a társadalmi polarizáció és a válság teóriáit. Szerinte a munkásság ne távoli forradalmi társadalomátalakító célokat kövessen, hanem helyzetének megjavítását eredményező reformok kivívására összpontosítsa energiáját. Bernstein úgy vélte, hogy „a végcél semmi, a mozgalom minden”. A reformpolitika fő színterének a parlamentet tekintette, és nem zárta ki a szociáldemokraták esetleges részvételét egy polgári kormányban.

Bernstein nézetei heves vitát váltottak ki a szociáldemokrata pártokban, nemkülönben a II. Internacionáléban. A revizionista elméletet hivatalosan minden párt elutasította, mert egyik sem kívánt a mégoly távoli szocialista forradalom mítoszáról lemondani. A gyakorlatban azonban a demokratikus reformszocializmus taktikáját követték.

Keresztényszocialista szervezetek

A munkásságnak mint új, a fennálló társadalmi renddel elégedetlen erőnek a megjelenése arra késztette az egyházakat, hogy megoldást keressenek a munkás–tőkés viszony kezelésére. A legjelentősebb kezdeményezés


XIII. Leó pápa nevéhez fűződik. Az egyházfő 1891-ben kibocsátott Rerum Novarum kezdetű enciklikájában megalapozta a modern katolikus társadalompolitikát. A megnyilatkozás szerint a társadalmat súlyos konfliktus veszélyezteti, amelynek elemei megtalálhatók többek között „a tulajdonosok és a munkások megváltozott viszonyában, az egyének roppant vagyonában és a tömegek nyomorában, a dolgozó népesség megnövekedett önbizalmában és szorosabb egyesülésében, és végül az általános erkölcsi romlásban”. A pápa a terápiát egyfelől az állami szociális törvényhozásban, másfelől a munkások és a munkaadók együttműködésének szervezeti keretet adó hivatásrendek, a korporációk létrehozásában látta.

Az enciklika eszméinek megvalósítására kibontakozott a keresztényszocialista szakszervezeti mozgalom, amely Németországban volt a legerősebb, 1913-ban 41 ezer taggal. Magyarországon 1904-ben alakult meg a Keresztényszocialista Egyesületek Országos Szövetsége, amely 1914-ig 17 ezer tagot toborzott.

II. Munkáspártok országonként

Ausztria

Ausztria-Magyarország ciszlajtániai felében 1889-ben alakult meg a szociáldemokrata párt Victor Adler vezetésével. Adler, aki magát „a forradalom udvari tanácsosának” nevezte, nem csatlakozott ugyan a bernsteini revizionizmushoz, de eleve elutasított minden kockázatos, erőszakos akciót. Pártja elsődleges feladatának az általános választójog kivívását tekintette, amit 1907-ben a Monarchia ausztriai felében sikerült is elérni. A nemzeti-nemzetiségi kérdést Ciszlajtánia föderatív átszervezésével, de a birodalom gazdasági egységének a megóvásával kívánta megoldani. Az ausztriai szociáldemokrata párt maga 1897-ben nemzeti alapon föderációvá alakult át. Német, cseh, lengyel, délszláv, rutén és olasz szervezetek jöttek létre, jóllehet megmaradt az irányító apparátus és a közös kongresszusok rendszere. A szociáldemokrata párt jelentős befolyást gyakorolt a ciszlajtániai térség, különösen pedig Bécs szellemi életére.

Magyarország

Magyarországon 1890-ben alakult meg a szociáldemokrata párt. Az 1903-ban elfogadott pártprogram az ortodox marxizmus elvi alapján állott, nem zárta ki a távoli jövőben a forradalmat, de elvetette az idő előtti, puccsszerű kísérletezést a hatalom megszerzésére. A társadalom átalakítását a párt reformpolitikával kívánta megvalósítani. Garami Ernő, a program megalkotója, a párt vezető személyisége szerint, tekintettel az ország elmaradottságára, a szociáldemokrácia elsődleges feladata a modern polgári rendszer megteremtése. A gyakorlati politikában a párt az általános titkos választójog kivívására összpontosította erőfeszítéseit, és az 1900–1910-es években ennek érdekében szervezett az egész országot megrázó hatalmas demonstrációkat. A magyar szociáldemokrácia, bár a parlamentből kirekesztetten, de többé figyelmen kívül nem hagyható politikai erővé vált.

Nagy-Britannia

Nagy-Britanniában az első jelentős politikai munkásszervezetet, a Független Munkáspártot 1893-ban alapította Keir Hardie skót bányász. Neki fontos szerepe volt abban, hogy a szakszervezetek elszakadtak a liberális párttól, amely a konzervatívokkal szemben esetenként felvállalta a munkásság érdekeit szolgáló reformok ügyét a parlamentben. A századforduló táján azonban törvények és bírósági ítéletek mind határozottabban fejezték ki az állam és a munkaadók azon szándékát, hogy korlátozzák a szakszervezetek mozgásterét s különösen a sztrájkjogot. Nyilvánvalóvá vált, hogy a szervezett munkásságnak önálló parlamenti képviseletre van szüksége.

1900-ban a Független Munkáspárt, a Szakszervezeti Kongresszus, a szövetkezetek és kisebb szocialista csoportok megalakították a Munkásképviseleti Bizottságot. A komité az 1906. évi választásokon 29 mandátumot szerzett. Ily módon első ízben jelent meg számottevő munkásképviselet a westminsteri alsóházban. A siker hatására és továbbfejlesztése végett a bizottság és a képviselőcsoport felvette a Munkáspárt elnevezést. A szakszervezetek szerepe azonban ezután is meghatározó jelentőségű maradt. A marxista szocializmus követői kiváltak a Munkáspártból és 1908-ban létrehozták a Szociáldemokrata Pártot, majd 1911-ben a Brit Szocialista Pártot. Ezek azonban nem tudták megtörni a Munkáspárt hegemóniáját, nem szereztek érzékelhető befolyást a munkásságon belül a marxizmus periférikus maradt.

Franciaország

Franciaországban három egyenrangú irányzat alakult ki a munkásmozgalomban. Jules Guesde vezetésével 1905-ben megalakult a marxista eszmeiségű szocialista párt, a Munkásinternacionálé Francia Szekciója néven. Taglétszáma 1914-ig megközelítette a százezret, s választási sikerei eredményeként erős parlamenti frakcióval is rendelkezett. A másik befolyásos áramlatot a magát „független szocialistaként” meghatározó 49 tagú parlamenti


képviselőcsoport alkotta, kimagasló személyisége Jean Jaures volt. 1899-ben a csoport egyik tagja, Alexander Millerand tárcát vállalt a kormányban. Lépése heves polémiát váltott ki a marxista irányzat és az ún. „miniszterializmus” hívei között. Utóbbiak azzal érveltek, hogy a köztársasági intézmények, a demokratikus államrend védelme szükségessé teheti a szocialisták együttműködését a polgári pártokkal, akár a közös kormányzást is vállalva. Guesde követői – a II. Internacionálé felfogásának megfelelően – határozottan elutasították a kooperáció lehetőségét, s véleményük hivatalos állásponttá vált. A Franciaországban különösen erős anarchoszindikalista vonulat a munkásság egyetlen igazi osztályszervezetének a szakszervezeteket tartotta. Elutasította a politikai pártot és a parlamenti tevékenységet, a munkásság felszabadítása kizárólagos módjának a „direkt akciót”, az általános politikai tömegsztrájkot ismerte el. Az anarchoszindikalizmus a többi latin országban, s különösen Spanyolországban szintén jelentős erővel rendelkezett.

Oroszország

Oroszországban a munkásmozgalom az 1905-ös forradalomig csupán illegális körülmények között létezhetett. V. I. Lenin ebből a különleges helyzetből azt a következtetést vonta le, hogy kizárólag hivatásos forradalmárok konspiratív, autoriter módon vezetett, zárt szervezete, „a munkásosztály élcsapata” veheti fel a küzdelmet a siker reményében az önkényuralommal. G. V. Plehanov és J. O. Martov viszont a német szociáldemokrácia példáját tekintette mértékadónak az orosz munkásmozgalom számára is. A formálisan 1898-ban megalakult Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt 1903-ban Londonban megtartott kongresszusán Lenin hívei kerültek többségbe, innen a bolsevik elnevezés, a bolsinsztvo, többség szóból, szemben a mensevikekkel, a menysinsztvo, kisebbség kifejezésből. Lenin szerint a szocialista forradalom célja a proletárdiktatúra megteremtése, míg a mensevikek a demokratikus fejlődést szorgalmazták. A végleges szakításra 1912-ben került sor, amikor létrejött az önálló bolsevik párt.

Európán kívüli munkásmozgalom

A 19–20. század fordulóján a munkásmozgalom a többi kontinensen is megjelent vagy legalábbis gyökeret vert a szocialista gondolat. Az Egyesült Államokban a legjelentősebb munkásszervezet, az Amerikai Munkás Föderáció 1886-ban alakult meg, Samuel Gompers vezetésével. Az organizációt számos helyi szakegylet alkotta, a brit Szakszervezeti Kongresszus mintájára. A föderáció elvetett minden ideologikus retorikát és tevékenységét a munkásság napi követeléseinek: a magasabb munkabérek, a rövidebb munkaidő, a jobb munkakörülmények stb. kivívására összpontosította. A politikai tevékenységtől tartózkodott, bár előfordult, hogy kongresszusi választások alkalmával támogatta a munkásbarát programmal fellépő jelölteket. A szervezet tagjainak száma 1901-ben elérte az egymilliót, 1917-re pedig 2,5 millióra emelkedett.

Bár az Egyesült Államokban is ismételten sor került szocialista eszmeiségű politikai párt megalakítására, a számos kísérlet azonban annak a jele, hogy átütő és tartós sikert egyik sem ért el. Az amerikai társadalmi és politikai körülmények nem kedveztek egy európai típusú szociáldemokrata tömegpárt létrejöttének. A bevándorlás következtében a munkásság rendkívül heterogén összetételű volt. A folyamatos belső migráció adta „korlátlan lehetőségek” fölöslegessé tették a munkások számára szorosabb szervezeti kötöttségek vállalását.

Latin-Amerikában bevándorló munkások honosították meg az európai mintákat, amelyeket ez időben még jobbára nemzeti-etnikai keretek között alkalmaztak a helyi viszonyokra. Így Argentínában német és francia munkások kezdeményezésére alakult meg 1894-ben a szocialista munkáspárt. 1905-ben pedig a szakszervezetek létrehozták a Dolgozók Általános Szövetségét. Brazíliában 1902-ben jött létre a viszonylag rövid életű szocialista párt. Tartósabb eredménnyel járt viszont 1906-tól a szakszervezeteket tömörítő Brazil Munkásföderáció működése. 1895–1896-ban, majd 1905–1907-ben minden országban heves sztrájkmozgalom bontakozott ki. Az 1911-ben kirobbant mexikói forradalomban pedig jelentős szerepe volt a Világ Munkásainak Háza nevű szervezetnek.

A brit domíniumok közül Ausztráliában fejlődött ki a legjelentősebb munkásmozgalom. A Munkáspárt 1910-ben többséget szerzett a választásokon, és megalakult a történelem első munkáskormánya, amely demokratikus-szociális jellegű reformokat valósított meg.*

Az ázsiai országokban a szocialista társadalmi gondolat jobbára az értelmiség körében terjedt. Az európai egyetemi tanulmányaikat befejező intellektuelek hazatérve, szellemi poggyászukban Owen, Fourier, Saint-Simon, Marx, Engels, Bakunyin és Kropotkin teóriáit hozták magukkal és megkísérelték alkalmazni a hazai viszonyokra. Arra törekedtek, hogy az importált tanokat összhangba hozzák az iszlám, a konfucianizmus, a hinduizmus egalitárius és utópista hagyományaival.

A II. Internacionálé és tagpártjai rendszeres kapcsolatokat tartottak fenn japán, indiai, kínai, török, iráni,


indonéziai, Fülöp-szigeti aktivistákkal. Az említett országokban szervezett szocialista csoportok működtek, bár szélesebb társadalmi befolyással csak a japán, a kínai és az iráni pártok bírtak.

*

Az európai fejleményeket összegezve megállapítható, hogy – egyes országokat kivéve – általános jelenség a munkástömegpártok részvétele a politikai életben, sőt egyes államokban számottevő választási sikereket is arattak. Bár még kisebbségben maradtak, de Németországban és a kontinens északi részén a szavazatok 35–40%-át szerezték meg. A választójog bármely mérvű kiterjesztése a szociáldemokrata pártok erősödését eredményezte.

* Vö. Surányi Róbert: A viktoriánus Anglia c. cikkünket e számunkban! (A szerk.)

2. Képek





1. Sikeres felzárkózás Európa pereménFARKAS Ildikó

Sikeres felzárkózás Európa peremén

Skandinávia a századfordulón

Skandinávia országai* (Svédország, Norvégia, Dánia) számára a századforduló sorsfordítónak bizonyult. A 19. század közepén jórészt mezőgazdasági jellegű, szegény, csak fában és halban bővelkedő térség a 20. század elejére Európa fejlett régióinak szintjére emelkedett. Közrejátszott ebben a szerencse is: Európa nagy hadieseményei a 18–19. században nagyrészt a kontinens belsejében játszódtak le, így a Skandináv-félszigetet a napóleoni háborúktól a második világháborúig elkerülték a harcok. Igaz, erre törekedtek maguk a skandináv államok is.

Svédország a 17. században még nagyhatalomnak számított Európában, de az 1708-ban Oroszországtól elszenvedett súlyos veresége után főként csak belső fejlődésére koncentrált, csakúgy, mint Dánia 1864-es, Poroszország és Ausztria ellen vívott vesztes háborúja után (melyben elvesztette Schleswig- Holsteint). Norvégia 1814-ig Dánia része volt (ekkor Dánia a kieli béke értelmében lemondott róla Svédország javára), majd 1905-ig Svédországgal állott perszonálunióban. Függetlenségének elnyerése (1905)** után követte a két másik skandináv ország példáját: kívül maradt az európai konfliktusokon. Az első világháborúban mindhárom állam semleges maradt.

A békés fejlődés korszakában Skandinávia meggazdagodott, élénk külkereskedelmet folytatott, gazdasága, politikai élete, életszínvonala az angol fejlődést követte.

Gazdaság és társadalom

Skandinávia századfordulós, sikeres gazdasági fejlődését több tényező segítette. Az Európa-szerte fellendülő iparosítás keresetté tette a kiváló minőségű svéd vasércet és vasipari termékeket, a svéd és norvég erdőségek faanyagát, és az olcsó tengeri szállítással mindezt könnyedén el lehetett juttatni a világ bármely pontjára. (A norvég kereskedelmi flotta a világon a harmadik volt 1900-ban.) A skandináv országok maguk is erőteljes iparosítást hajtottak végre: a 20. század eleje Svédország számára az iparosodás diadalát jelentette. A svéd fémipar 1896 és 1900 között közel megkétszerezte termelését, a vasipari termékek mellett a finomacél és a gépek exportjával is be tudott törni a világpiacra, jórészt svéd technikai találmányokkal. (Svéd telefont használtak Dél- Amerikában, svéd tejszeparátort Oroszországban, svéd gépeket Ausztráliában és svéd automatizált világítótornyokat szerte a világban.) A hagyományos fakivitelt Svédországban és Norvégiában is felváltotta a (vegyi úton előállított) cellulóz exportja. Vasútépítés, hajógyártás, tömegméretű villamosítás (a hosszú téli sötétség országaiban ennek jelentős hatása volt a mindennapi életre), városiasodás (1918-ra Svédország lakosainak fele városokban élt) jellemezte a századfordulót.

Dániában és Norvégiában a mezőgazdaság továbbra is meghatározó jelentőségű maradt. A skandináv mezőgazdaság alkalmazkodott a világpiac igényeihez: az olcsó gabona megjelenésekor a svéd és a dán mezőgazdaság áttért az állattenyésztésre, az állati eredetű termékek előállítására és a tejtermelésre. A dán tejgazdaságok, mezőgazdasági szövetkezetek egész Európa számára mintául szolgálhattak. (A nevezetes, hagyományos angol reggeli a századfordulón már dán vajból, dán sonkából és dán tojásból állt.) A mezőgazdaságot Skandináviában erős védővámokkal segítették (Svédországban már 1888-tól). A parasztság érdekképviselete és a tehetős gazdák politikai befolyása az iparosítás korában is nagyon jelentős maradt. Különböző egyesületekben – svéd antialkoholista egyletek, dán népfőiskolák – oktatták gyakorlati tudnivalókra a szegényebbeket, gazdálkodásról, háztartásról, pénzügyekről. A lakosság műveltségi szintjének emelésére nagy gondot fordítottak: Svédországban már a 19. század második felére felszámolták az írástudatlanságot.

Skandinávia népessége folyamatosan emelkedett (Svédország lakossága a 19. század eleji 2,5 millióról a századfordulóra 5,3 millióra nőtt), noha igen jelentős volt a kivándorlás, elsősorban Észak-Amerikába (Svédországból évente 20-25 ezer fő).

A „skandináv modell” belpolitikai alapja

Skandináviában a 19. század közepétől liberális reformok sorával biztosították az iparűzés és a vállalkozás szabadságát, a vallásszabadságot, és még a század folyamán életbe léptették az új, polgári alkotmányokat. Az


angol rendszerű alkotmányos monarchiákban az uralkodók – II. Oszkár svéd (1872–1907), IX. Keresztély dán (1863–1906) és VII. Haakon norvég király (1905–1907) – háttérbe szorultak a kétkamarás országgyűlésekkel szemben. A liberális és a konzervatív pártok mellett megalakultak a különböző gazdapártok, amelyek jelentős befolyásra tettek szert.

Hamar megjelentek az iparosítás következtében kialakuló munkásságot képviselő szociáldemokrata és munkáspártok is (Dánia 1876, Norvégia 1887, Svédország 1889). E pártok elsősorban általános politikai és szociális reformok megvalósításáért, az alkotmányos rendszeren belüli eszközökkel képviselték a munkásság és nemritkán a kispolgárság érdekeit, a liberális polgárság támogatásával. A társadalmi konfliktusok békés megoldásának lehetőségére mutatott példát a szeptemberi kompromisszum (1899): a dán szakszervezeti szövetség és a munkaadók szervezete megállapodott, hogy elsősorban tárgyalással próbálják rendezni vitás kérdéseiket. (Az egyezmény 1960-ig érvényben volt.) A 20. század elején a választójogi reformoknak köszönhetően (Svédország 1907, 1909, Dánia 1908, Norvégia 1913) kiszélesedett a választók köre: leszállították a vagyoni cenzust, és volt, ahol már a nők is szavazati jogot kaptak.

A gyarapodó országokat semleges külpolitika és liberális belpolitika jellemezte. Élénk kereskedelem, fejlett mezőgazdaság, erőteljes iparosodás, írástudó népesség biztosította a gazdagodást, s mindehhez szociálpolitikai intézkedések sora emelte az életszínvonalat: közoktatás, népfőiskolák, munkásvédelmi törvények, munkásbiztosítás, nyugdíjrendszer. Ekkor alakult ki a „skandináv modell” alapja.

2. Képek




1. Motorizáció a századfordulónFRISNYÁK Zsuzsa

Motorizáció a századfordulón

Járművek és utasaik

A 20. század eleje a közlekedés fejlődésének jelentős korszaka. Ekkor kezdődött a gépjárművekterjedése, és ígéretes kísérletek folytak a levegőnél nehezebb repülő szerkezetekkel is. Amíg a 19. század közlekedési forradalmának legnagyobb hatású találmánya a gőzvasút volt, a 20. század az autó és a repülő évszázada.

A századforduló autói

A 20. század elején az autó még se nem kényelmes, se nem gyors, se nem üzembiztos jármű. A századfordulón autózni teljesen más érzés volt, mint manapság. Az indulás előtt az abroncsokat felpumpálták, megtisztították a karbidlámpát, beolajozták a hajtóláncokat, a benzintartályt feltöltötték, majd a motor fáradságos beindítása következett.

Ilyen körülmények között, nem csodálhatjuk, hogy az autó vezetése az emberek többségének komoly szakértelmet igénylő feladatnak tűnt. 1901-ben, az első magyar autós szakkönyv szerzője szerint „még ezrével találhatunk olyan művelt és felvilágosodott embert, ki bizonyos félelemmel tekint a tovaszáguldó automobil után. Gondolni sem merne arra, hogy ő is kezelhetné ezt az ördöngős masinát. Nem hinné el, hogy könnyebb és biztosabb egy automobil vezetése, mint a ló hajtása.” A legtöbb autótulajdonos külön sofőrt foglalkoztatott a jármű vezetésére.

A századfordulón az automobilokat még a hintók formájára építették. Az autógyártó műhelyek csak az 1906–1911 között megrendezett Prinz Heinrich túrautak hatására kezdtek eltérni a hintó formájától. Az 1910-es évektől az addig még oldalról is nyitott vezetőülést befedték, a sebességváltót és fékkarokat a kocsi kívülső oldaláról belülre helyezték. A karbidgázzal működő fényszórókat a dinamó és akkumulátor váltotta fel. Így az autókat éjjel-nappal, (elvileg) bármely időjárási viszonyok közepette lehetett használni.

Egy új, még kiforratlan technikai eszköz, az autó esetében nemcsak a közvélemény, hanem időnként még a szakemberek sem tudták eldönteni, mi veszélyes és mi nem. Ha szivarozik a sofőr, felrobbanhat-e a benzin a gépjármű tartályában? A válasz egyáltalán nem volt magától értetődő. A benzint ugyanis a benzinmotoros gépjárművek előtt semmire sem jó, de rendkívül veszélyes anyagnak tartották.

A benzinüzemű gépjárművek elterjedése előtt a kőolajból elsősorban világításra használt petróleumot, ill. fűtőolajat gyártottak. A benzin nem volt más, mint a kőolaj finomításával együtt járó, haszontalannak tűnő melléktermék. Emiatt az első Daimler és Benz autók nem a tűzveszélyesnek tartott benzinnel, hanem petróleummal működtek. Az automobilok szikragyújtásának az 1890-es években történő megoldásával vált lehetővé a benzinnek mint üzemanyagnak az alkalmazása. Kiderült, hogy a benzin a porlasztóban könnyen keveredik a levegővel, s nagy égési energiája miatt a motorok erősebbek, mint a petróleummal hajtottak.

Új életélmény

Minden kényelmetlenség, üzemzavar ellenére az autós utazás korábban nem ismert életélménnyel ajándékozta meg a kevés kiválasztottat. Pedig a rossz súlyelosztás miatt ingadozó automobilok utasait nemcsak a zötykölődő utak, hanem a jármű bizonytalan útfelfekvéséből származó váratlan és kivédhetetlennek tűnő instabilitás is izgalomban tartotta. De mindez nem számított. Egy német autótulajdonos élménybeszámolója szerint: „A vezető szeme az úton és minden figyelmét, gondolatát a kormányzás foglalja le [...] Az idegesség hamar lecsillapodik és ellentétébe csap át, derűs, nyugodt hangulatba, hatalmas étvágyba és nyugodt alvásba, ami legjobb bizonyítéka az utazás idegnyugtató és idegeket erősítő hatásának. És gondoljuk csak el, milyen nagyszerű érzés, ha a motor fut és az egész kocsi ütemesen átveszi a mozgást!” A szabadság érzete és a sebesség feledtették a folyamatos kellemetlenségeket (rossz közutak, a tankolás nehézségei, az autógumik gyakori cseréje).

Autózás Magyarországon

„Nem döbbentek meg önök már, ha feudális büszke mágnást automobilban láttak? Nem jutott eszükbe: íme ez a lény a középkorban él vágyával, akaratával, egész kis primitív lényével, s a modern emberi haladás legújabb


mozgó gépébe bele mer ülni. Ez vagyunk mi.” A heves, bár némileg igazságtalan szavakat Ady Endre 1905-ben vetette papírra. Abban az évben, amikor a magyarországi személyautó-állomány korábban soha nem látott mértékben, 155 darabbal nőtt. Az viszont kétségtelen, hogy Ady éles szemmel mutatott rá egy vadonatúj technikai eszköz – az autó – és az azt használó ember mentalitása, viselkedése közötti ellentétre.

Magyarországra az első automobil – egy Benz 1,5 LE-s kocsi – 1895-ben érkezett meg. Az autó tulajdonosa egy fővárosi optikus, Hatschek Béla volt. A második autótulajdonos a pezsgőgyáros Törley, akinek egy Budapest–Gödöllő közötti kalandos túrájáról a magyar sajtó is tudósított. Ezek szerint az automobillal az alig 30 kilométeres utat három óra alatt tették meg és mindeközben „csak egyszer kellett állati vontatóerőt”igénybe venni.

A magyarországi gépjármű-állomány számáról 1910 előtt nem rendelkezünk pontos adatokkal. 1900–1910 között a statisztika még csak az adott évben külföldről behozott személyautók számát rögzítette.

KÜLFÖLDRŐL MAGYARORSZÁGRA BEHOZOTT SZEMÉLYAUTÓK SZÁMA

Év Személyautó-behozatal

1900 47

1901 57

1902 60

1903 72

1904 89

1905 155

1906 167

1907 226

1908 245

1909 268

1911 455

1910-től a statisztikák már a forgalomban tartott gépjárművek számát tartották nyilván. 1910-ben összesen 937 személygépkocsi közlekedett Magyarországon. Az autók száma csak 1928-ban érte el a 10 ezret, 1966-ban a 100 ezret, 1980-ban pedig az egymilliót.

A magyarországi autótulajdonosok 1900-ban megalakították a Magyar Automobil Clubot. Az egyesület tagjai (arisztokraták, földbirtokosok, politikusok, egyetemi tanárok, az állami adminisztráció vezető tisztségviselői, egy-két színésznő stb.) egy exkluzív és irigyelt társaság tagjai voltak, sőt a dinamikus, sportos, modern embert is szimbolizálták.

Az autó a századfordulós Magyarországon korántsem egy elfogadott jármű. A Kerékpár-Sport című szaklap 1901-ben például azon morfondírozott, van-e értelme az új közlekedési eszköznek: „...az automobil meglehetősen mutatja, milyen egyszerűen lehet a halálba rohanni. De mi készteti e dühös sportmaneket arra, hogy arcuk verejtékével, libák és kutyák elgázolásával, kártérítések fizetésével, rendőrharcok árán törtessen egy nem szükséges cél felé? Ha gyorsan akar menni, ott a vasút, ha még sürgősebb a dolga, fáradjon a telegráf hivatalba.” A Magyar Automobil Club, talán az ilyesféle értetlenkedések legyőzése, az automobilizmus


népszerűsítése érdekében rendezte meg 1901-ben az első hazai automobil-versenyt és az első automobil-kiállítást.

A fővárosi közgyűlésben a századfordulót követő években egyre másra ostorozták a száguldozó automobilistákat, akik ellepték az aszfaltozott Kossuth Lajos utcát. „Brutálisan robognak” a személyautók, a rendőr pedig, ha egy kaszinói urat lát az autóban, szalutál, még akkor is, ha őt is legázolják. De panaszkodtak a gépkocsi-tulajdonosok is. A gyalogosok, a lovasok, a hintón közlekedők gorombaságokat vágnak a fejükhöz, suhancok, gyerekek kővel dobálják meg a drága és kényes jószágokat. Botránygyanús volt 1902-ben a Főváros Házinyomdájának egy automobil beszerzésére vonatkozó kérése is. A tervet a közgyűlésben interpellálták. „Hallatlan igényekkel” lép fel a nyomda, állította a képviselő, s ez pazarláshoz fog vezetni. Az automobil vásárlásán kívül ugyanis alkalmazni kell egy sofőrt, s egy rakodóembert is, mert „egy olyan városban, ahol eltulajdonítják még a kövezetet is, a gépész nem hagyhatja egyedül a kocsit az utcán”.

A századforduló éveiben már voltak magyar mérnökök, akik a gépjármű fejlesztésén törték a fejüket. Bánki Donát (1859–1922) és Csonka János (1852– 1939) szabadalmaztatta elsőként a világon, 1893-ban az üzemanyag-porlasztót. Az első teljesen magyar építésű gépkocsit is Csonka tervezte, a jármű 1905-ben készült el. A magyar ipar gépjárművek gyártásával – kisüzemi termelési feltételek között – 1904-től foglalkozott. Az első magyar autógyár, az 1908-ban Aradon létrehozott Magyar Automobil Rt. volt.

Az autós közlekedés

A 20. század elején megjelentek az autó forgalmának korlátozására irányuló törekvések is. Magyarországon a legmesszebbre Arad városa ment, ahonnét egyenesen kitiltották a személyautókat.

A motoros közúti járművek közlekedését a fővárosban 1901-ben szabályozták. Kötelezővé tették az évenkénti műszaki vizsgát, előírták a jogosítványt és bevezették a rendszámtáblát.

A Stefánia úton lóversenyek alkalmával, valamint vasárnapokon, ünnepnapokon 16–21 óra között autókkal tilos volt közlekedni. A motorkerékpárral nem volt szabad gyorsabban haladni, mint a közönséges kerékpárokkal. A személyautók legnagyobb sebessége 15 km/h lehetett, nagy forgalmú utcákban 10 km/h, kültelki utakon 30 km/h. A vezetőnek az automobilt hosszabb időre tilos volt a nyílt utcán hagyni. A jármű haladásakor a kürttel „gyakori időközben” jelzést kellett adni.

1901-ben a fővárosban 38 személyautó kapott forgalmi engedélyt és 49-en tettek sikeres autóvezetői vizsgát. Budapesten ebben az évben a Magyar Postának még 22 darab motoros triciglije is közlekedett, tehát összesen 60 gépjármű pöfögött a város utcáin.

1909-ben Párizsban 16 európai ország a gépkocsiforgalomra vonatkozó nemzetközi megállapodást fogadott el. Négy figyelmeztető jelzés – bukkanó, kanyar, vasúti átjáró, útkereszteződés – bevezetésével a kontinensen megjelentek az egységes közlekedési táblák. A közlekedési szokásokat az egyes országok igyekeztek összehangolni. Balra hajtottak és jobbról előztek az Osztrák–Magyar Monarchiában, Angliában, Luxemburgban, Portugáliában és Svédországban. (Magyarországon a jobbra hajtás bevezetése már 1913-ban felmerült, de tényleges megvalósítására csak 1941-ben került sor.)

Hazánkban 1910-ben alkották meg az egész ország területére érvényes egységes forgalmi szabályrendeletet. Ezt tekintjük a KRESZ ősének. Ebben a menetsebességet belterületen max. 25 km/h-ban határozták meg és négyféle közúti jelzőtáblát vezettek be. 1913-ban megszervezték a fővárosban a közlekedési rendőrséget.

A közúti motorizáció

A földutakra és fogatolt járművekre alapozott közúti közlekedést a gépjárművek megjelenése gyökeresen megváltoztatta. Az évezredes közúti közlekedés a burkolt utak és a gépjárművek együttes hatására alakult át modern közúti közlekedéssé.

E folyamat Magyarországon nem egy időben és nem egyszerre zajlott. 1890 előtt a közlekedési szakemberek a közutak feladataként az áru és az emberek vasútra juttatását tekintették. A gépkocsik megjelenése és gyorsan növekvő műszaki teljesítménye, valamint az úthálózat tényleges állapota között azonban már a századforduló éveiben feszültség keletkezett. A gépjárművek közlekedtetése ugyanis csak pormentesített, összefüggő úthálózaton volt elképzelhető.

1894–1901 között megépítették a Duna–Tisza–Körös közi transzverzális utat, valamint a Baja–Csongrád–Gyula közötti (301 km) állami utat. 1901–1907 között elkészült a több mint 400 km hosszú Dunaföldvár–Debrecen–


Máramarossziget közötti út, majd 1908–1914 között megépült a Berettyóújfalú–Békéscsaba–Orosháza közötti (139 km) út is. Az első magyarországi betonút 1911-ben készült el Iglón. 1912-ben Magyarországon a több mint 10 ezer kilométernyi állami út kaviccsal burkolt volt. Szilárd burkolattal mindössze 239 km rendelkezett.

Aszfaltot országutak burkolására a korban még amúgy sem használtak, mert az aszfalt minősége még nem tette ezt lehetővé. Legfeljebb a városokban, ott is elsősorban a járdákat, illetve néhány kiemelt jelentőségű utcát aszfaltoztak le. Aszfaltjárdákat a vidéki településeken (pl. Galántán, Sátoraljaújhelyen, Újvidéken) az 1890-es évektől építenek.

A gépjármű-közlekedésre leginkább alkalmas, de a lovak számára csúszós aszfaltburkolat terjedése a fővárosban a bérkocsisok nemtetszésével találkozott. 1905-ben a Bérkocsiipar című lap szerint „aggályra joggal okot ád, mi lesz velünk fuvarosokkal, mi lesz a bérkocsiiparosokkal, ha az aszfaltkorszak arany- korát fogja élni, ha kerülővel sem tudjuk kikerülni ezen veszélyes burkolatú utcákat”.

A gépjárművek számának növekedésével új szakmák jönnek létre, autógarázsok épülnek, autójavító műhelyek szerveződnek és kialakul az üzemanyag-forgalmazás és -gyártás is.

*

A századelő eseményei még nem jelezték a kortársaknak, hogy a hétköznapi életet gyökeresen felforgató változásoknak a szemtanúi. Az autó ekkor még nem tűnt másnak, mint extravagáns sporteszköznek, luxuscikknek, státusszimbólumnak. A személyautó még kevésbé a tér legyőzésének technikai eszköze. Nem látszott, hogy a gépkocsi milyen mértékben csökkenti az idő/távolság arányt, milyen sok ember személyes igényeit kielégítő, gyors és kényelmes közlekedési eszköz lesz. Elképzelhetetlen volt a jelenünket meghatározó utcazaj, a szennyezett levegő, az utak forgalmi terhelése. Ismeretlen fogalom a környezetkárosítás. Nem látszott a gépjármű-közlekedés térátalakító ereje sem. Senkiben sem merült fel, hogy az autó egyszer tömegfogyasztási cikk lesz.

2. Képek




1. Gyártók és modellekFRISNYÁK Zsuzsa

Gyártók és modellek

1914 előtt az automobil-vásárlók több, napjainkra nagy nevet szerzett autógyár termékei közül választhattak.

Az első Peugeot gépjármű-karosszéria 1890-ben készült el. 1904-ben mutatták be az első egyhengeres „Bébé Peugeot”-t, mely igazi népautó lett. Az autó második változata 1913-ban készült el, egyik fejlesztője Ettore Bugatti volt. Ez a kocsi már elérte a 60 km/h sebességet. 1913-ra a francia autógyártás fele a Peugeot- üzemekből került ki.

A másik jelentős francia autógyártó cég a Renault volt. A Renault gyártmányai számos rangos gyorsasági versenyen végeztek az élen. 1905-ben került a piacra a vállalat legkelendőbb modellje, melyet elsősorban taxiként használtak.

1899-ben készült el az első Opel gyártású automobil. Az Opel testvérek 1902-ben mutatták be első saját konstrukciójukat. A nagy sikert az 1909-ben piacra dobott, a konkurens típusok árának felébe, alig 3950 márkába kerülő „Doktorautó” hozta meg a vállalatnak.

Az első Mercedes autót 1901-ben értékesítette a Daimler Motoren Gesellschaft. A négyhengeres, elegáns járművet a gyár egyik főrészvényesének leányáról, Mercedes Jellinekről nevezték el. A névválasztás hátterében marketingpolitika húzódott. A tulajdonosok ugyanis attól tartottak, hogy a németes hangzású Daimler névvel a kocsi a franciaországi piacon nem lehet sikeres.

A Rolls-Royce 1906-ban állt ki a vásárlók elé a hathengeres, 50 lóerős Silver Ghost modelljével. A kocsi rögtön elnyerte a világ legjobb autója címet. A rendkívül megbízható kocsit műszaki paraméterei (7 literes soros elrendezésű motor, vízhűtés, négysebességes váltó, tekercs- és mágnesgyújtás) magasan a kor átlaga fölé emelték. Az autót 1925-ig gyártották. Az 1910-es évek első felétől a leggazdagabbak Rolls-Royce-t, az arisztokraták pedig angol Daimlert vásároltak maguknak.

Az automobil-típusok másik végletét a kor legegyszerűbb szerkezetű autója, a Ford T modell jelentette. Az 1907–1927 között gyártott modellből 15 millió darabnál is többet adtak el. A mindenki számára elérhető, olcsó (500-800 dollár) jármű össztömege 540 kg volt és egy négyhengeres motor hajtotta. Az autó 100 km-en 10 litert fogyasztott. Az 1913-tól futószalagon gyártott automobil tervezésében jelentős szerepet játszott a magyar Galamb József is. Az autóipar tömeggyártását forradalmasító Ford T modellt választották a közelmúltban az évszázad autójának.

2. Képek




1. Francia századfordulóMAJOROS István

Francia századforduló

Mozaikok egy „nagy nemzet” életéből

A lengyel és olasz ősökkel büszkélkedő Apollinaire 1900 augusztusában 20 esztendős. Abban az évben, amikor az egész világ Párizsra figyel, mert a francia főváros ismét világkiállítást rendez. Ám újabb 20 évet nem kap a sorstól, mert az alig másfél évtized múltán kirobbant nagy háborúban tüzérként fejsérülést kap, s ez a sebesülés egy influenzával megtoldva 1918-ban elviszi. Ki gondolt persze 1900-ban erre a jövőre, hiszen a Belle Époque a félidejénél tartott, s Párizsban az ember Stefan Zweig szavaival „a létezés naiv, egyszersmind csodásan bölcs gondtalanságát érezhette”, ráadásul a franciák számára mozgalmas múltat záró, de az új századra is nyitó kiállítás ragyogást, káprázatos jövőt sugallt.

Világkiállítás

Az 1900. április 14-től november 12-ig tartó világkiállítás számokban minden addigit meghaladott. A Mars-mezőn, a Concord téren, Vincennes-ben 83 047 kiállító vett részt, s a látványosságoknak 50 860 801 látogatója volt. Kiosztottak 45 944 díjat, ebből 23 632 a franciáké lett. 119 225 700 frank kiadással szemben 126 318 160 frank bevételt lehetett állítani. A kiállítás működtetéséhez 40 ezer lóerő szolgáltatta az energiát. S az expó nagyon falánk volt. Az 1889-es kiállítás főszereplőjét, az Eiffel-tornyot, 7 ezer lámpa világította meg. S ették az áramot a mozgójárdák, amelyek óránként akár 50 ezer látogatót is képesek voltak szállítani a csarnokok között. A gyorsvasút óránként 16 ezer utasával ugyancsak a fogyasztók között volt, a szerszámgépekkel, a különböző látványosságokat mozgató masinákkal együtt. Amikor pedig leszállt az est, a kiállítás egész területén 19 ezer izzólámpa és 3 ezer ívfény gyulladt ki. Az expó nappalai és éjszakái az elektromosság diadalát, jövőjét hirdették a látogatóknak. S bár a francia gazdaság már belépett a villamos korszak jelenébe, hiszen az Alpokban, a Pireneusokban a víz energiájából nyert áramot a rohamosan növekvő alumíniumipar hasznosítja, a tömegek, a mindennapi élet számára az elektromosság még luxus. A kerékpár viszont már kezd tömegcikké válni.

Bicikli, autó

Gondolt-e a német Karl Freiherr von Drais 1817-ben arra, hogy csontrázója a kisember, s főleg a nők kedvence lesz néhány évtized múltán? A kiskirálynő, ahogy a Figaró becézte ezt az elöl nagy, hátul kis kerékből álló guruló alkalmatosságot, amely a férfiakat annyira elbűvölte – no nem technikai talányosságával, hanem a szoknyák suhogó hangjával, lobogó látványával –, a századfordulóra nagykorú lett. Ekkor már mai formájában hódított. Az 1890-es évek elején a francia ipar 130 ezer biciklit dobott piacra, 1900-ban ez a szám már 981 ezer, s közvetlenül a világháború kirobbanása előtt 3,5 millió kerékpárt kínált a franciáknak. Volt demokratikus változat olcsón az alkalmazottaknak, munkásoknak, külön modellt ajánlottak a postásnak, utazó ügynöknek vagy az orvosnak, s természetesen a hadsereg vagy a turista speciális igényeit is kiszolgálták. A legolcsóbb változat 1910-ben 135 frankba került, s ezért egy napszámosnak 330 órát kellett dolgoznia.

A kisember számára a kerékpár egyszerre jelentette a haladást és a szabadságot, mert úgy érezte: megfizethető áron időt és teret uralhat. A csoda persze a ló nélküli kocsi, az autó volt.

A franciák az autózásban egyszerre voltak úttörők és más országok tudásának összegzői, terjesztői. Úttörők voltak, mert a Párizsban pincérkedő belga származású Lenoir 1860-ban feltalálta a kis műhelyek, üzemek kedvencét, a világítógázzal működő kétütemű motort. Az 1870-es évek elején Bollée sikeresen kísérletezett a gőzkocsival. A nyolcvanas évekre azonban kiderült: a robbanómotorral hajtott kocsiké a jövő. Ezen a téren viszont a német Benz vagy Daimler jobb volt. Az előbbi azonban habozott találmánya jövőjét illetően, az utóbbinak tőkéje nem volt a továbblépéshez. S ekkor léptek színre a franciák. A gázmotorokat gyártó párizsi Panhard–Levassor cég és a gőzkocsikkal foglalkozó Peugeot fivérek felkarolták Daimler találmányát, az angoloktól pedig a karosszéria terén elért eredményeket vették át.

1891-ben azonban Panhardék csak hat, Peugeot-ék négy autót adtak el, ezért versenyekre, bemutatókra volt szükség a közönség figyelmének felkeltéséhez. Az egymillió példányszámban megjelenő Le Petit Journal 1894-ben Párizs és Rouen között rendezte meg az első autóversenyt. A kezdet mai szemmel mulatságos volt, mivel az újságírók kerékpárokkal követték a versenyzőket, hogy tudósításaikat elkészíthessék. Még ebben az évben a francia autógyártók bemutatkoztak a második párizsi kerékpárszalonon, a következő évben már önálló


autókiállítást rendeztek a Mars-mezőn, s ugyancsak 1895-ben lezajlott a Párizs–Bordeaux–Párizs autóverseny is. Az 1901-es és 1902-es Párizs–Berlin, illetve Párizs–Bécs viadalon a Renault fivérek győzelmei népszerűsítették a technika új csodáját, s a francia autóipart az egész kontinensen.

E hírverésnek is köszönhetően a századforduló körül már 350 autó volt a franciaországi utakon, míg Németországban 75, az Egyesült Államokban 80 közlekedett. A francia autóipar 1905-ig veretlen a világpiacon, s 1913-ban is a második helyen áll az amerikaiak mögött. Az iparág a nehéz kezdetek után nagyon gyorsan felfutott. A Renault cég pl. 1898-ban még 6 munkást foglalkoztatott s évente hat autó készült náluk. 1913-ban 4 ezer munkással működik gyáruk, s évi 4500 autó gördül ki a kapun.

Mozi, sajtó a tömegek szolgálatában

Ne higgyük persze, hogy a technika minden újdonsága sikertörténet a franciáknál a századforduló környékén. Nem, mert a telefonnal szemben igen nagy volt az idegenkedés. Még 1900 körül is az volt a vélemény, hogy a telefon a titkos randevúk eszköze, vagy arra jó, hogy a feleség a férj tudta nélkül cseveghessen bárkivel. S míg a villanyvilágítás vagy a kerékpár az 1920-as években tömegekhez jut el, a telefonnál ez az áttörés csak az 1960-as évekre tehető.

E históriához a mozi sorsa annyiban hasonlít, hogy az 1900-as világkiállítás nem igazán hozta meg a várt sikert. Pedig 5 éve már, hogy a Lumière fivérek bemutatták első filmjüket. Igaz, az első vetítés 1895 áprilisában egy lyoni kávéházban filmszakadás miatt kudarccal végződött, s a közönség még a terem elsötétítése miatt is zúgolódott. A fivérek ezért december végén a párizsi Grand Caféban próbálkoztak, s egy állomásra begördülő vonatot és a ki- és beszállást bemutató, alig százméteres filmszalag sikert hozott. Anyagilag is, mert néhány héttel e vetítés után a Lumière fivérek napi 2 ezer frankos haszonnal dolgoztak. Három nagyvállalat, Mélies, Pathé és Gaumont gyára ontotta a filmeket. Az első világháború előtt már évi 16 millió frankot hozott a francia filmipar, amely 1915-ig uralta a világpiacot, hogy aztán megkezdje harcát az amerikai filmekkel.

A mozi a tömegek számára anyagilag elérhető szórakozást jelentett, képi világát még az analfabéta is megértette. A képtömeg igazi újdonság ekkor, hiszen ezt még az újságok sem produkálták. Pedig a francia sajtóa legjobbak egyike Európában.

A századforduló Párizsában több mint félszáz napilap jelent meg, s minden nagyobb város legalább fél tucat lapot eltartott. A franciák teremtették meg először Európában az olcsó, a centime-os („filléres”) újságokat, még az 1830-as évek második felében a reklámok, a hirdetések tömegével. Az átlag francia pedig a napi 3-6 frankos fizetéséből vagy megvette, vagy beült a kávéházba, s kávéja mellé megkapta kedvenc újságját is. És el is tudta olvasni, hiszen 1900 körül az analfabéták száma csupán 4% a gall kakas országában annak köszönhetően, hogy az állam még 1881– 1882-ben ingyenessé, világivá és kötelezővé tette az elemi oktatást. Kötelezővé, mert a harmadik köztársaság politikai elitje tisztában volt azzal, hogy a köztársaság stabilitása csak akkor biztosítható, ha a polgári, a köztársasági értékrend már gyerekkorban, az iskolában tudatosul.

Politikai csatározások, panamák, bombák

Veszélyben lett volna a köztársaság? A politikai élet valóban mozgalmas, sőt, időnként egészen zűrzavaros volt. A század végén persze nem szedték fel az utcakövet, nem dobálták le a bútorokat az utcára, hogy barikádokat emeljenek, ahogy ezt a század első felében annyiszor megtették. Kár lett volna tönkretenni a világvárossá tett Párizst, melynek rendezése mintául szolgált Torino, Róma vagy Bécs modernizálásához is. És a főváros tovább szépült. 1900-ra megépült a Grand Palais, a Petit Palais, a metró, a francia–orosz barátságot jelképező III. Sándor híd a Szajnán, a Montmartre-dombon pedig ott fehérlett, igaz még befejezetlenül a Sacré-Coeur.

Nem, a francia polgár harci kedvét már nem a barikádokon, hanem a politikai csatározásokban élte ki, inkább politikusokat, kormányokat buktatott. Az utóbbiakból 1879 és 1900 között összesen huszonhetet.

A kormány- és politikusbuktató kedvet erősítette a Panama-csatorna építése körül kialakult politikai vihar.

A csatorna építésére létrehozott társaság még 1889-ben csődbe jutott, a botrányt mégis csak 1892-ben, a következő esztendei választások előtt robbantották ki az antiszemiták, nacionalisták és Boulanger hadügyminiszter hívei, hogy csapást mérjenek a köztársaságra. Azzal vádoltak képviselőket, hogy a csatornavállalkozás pénzügyi helyzetének javításához szükséges sorsjegyes kötvények kiadását engedélyező törvény megszavazásáért a társaságtól jelentős, 20 ezertől akár 300 ezer frankig terjedő csekket kaptak. A botrány nagysága ellenére kevés ember került bíróság elé. A botrány füstje elszállt, a köztársaság viszont maradt. Igaz, a politikai garnitúra kissé kicserélődött, mert a század végén olyan fiatal, nem kompromittált


politikusok jelentek meg, mint Delcassé, Barthou vagy Poincaré. Az 1890-es években a Dreyfus-ügy (l. keretes anyagunkat! – a szerk.) mellett az anarchisták sem hagyták unatkozni a francia polgárt.

1893-ban az egyik Goncourt fivér postaládájába a dinamitosok dobták be kiáltványukat, amelyben arról írtak, hogy az ember felszabadításához reszkető húson és szétfröccsentett agyvelőn át vezet az út. S nem tréfáltak. Már 1892-ben több bomba robbant az országban. S bár áldozatok nem voltak, a merényletekért egy Ravachol nevű festő-mázolót ítéltek halálra, aki dalolva ment a guillotine alá, miközben arról énekelt, hogy a boldogsághoz a tulajokat fel kell akasztani, a papokat pedig kettévágni. A halála után született Ravachole-nak nevezett dal bombát ígért minden burzsoának. S 1893-ban egy politikusra valóban rálőttek, egy suszter leszúrta a szerb követet, egy félőrült bombát robbantott a képviselőházban, 1894-ben halálos tőrdöfés érte Sadi Carnot elnököt Lyonban, s 1900-ban az expót meglátogató perzsa sah ellen követtek el sikertelen bombamerényletet.

Kulináris örömök

S ennyi izgalmat hogy lehetett elviselni? A francia polgár közben azért evett, ivott, élvezte az ekkor már világhírű francia konyha örömeit.

A századfordulóra Franciaország a kulináris örömök hazája lett, amit elsősorban szakácsainak köszönhetett, akik az arisztokrácia és a paraszti konyha szintéziséből egy modern polgári konyhát teremtettek. A III. köztársaság legbefolyásosabb szakácsa, Escoffier az ételek ízére, tápértékére ügyelt, s arra, hogy könnyen emészthetővé tegye a fáradt gyomor számára. Neki köszönhető a Melba fagylalt, a különböző szószok, s a rendelést lerövidítő csapatmunka is. A napilapokban megjelentek a gasztronómiai rovatok, 1883-ban megalapították a Szakácsakadémiát, 1900-ban pedig az oktatásügyi minisztérium szakácskönyveket osztott szét a tanulóknak, vidékenkénti bontásban. A nagyvilágban pedig 10 ezer szakács képviselte és propagálta a francia konyhát, amelynek szentélye, az étterem a francia forradalomnak köszönhette felfutását, de virágkorát a III. köztársaság alatt élte.

Az étkezés a politikát is áthatotta, mivel a szokásokról a politikai hovatartozást is meg lehetett állapítani. A szélsőjobb a kifinomult hagyományos konyhát szerette, a baloldal a hangulatos kiskocsmákban érezte magát jól, és szívesen fogyasztott omlettet sonkával, sőt konzervet is evett, míg a szélsőbal az exotikus ízeket szerette.

A francia konyhától elválaszthatatlan a borivás is, amelyet azonban a századforduló körül már túlzásba vittek. Annyira, hogy az alkoholizmus terjedése politikai üggyé vált. Jól mutatja ezt az, hogy 1900-ban 930 ezer pálinkafőzde volt az országban, s a falvakban tíz lakosra jutott egy kocsma. Az alkoholizmus elleni harc nem volt könnyű, mivel a kocsmáros, a pálinkafőzdés vagy a fogyasztó egyben választópolgár is volt, aki úgy vélte, hogy a választójoggal az iváshoz való jogot is megszerezte.

Nemi betegségek

Nehéz volt egy másik betegség, a szifilisz elleni harc is, hiszen Paul Ehrlich csak 1909-ben, a 606. kísérlettel állítja elő első hatásos gyógyszerét, a Salvarsant. A probléma súlyát jelzi, hogy Párizsban becslések szerint a lakosság (1900-ban 3,3 millió) 13–20%-a volt fertőzött, míg az egész országban a szifiliszesek száma egymillió körül mozgott.

A betegség azért jelentett gondot, mert éppen a nemzőképes korosztály fertőződött, ez pedig a jövőt veszélyeztette, mivel a francia demográfiai növekedés lelassult. Az 1871 és 1900 között csupán 3,5 millióval növekedett a népesség, s a századfordulón 39,6 millió lakosa volt az országnak. S hogy miért volt veszélyes a szifilisszel társult lassú népességnövekedés? Mert Franciaország egyik ellenfelénél, az angoloknál 1871 és 1900 között 14 millióval, míg a németeknél 27 millióval növekedett a lakosság – miközben konfliktusokkal kellett számolni.

Nagyhatalmi ellentétek

1898-ban Párizs és London között a háború veszélye is felrémlett a Szenegál–Dzsibuti közti francia, s a Kairó–Fokváros közötti angol tengelytervek találkozásakor, jóllehet a szudáni Fasoda düledező erődjében és környékén az angol Kitchener tábornok egy láda borral lepte meg ellenfelét, Marchand kapitányt, aki saját termesztésű salátával viszonozta az ajándékot. Közben kiderült, hogy a két ország ellentéte nem feloldhatatlan, mivel egymás gyarmatbirodalmának egészét egyikük sem kérdőjelezte meg, ezért az érdekszférákat 1904-ben az angol–francia antant elhatárolta, s a szigetország barát lett.

Az egyesült Németország azonban 1870 óta változatlanul ellenfél, és hadseregével, gazdaságával, demográfiai súlyával igazi kihívás volt a franciáknak. Mindezt tetézte Elzász és Lotaringia egy részének elvesztése 1871-


ben. A reváns gondolata azóta kísértett, jóllehet 1900 körül ez a törekvés nem mozgatott tömegeket, de az elveszett tartományokról egyik kormány sem mert lemondani. Úgy tűnt, a német kihívásra Párizs az oroszokkal 1893–94-ben megkötött szövetségben választ talált. 1900-ban azonban még csupán haditerveket készített a két vezérkar.

A politikusok egy részét viszont a béke gondolata foglalkoztatta, s Léon Bourgeois, illetve Paul d’Estournelles de Constant báró javaslatára az 1899-es hágai békekonferencián elfogadták az állandó nemzetközi döntőbíróság elvét.

A következő évben a francia diplomácia felvetése, miszerint Ferenc József közeli halála és a Monarchia esetleges felbomlása hogyan módosítja az európai hatalmi viszonyokat, még nem a háborús hangulatot erősítette: úgy ítélték meg, hogy alapvető változást és Franciaországra veszélyt ez az esemény nem jelenthet. Ráadásul Ferenc József még meg is tréfált mindenkit, mert csak 1916-ban tért meg őseihez a kapucinus kriptába. A Szajna pedig még évekig békében futhatott a Mirabeau híd alatt.

2. Képek




1. A párizsi világkiállítás, 1900FARKAS Ildikó

A párizsi világkiállítás

Párizsban az addig volt legnagyobb szabású világkiállítást rendezték 1900. április 14–november 12. között. Franciaország minden anyagi és szellemi erejét mozgósította, hogy a századfordulót emlékezetes és minden addigit felülmúló módon ünnepelje meg. Az 1889-es párizsi világkiállítás területét megnövelték, és az új Szajna-híd (Alexander híd) is elkészült az eseményre. A kiállítás óriási pompával megrendezett nyitóünnepségén Pierre Waldeck-Rousseau miniszterelnök beszédében kijelentette: „hamarosan fontos lépést teszünk a boldogságot és a humanitást szolgáló munka lassú fejlődésének útján”. A kiállítók (több mint 80 ezer) és a látogatók (50 millió körüli) száma messze túlhaladta a megelőző kiállításét. (Ezt a számot az utána következő világkiállítások sem tudták elérni.)

A kiállítás tematikáját a „haladás” szolgáltatta: a nemzeti csarnokok és a mintegy száz, különböző témakört megjelenítő pavilonok az emberi szellem és munka több ezer éves történetét és eredményeit mutatták be az új század küszöbén. A „Nemzetek utcája” a Szajna partján a kiállítás egyik legérdekesebb része lett. Egymás mellett sorakoztak itt a különböző nemzetek saját nemzeti stílusukban emelt vagy nevezetes műemlékeiket idéző palotái. (Az olasz épület a velencei Szent Márk-templomot mintázta, a skandinávok hagyományos faépítményekkel mutatkoztak be, Ausztria a barokk építészetből adott ízelítőt, Magyarország – önálló államként – történelmi nevezetességű épületeit mutatta be.) A tematikus pavilonok a világ ipari, technikai, tudományos csodáit tárták a nagyközönség elé (pl. kohászat, szövőipar, villamosság, műszaki találmányok csarnokai), de a kultúra és a művészetek is külön bemutatótermekbe kerültek.

A világkiállítás nemcsak bemutatta, de alkalmazta is az „új korszak” technikai vívmányait: villanyvilágítás tette feledhetetlenné a látványt: a fényárban úszó Eiffel-tornyot, a pazar épületeket és a Szajna-partot. A kiállítás egyik szenzációja lett az elektromos mozgójárda. Ez egy jobbról balra haladó, önmagába visszatérő szalag volt, mely egy 3400 m hosszú tér körül haladt zakatolva, a járókelők és a járművek felett. Az útszalag egy (110 cm széles) álló és két folyamatosan mozgó pályából állt, az egyik (90 cm széles) kb. 4 km/h sebességgel haladt, a másik (2 m széles) kétszer ilyen gyorsan. Voltak „állomások” is, bár a mozgójárda nem állt meg. A teljes kör megtétele 20 percig tartott.

A világkiállítás keretén belül rendezték meg a második újkori olimpiát is.

2. Képek






1. A második újkori olimpiaPÁRIZS Ágnes

A második újkori olimpia

A párizsi világkiállítás mozgalmas életéhez és látványosságához tartozott a második újkori olimpia, mely 1900. július 22-én nyitotta meg kapuját a testedző sport számos fajtájában. A később hitelesített viadalon 22 nemzet 1066 versenyzője mérte össze erejét 9 versenyszámban: atlétika, úszás, vízilabda, torna, vívás, sportlövészet, kerékpár, evezés és vitorlázás. (Igaz, a résztvevők nagy része azt sem tudta, hogy olimpián vesz részt!) Valamennyi számban persze csak férfiak indulhattak (a nők csak 1908-tól voltak teljes jogú résztvevői a nemes vetélkedőnek).

A versenyszámok menete némiképp eltérő volt a mai játékokhoz képest. A versenyekre megjelenők kétszer álltak ki a síkra, először valamennyi jelentkező megmérkőzött, majd a második fordulóban, a döntőben, egy-egy sportág 5-6 legjobbja mérte össze erejét, tudását.

Magyarországon a rendszeres sport csak a századforduló éveiben alakult ki. Mégis szép eredményeket ért el 1900-ban, atlétikában két sportolónk: Bauer Rudolf a diszkoszvetés 1. helyezettje, Gönczy Lajos pedig a magasugrás 3. helyezettje volt. Halmay Zoltán úszó két ezüst- és egy bronzéremmel tért haza.

2. Képek



1. A köztársaság próbakövea Dreyfus-ügy�MAJOROS István

A köztársaság próbaköve – a Dreyfus-ügy

A politikai skandalumok hatása volt, hogy az antiszemitizmus felerősödött, s Dreyfus kapitány ügyében tetőzött.

Az elzászi születésű, a nacionalisták szerint tehát „német gyanús”, ráadásul zsidó vezérkari tisztet 1894 októberében letartóztatták, és azzal vádolták, hogy a párizsi német nagykövetségnek katonai titkokat adott át. A Libre Parole azonnal a nagyközönség elé tárta az ügyet, megtoldva azzal a hazugsággal, hogy Dreyfus beismerő vallomást tett. A bíróság decemberben lefokozásra és életfogytiglani deportálásra ítélte, melyet a dél-amerikai Ördög-szigeten kellett letöltenie.

A franciákat megosztó s polgárháborúval fenyegető ügy azonban csak ezután kezdődött. A 2e Bureau (Második Ügyosztály) vezetője, Picquart ezredes kiderítette, hogy az igazi bűnös Esterhazy őrnagy. Felettesei azonban a mundért védték, ezért Picquart-t Tunéziába száműzték. Fordulatot Zola J’accuse (Vádolom) kezdetű, a köztársasági elnöknek címzett levele hozott 1898. január 13-án, Clemenceau L’Aurore (Hajnal) nevű lapjában. Kiderült aztán, hogy a Dreyfus ellen felhasznált levelet meghamisították, Esterhazy Angliába menekült, az indulatok pedig elszabadultak, s az ügy kikerült az utcára. Déroulede államcsínyre biztatta a katonákat, a monarchisták szintén erre készültek, a tüntetők pedig halált követeltek a zsidókra és Dreyfusre. Közben a dreyfusard-ok is megszerveződtek, elérték, hogy a semmítőszék érvénytelenítse az 1894-es ítéletet.

1899-ben azonban a rennes-i bíróság a kapitányt ismét bűnösnek találta, de már „csak” tíz évet szabott ki rá. Waldeck- Rousseau kormánya még ebben az évben érvénytelenítette az ítéletet, Loubet köztársasági elnök pedig kegyelmet adott a meghurcolt vezérkari tisztnek, akinek végleges rehabilitálására 1906-ban került sor, Picquart ezredessel együtt.

A Dreyfus-ügyben a nemzet, a hazafiság szimbóluma, a hadsereg és a katolikus egyház morálisan kompromittálódott, ezért 1905-ben az államot és az egyházat szétválasztották, a hadseregben pedig hozzákezdtek a monarchisták háttérbe szorításához. Ez a feladat már a radikális köztársaságiakra hárult, akik az 1902-es választásokon hatalomra kerülve felváltották az évtizedek óta kormányzó mérsékelteket.

A köztársaság, mindent összevetve, a Dreyfus-ügyből megerősödve került ki. Már létrejöttek a nyilvánosság fórumai, amelyek segítségével egy ártatlanul meghurcolt ember visszakapta szabadságát, igazát.

A századfordulóra derült ki, hogy a III. köztársaság „zseniális képződmény”, olyan politikai rendszer, ahol egyén, civil és politikai társulás, párt, mozgalom egyaránt megtalálhatja kifutását. Ahol bukhatnak politikusok, miniszterek, akár a kormány vagy maga a köztársasági elnök – a rendszer marad. Ahol nem lehet semmit eltussolni és semmi sem marad következmény nélkül. Ahol a közvélemény politikaformáló.

2. Képek



1. Olaszország a századfordulónPÁRIZS Ágnes

Olaszország a századfordulón

Nagyhatalmi ábránd véres következményekkel

Egységes olasz államról 1870-től beszélhetünk, amikor a királyi csapatok megszállták Rómát, a fővárost, és ezzel a pápa hatalmát a vatikáni állam területére szorították vissza. IX. Pius pápa válaszul magát a Vatikán foglyának nyilvánította. Nyíltan elítélte az új olasz államalakulatot, amelyet túlzottan liberálisnak és egyben antiklerikálisnak tartott. A katolikus egyházfő magatartása így még inkább gyengítette az amúgy is ingatag olasz egységet. A piemontiak ugyan örültek hatalmuk kiszélesedésének, a Rómától délre fekvő területek lakossága azonban egyáltalán nem lelkesedett a megújult alkotmányos monarchiáért.

A parlamentarizmus csődje

Az egyesült Olaszország első világháborúig terjedő történelme három rövidebb korszakra osztható. Az első 1870–1896, amelyet a parlamentáris kormányzat csődje jellemzett. A második 1896– 1900, a belső problémák változatlanul megoldatlanok maradtak, sztrájkok, lázongások, kisebb-nagyobb felkelések zavarták az ország nyugalmát. A harmadik, 1900–1914 közé eső időszak tekinthető a legbékésebbnek: stabilizálódott a belpolitikai helyzet, fejlődésnek indult az ipari termelés.

A 19. század utolsó évtizedében, Depretis (1870–1887) és Crispi (1887– 1891) miniszterelnökök kormányzása után anarchikus állapotok uralkodtak. I. Umberto király (1878–1900) hatalma névleges volt, egyik kormány követte a másikat, a századfordulóig összesen hat. A gyenge politikai vezetés mellett a tényleges irányítást az északi üzletemberek gyakorolták. Választójoga is kezdetben csak az írástudóknak volt, így többségében csak az északi területek lakossága szavazhatott. Az 1882-es választójogi reformmal adták meg a választójogot a 30. életévüket betöltött férfiaknak. Ekkor a választók száma 600 ezerről 2 millióra nőtt. Az arány azonban a déliek számára továbbra is kedvezőtlen maradt, pedig a lakosságszám itt sokkal gyorsabban nőtt, mint északon.

A századfordulóra általánossá vált a bizalmatlanság a parlamentarizmussal szemben. A parlamentáris demokrácia fejlődését gátolta az a tényező is, hogy a katolikus egyház nyomására sokan nem gyakorolták választójogukat, elhatárolták magukat a klerikalizmussal szembeforduló kormányzattól. XIII. Leó pápa (1878–1903) még azt is megtiltotta, hogy hívők állást vállaljanak állami hivatalokban. (Enyhülés csak 1905-ben következett, amikor X. Pius a püspökökre bízta a hívek politikai életben történő részvételének engedélyezését.)

Észak és Dél ellentéte

Olaszország a századfordulón területét tekintve kétségtelenül az európai nagy államok közé tartozott, de gazdaságilag, politikailag és katonailag viszont igen gyenge lábakon állt. A „hagyományos” észak–dél ellentét mind gazdasági, mind társadalmi, kulturális téren tovább fokozódott. Délen megmaradt a feudális jellegű gazdálkodás, a földek az északi üzletemberek kezébe kerültek, akik természetesen továbbra is déli parasztokkal műveltették a földet, igen alacsony bérekért.

Az ipari termelés a Pó-síkságon összpontosult, a textil- és élelmiszeripar mellett a villamosenergia-termelés, a gépgyártás, a fémkohászat és a vegyipar lendült fel. (Az ipari termelés 1910-ig kétszeresére nőtt.) Az északi ipari konkurencia gyakorlatilag megsemmisítette a délit, ahol így általánossá vált a lakosság elszegényedése. Szicíliában tért hódított a banditizmus, maffiacsoportok tartották kezükben a hatalmat.

A sztrájkok és munkásfelkelések szinte mindennapossá váltak. Az 1898-ban Milánóban kitört általános felkelés miatt a város vezetői ostromállapotot hirdettek. Halálos áldozatai is voltak a véres eseményeknek. 1900 júliusában Umberto király meggyilkolását is ezzel hozták összefüggésbe, egy anarchista (Gaetano Bresci) a milánói felkelést követő vérengzést akarta így megbosszulni.

A munkás-érdekvédelem 1892-től, az Olasz Szocialista Párt megalakulásától kezdődően erősödött, azonban csak 1902-ben született meg az első törvény a munkásbiztosításról és munkaközvetítő hivatalok beindításáról.

A Katolikus Néppárt 1904-es megalakulása némileg normalizálta a helyzetet az állami vezetés és a Vatikán között. Ám az 1870-től meglévő együttműködési hiány az olasz katolikusok és a kormány között egészen 1929-


ig megmaradt.

Külpolitika

Az 1882-ben megkötött hármas szövetség (Németország, Osztrák–Magyar Monarchia és Olaszország) egy időre meghatározta Olaszország európai külpolitikai mozgásterét. A magát európai nagyhatalomnak tartó ország a többi „nagyhoz” hasonlóan igyekezett gyarmatokat szerezni. A berlini konferencia (1884) elismerte Eritreát olasz gyarmatnak. 1889-ben olasz védnökség alá helyezték Abesszíniát. A terület meghódítására 1896-ban indított háború azonban súlyos olasz veszteségekkel járt, bebizonyítva, hogy a gyarmatosítás igen drága a gazdaságilag és katonailag egyaránt gyenge Olaszország számára. Addig nem fordult elő, hogy afrikai hadsereg legyőzött egy európait, Olaszország mégsem tanult a kudarcból, tovább folytatta agresszív gyarmatosító politikáját. Katasztrofális belpolitikai következményekkel járt az 1911-ben Tripolitánia (mai Líbia) megszerzéséért indított háború is, növelve a lakosság elégedetlenségét.

A területi elhelyezkedését tekintve stratégiailag fontos, de politikailag ingatag és korántsem meghatározó szerepet játszó Olaszország – 1914-es pillanatnyi érdekeinek megfelelően – a még akkor is érvényben lévő hármas szövetséget figyelmen kívül hagyva, semleges maradt, majd 1915-ben a másik oldalon, Franciaország mellett lépett hadba.

2. Képek





1. A viktoriánus AngliaSURÁNYI Róbert

A viktoriánus Anglia

Béke és háború 1900 körül

Viktória királynő gyémántjubileumán, trónra lépésének 60. évfordulóján, 1897-ben fényesen megünnepelték a birodalom nagyságát. Védelmezői, a brit hadihajók „30 mérföld hosszú” sorban vonultak fel a Wight szigeténél tartott szemlén. Rudyard Kipling író, az imperialista politika közismert támogatója sokallta a hivalkodást, s aggódva figyelmeztetett, hogy az öntelt ünneplés után már estek szét birodalmak. Lord Salisbury vezetésével 1895-től a konzervatívok és a liberális unionisták koalíciója volt kormányon. A század végén – ahogy azt a fábiánus Beatrice Webb megjegyezte – minden osztályt magával ragadott az imperialista terjeszkedés, erősödött a jingóizmusnak nevezett szélsőséges sovinizmus.

I. A brit birodalom fénykora

Kormánypolitika

Az idős, rezignált Salisbury, aki már harmadszor kormányfő és külügyminiszter, a rivális hatalmakkal szemben a birodalom védelmére helyezte a hangsúlyt, míg a liberális unionisták tetterős vezére, a századvégen növekvő befolyású Joseph Chamberlain gyarmatügyi miniszter inkább a birodalmi kapcsolatok szorosabbra fűzésére. A gyarmatbirodalom karbantartása sok gondot okozott a kormánynak. A franciák vitatták Egyiptom angol birtoklását. Ázsiában, Kínában az oroszok terjeszkedése veszélyeztette a brit pozíciókat, Port Arthur orosz kézre került.

A brit világhatalom kénytelen volt tudomásul venni: bizonyos területeken az iparban vezető szerepet átvevő USA és Németország terjeszkedik. Az 1898-as spanyol–amerikai háború után Anglia 1901-ben szerződésben elismerte az USA karib-tengeri hegemóniáját. Kis-Ázsiában és a Balkánon is gondok jelentkeztek. A századfordulón növekedett Németország balkáni és törökországi befolyása, ám ez ellen az angolok nem sokat tehettek. Chamberlain 1898 és 1901 között egyenesen arra ösztökélte a kabinetet és több kísérletet is tett, hogy a németekkel katonai szövetséget kössenek. Salisbury vonakodott minden szövetségtől, még elég erősnek érezte a birodalmat, hogy megvédje magát. Németország az angolokat a hármas szövetséghez való csatlakozásra kérte. Salisbury nem tartotta előnyösnek, hogy az oroszokkal szemben vállalja a német–osztrák–magyar határok védelmét, amikor a sajátjukat a franciákkal szemben a flottájukkal garantálni tudják. Csak az oroszellenes angol–japán szövetség kötését hagyta jóvá végül 1902 elején.

Nyugat-Afrikában a franciák rovására 1898-ban előnyösen rendezték Nigéria határait, 1900-ban pedig koronagyarmattá alakították azt. 1900-ban az asantik utolsó felkelésének leverésével megszilárdították a brit uralmat Aranypart (Ghana) fölött. Az egyiptomi brit fennhatóság megerősítése végett Kitchener tábornok, a szirdar 20 ezer fős angol–egyiptomi sereggel hadjáratot indított, hogy visszahódítsa a Nílus felső folyásvidékét, Szudánt, amelyet az 1885-ben elhunyt Mahdi „próféta” követői ellenőriztek. 1898. szeptember 2-án a döntő omdurmani csatában az angol katonák modern tűzfegyverekkel halomra lőtték a gyengén felfegyverzett mahdista (dervis) sereget, 16 ezer embert lemészároltak, a szirdar parancsára Mahdi sírját meggyalázták. Miután a franciák is meghátráltak, Szudán közös, angol–egyiptomi kondomínium lett, 1900 januárjában a legutolsó mahdista csapatot is felszámolták.

Anglia a világgazdaságban

Anglia ipari elsőségét ugyan már elvesztette a századfordulóra, de vitathatatlanul őrizte világkereskedelmi és pénzügyi vezető szerepét. Még mindig a világ legnagyobb tőkeexportőre volt. A tőkekivitel nagy része birodalma legfejlettebb régióiba, a fehér telepes gyarmatokba irányult. A Föld legkiterjedtebb birodalmát irányította, amely a századfordulón 33 millió km2 volt 370 millió lakossal. Ebből az anyaország csaknem 40 millióval részesedett. A birodalom fejlődési irányát a Nemzetközösség felé a fehér telepesgyarmatok határozták meg, amelyek az 1850-es évektől sorra önkormányzatot kaptak.

Birodalmi föderáció?

Chamberlain Viktória gyémántjubileumát ki akarta használni, hogy megtegyék az első lépéseket a birodalmi


föderáció, a közös vám- és védelmi unió felé, amit végül birodalmi parlament létrehozása követne. A jubileum alkalmából Londonban tartott gyarmati konferencián minden önkormányzattal rendelkező (korábban telepes) gyarmat (Kanada, Új-Foundland, Fokföld, Natal, Új-Dél-Wales, Qeensland, Viktoria, Tasmania, Dél-Ausztrália, Nyugat- Ausztrália, Új-Zéland) kormányfője részt vett. Chamberlain reményét fejezte ki, hogy létrehoznak majd a gyarmatok teljhatalmú képviselőiből álló „nagy összbirodalmi tanácsot”, s ez „lassan azzá a szövetségi tanáccsá válhat, amelyet mindig is végső célunknak kell tekintenünk”. A felelős angol gyarmati kormányfők csöppet sem lelkesedtek a centralizációs tervért, amely a birodalom egysége nevében korlátozta volna önállóságukat. Inkább a szabad kereskedelmet korlátozó birodalmi preferenciális vámok bevezetését szerették volna elérni, hogy vámokkal védjék saját iparuk fejlődését a brit árukkal szemben is. De a kormányzat ragaszkodott a szabad kereskedelemhez. Chamberlain inkább a belső szabad kereskedelmet folytató birodalom köré húzott volna szívesen vámfalat a német Zollverein mintájára. Ez az anyaország érdekeit biztosította volna a világpiacon.

Ausztrália

Az óceánjárók, a vasutak, a távíró terjedése elvben segíthette volna a birodalom szorosabbá szervezését. A gyarmati önkormányzatok gazdaságuk izmosodása alapján inkább lazították a kapcsolatokat. Szerettek volna domíniummá, az anyaországgal egyenrangú társországgá alakulni: Ausztrália példája felgyorsította a folyamatot.

Ausztráliában hat angol gyarmat rivalizált. Az 1880-as évektől mozgalom indult államszövetségbe egyesítésükért. A föderáció hívei hangsúlyozták a vámok és a bevándorlás egységes szabályozásának előnyeit, és egy kontinens méretű nemzetállam létrejöttét sürgették. 1897–98-ban a szövetségi konventen elfogadták az új államszövetség alkotmányának tervezetét, amelyet még 1898-ban négy gyarmat népszavazással jóváhagyott, egyikük azonban nem elegendő többséggel. 1899-ben az újabb népszavazási forduló a módosított alkotmányról már mindenütt sikeres volt, utoljára 1900 júliusában Nyugat-Ausztráliában is.

Kezdetben Fidzsi és Új-Zéland is érdeklődött a föderáció iránt, de végül nem csatlakoztak. Az ausztrál küldöttség Londonban még megegyezett az utolsó részletekről Chamberlainnel, aki ezután a törvényjavaslatot minden nehézség nélkül elfogadtatta a parlamenttel. Viktória királynő 1900. július 9-én hagyta jóvá a törvényt (Commonwealth of Australia Constitution Act), amely 1901. január 1-jén lépett életbe. Kanada után másodikként Ausztrália is domíniumi státust nyert. A londoni beleszólás nélkül létrehozott alkotmány szerint mind a 6 ausztrál állam megtartotta kétkamarás parlamentjét, amely az új szövetségi parlamentre átruházott bizonyos jogköröket (kül- és védelmi ügyek, hajózás, vámok, adók, bevándorlás, posta stb.). Gyakorlatilag többet, mint eredetileg gondolták.

1901 áprilisában a szövetségi parlament képviselőházába az államok lakosságuk mértéke szerint eltérő számú képviselőt, a szenátusba viszont minden államból egyaránt 6 szenátort választottak. (Az USA szenátusa volt a minta.) Minden felnőtt férfi szavazhatott az érvényes választójog szerint. Mivel két államban már a nők is szavazhattak, 1902-ben általánossá tették a nők választójogát is, 26 évvel megelőzve ezzel Angliát! Az egyes államok felsőházai erősen konzervatívok voltak, hiszen ezeket a gyarmati időben vagyoni cenzussal választották, sőt két helyen a kormányzó nevezte ki tagjaikat. Az 1890-es években formálódó 3 nagy párt közül a konzervatívban erősek voltak a birodalomhűség és szabad kereskedelem hívei, a liberálisok és radikálisok közt a protekcionisták, de a legsajátosabb, hogy a szakszervezetek által létrehozott Labor Party a nagyobb államokban befolyásosabb volt, mint más munkáspárt a világ bármely részén. Az első munkáspárti kormány a világon Queenslandben alakult 1899 decemberében, bár csak egy hétig maradt fenn. A Munkáspárt szövetségi kormányt alakított 1904-ben, 1908–09-ben, 1910–13-ban, 1914–16-ban, vagyis jóval előbb és jóval jelentősebb szerepet játszott, mint brit testvérpártja Angliában. Szociális törvények terén is megelőzték az anyaországot: döntőbíróság tisztes bérek biztosítására (1904), öregségi nyugdíj (1908), anyasági segély (1912). 1901-ben egyik első törvényük a fehérekre korlátozta a bevándorlást. 1902-től valamely európai nyelvből diktálási teszt alá vetették az ázsiai és más színes bőrű bevándorolni szándékozót. Se béreket lenyomó olcsó munkaerőt, se fajilag megosztott társadalmat nem akartak, s mivel a bennszülöttek száma 110 év alatt 300 ezerről 60 ezerre csökkent, kihalásukkal számoltak. (A fehér Ausztrália-politika 1973-ig tartott.)

A koronát a Londonban kinevezett főkormányzó képviselte. Az államok és a szövetség vitáit az ausztrál Legfelső Bíróság döntötte el, csak bizonyos ügyekben lehetett végső soron a londoni királyi tanács bírói bizottságához mint legfelső fórumhoz fordulni. A 4 millió ausztrál lakos a fejlesztést a brit tőkétől, a védelmet a brit flottától várta. Ausztrália és Új-Zéland már 1887-től szerényen hozzájárult a partjait védő brit hajók költségeihez és 1900-ban Kanadával együtt önkénteseket küldött a búr háborúba, szimbolikusan jelezve, hogy részt vállalnak a birodalom védelmi terheiből, amely az anyaországra hárult.


II. A dél-afrikai háború

Gyémánt, aranybányák

Míg Ausztrália békésen egyesült, Dél-Afrikát a századfordulón csak véres háborúval lehetett egyesíteni. Fokföld régi holland gyarmatként a napóleoni háborúk alatt került végleg brit kézre (1814). A fehér lakosság többségét holland, német és francia hugenotta telepesek leszármazottai, a búrok (afrikánerek) alkották még 1835 után is, amikor egy részük az angol uralom alól elvonult, kivándorolt (nagy trek). Az útra kelt, marháiknak földet kereső trekkerek megalapították Natalt, de ezt az angolok 1843-ban annektálták és kiszorították innen őket. Ökrös szekereikkel és marháikkal továbbvonultak, hogy kálvinista hitüknek megfelelő szabad köztársaságokat alakítsanak az Oranje és Vaal folyón túl. Transvaal és Oranje Szabad Állam önállóságát az angolok elismerték (1852–54). A belső területeket még nem tartották stratégiailag fontosnak. 1871-ben azonban a Kimberley környéki határterületeket, ahol a világ legnagyobb gyémántlelőhelyét fedezték fel, a natali brit döntőbíró nem búr területnek ítélte, és az előbb Nyugat-Griquaföldként brit koronagyarmat lett, majd bekebelezték Fokföldbe.

1872-ben önkormányzatú gyarmat lett Fokföld, mely a szuezi csatorna megnyitása után (1869) a gyémántbányászattal őrizte meg jelentőségét, lendítette fel gazdaságát. 1877-ben már a brit dél-afrikai konföderációs terv megvalósítása végett annektálták Transvaalt, majd legyőzték 1879-ben a zulu államot. A föderációt azonban a transvaali búrok meghiúsították, az „első függetlenségi háborúban” a Majuba Hill-i csatában újra kiharcolták önállóságukat (1881). 1884-ben a londoni szerződésben az angolok lemondtak a fennhatóságról, csak speciális jogokat biztosítottak. 1886-ban a világ legnagyobb aranylelőhelyének felfedezése Witwatersrandban elindította Transvaal (Dél-afrikai Köztársaság) iparosodását, a bányakoncessziókból és monopóliumokból (víz, ital, dinamit, vasútépítés) származó bevételei gazdag állammá tették. Az aranybányászat 1886 és 1899 között csaknem százezer külföldi bevándorlót (uitlandert), többségében britet, szociálisan is tagolt tömeget vonzott Transvaalba, ám létszámuk meghaladta a felnőtt búr férfiak számát. Több nagy társaság kezébe került a bányászat, mert nagy tőkeerő kellett a mélyből való kitermeléshez. 1898-ban Transvaal adta a világ aranytermelésének 27,5%-át, gazdaságilag Fokföld fölé kerekedve veszélyeztette a brit szupremáciájú dél-afrikai föderáció lehetőségét.

Búr–angol érdekellentétek

Cecil John Rhodes, aki egészségi okokból 17 éves korában, 1870-ben jött Fokföldre, sikeres gyémántvállalkozóként 1891-re, a londoni Rothschildok pénzügyi támogatásával, 90%-os monopolhelyzetet szerzett a világ gyémánttermelésében a De Beers Consolidatednek. (A transvaali Rand aranyán azonban már több nagyvállalkozóval osztozni kényszerült.) A bányamágnás és politikus Rhodes fanatikus híve volt a brit birodalom kiterjesztésének, ifjúként életcéljának nevezte az USA visszaszerzését is. Reálisabb álma volt a „Fokföldtől Kairóig” összefüggő brit területen haladó vasút létrehozása. Fokföld miniszterelnökeként (1890–96) támogatást kapott a lojális fokföldi búroktól (Afrikaner Bond) a dél-afrikai vámunió, az egységes vasúti rendszer, a békés fejlesztés tervéhez. Fontos szerepe volt a búr köztársaságok „bekerítésében”. Nyugaton Becsuánaföld (ma Botswana) brit protektorátus lett (1885), másik részét Fokföldhöz csatolták. Északon Rhodes vezetésével a Brit Dél-Afrika Társaság 1889-ben a brit kormánytól kapott charta alapján előbb csalárd szerződésekkel, majd erőszakkal kolonizálni kezdte a matabela és masoda törzsek földjeit a Limpopo és a Zambezi folyók között, a róla Rhodesiának nevezett területet (ma Zimbabwe). A társaság csapatai 1890-ben alapították a brit kormányfőről elnevezett erődöt, Salisburyt (ma Harare), 1893-ban megverték a matabeléket, földjüket annektálták. A társaság igazgatta Rhodesiát. Rhodes nagy reményei ellenére nem sikerült ezen a területen aranyat találni, így a transvaali arany még fontosabbá vált, felértékelődött. Rhodes Lord Rothschildtól, Salisbury vejétől pénzügyi, Hercules Robinson dél-afrikai főmegbízottól és Chamberlaintől politikai támogatást kapott, s elnyerte Viktória királynő csodálatát.

Rhodes elérte, hogy Transvaal keleten ne jusson saját kikötőhöz, ám bekerítéssel, gazdasági eszközökkel mégsem sikerült Transvaalt a brit föderációhoz való csatlakozásra kényszeríteni. Négyszer megválasztott elnöke, Paul Krüger nem volt a pénz hatalmának megszállottja, nem szőtt afrikáner hegemón terveket, nem önfejű, hanem engedményeket tevő tárgyalófele volt a birodalom dél-afrikai főmegbízottjának, csak függetlenséget akart és ehhez egy kikötőt. 1894-ben a portugál Mozambikon keresztül sikerült vasutat építtetni Lourenco Marques (ma Maputó) kikötőjéig, s a fokföldi és natali brit vasútvonalnál jóval rövidebb útvonalon s tarifaháborúval 1895 őszén nemcsak függetleníteni kezdte a gazdaságát Fokföldétől, hanem súlyos károkat is okozott neki. A fokföldi, natali kikötők, vasutak kezdtek elesni a Randdal való forgalom hasznától. Ekkor az új gyarmatügyi miniszter, Chamberlain titkos támogatásával Rhodes tervet szőtt Krüger rendszerének megdöntésére.

A háború elkezdődik


1895. december 29-én a Rhodes Társaság ügyvezetője, L. S. Jameson 500 lovassal betört Transvaalba, hogy fellázítsa a briteket. A búrok 1896. január 2-án szétverték Jameson csapatát. (Másnap II. Vilmos császár gratuláló távirata a külföldi segítség nélkül kivívott győzelemhez a búr függetlenség elismerését jelentette.)

A Jameson-ügy miatt az Afrikaner Bond megvonta támogatását Rhodestól, aki lemondani kényszerült a fokföldi miniszterelnökségről.

A búrok korszerű német ágyúkat és puskákat vásároltak, 1897-ben két köztársaságuk politikai-katonai szövetséget kötött.

1897-től Alfred Milner, az új dél-afrikai főmegbízott, a birodalmi centralizáció híve fokozta a nyomást Transvaalra. A Krüger-kormány bevándorlást korlátozó törvényt hozott 1897-ben, Chamberlain viszont csapaterősítés küldésével kikényszerítette a visszavonását. Krüger az uitlanderek teljes szavazati jogát transvaali belügynek és az angolok „trójai falovának” tekintette, attól tartva, hogy a szavazati joggal többséget szerezve, a britek átvennék Transvaal irányítását. Milner már 1898-ban kijelentette: a búr köztársaság újjászervezését és beillesztését a dél-afrikai föderációba diplomáciai nyomással vagy fegyveresen kell elérni. Chamberlain még remélte, hogy Krüger kapitulál, de kész volt a háborúra. Salisbury hagyta a viszony kiéleződését. (Krüger hajlandó volt a felére, 7 évre csökkenteni a teljes szavazati jog elnyeréséhez szükséges időt, Milner ragaszkodott az 5 évhez, visszamenőleges hatállyal.)

Búr–angol hadműveletek

A búr köztársaságok 17 400 főnyi fő erői Natalban támadtak, de a fokföldi határ menti Kimberley és Mafeking elfoglalására is küldtek csapatokat. A búrok a 16–60 éves férfiakat hívták be a kommandókba, de 12 éves kamaszok és 70 éves nagypapák is sokszor velük tartottak. Népi lovas hadsereget alkottak, biblikus hittel bíztak nemzeti ügyük isten előtti igazságosságában. Kiváló lövészek voltak, de túl szabadok, fegyelmezetlenül otthagyták egy időre a szolgálatot, ha nagyon hiányzott a család, a farm. A kommandókban ott voltak a fekete szolgálók is, és több ezer uitlander is a búrokkal tartott.

A búrok 1899. októberben, majd decemberben fölényes győzelmet arattak. Az elszenvedett vereségek megértették az angol közvéleménnyel, hogy 60 ezer brit katona nem bír el 35 ezer búrral. 1900 első napjaiban azonban újabb jelentős brit erősítés érkezett, köztük kanadai, ausztrál és új-zélandi önkéntesek is. A vasúti szállítást újjászervezték és 1900. februárban az új fővezér, az indiai északnyugati határvidék volt veterán parancsnoka, Roberts, megkezdte hadjáratát, május 31-én Johannesburgot, június 5-én Pretoriát foglalták el. Nyár végére a britek kezén volt minden búr vasútvonal és központ, a búr csapatokat legyőzték Diamond Hillnél és Belfastnál. 13 900 búr letette a fegyvert. Krüger elnök szeptemberben egy érte küldött holland cirkálón Marseille-be indult, hogy Európában segítséget szerezzen. Fogadta őt a francia elnök és a holland királynő (az angolokkal egyezkedő II. Vilmos nem), nemzetközi szimpátia kísérte – de segítséget hazája nem kapott, csak önkéntesek mentek harcolni a búrok oldalán. A brit flottahegemónia kizárta a katonai beavatkozás lehetőségét, de diplomáciai akcióra nem került sor. Az angolok azt hitték, hogy már megnyerték a háborút. Bejelentették Transvaal annektálását. Roberts decemberben hazatért Angliába, Kitchenerre hagyva a végső pacifikálást.

III. Egy nagy korszak vége

Választás, 1900

A búr háború fokozta Angliában a szabad kereskedelem elvét követő liberális párt megosztottságát. A liberális imperialisták támogatták a háborút, a másik, nagyobb, búrbarátnak gúnyolt szárny (köztük David Lloyd George) egyetértett azzal, hogy a búr köztársaságok annexiójával fejezzék be a háborút.

A miniszterelnök, Salisbury kihasználta az ellenzék megosztottságát, és a társadalom háborús győzelmi lelkesedését be akarta váltani 1900 októberében unionista szavazatokra. „Minden helyet, amit a kormány elveszt, a búrok nyernek meg” jelszót adta ki. Választási manifesztumában csak gyarmati státust ígért a búroknak, ha majd kiérdemlik, továbbá hadseregreformot, s a boxerlázadás kapcsán kínai kereskedelmi jogaik megvédését. Az unionisták fölényesen nyerték a választást, igaz, kisebb többséggel, mint 1895-ben, amikor 411, most 402 helyet szereztek a parlamentben, míg a liberálisok 177-ről 184-re növelték képviseletüket.

A munkáspárt jelentkezése

Egy új párt is indult a választáson. A szakszervezetek többsége, a Trades Union Congress (TUC) választási bizottsága még 1886-ban jóváhagyott és segített bejuttatni a parlamentbe 11 munkást a liberális frakció tagjaként, és ez a „lib-lab” (liberális és labour, azaz munkáspárti) szövetség folytatódott 1900-ig. Ekkor a 2


milliós szakszervezeti tagság egy része már nem remélt szociális reformokat a liberálisoktól. A brit lakosság 30%-a krónikusan szegény volt. 1900 februárjában összeült számos szakszervezeti, szövetkezeti és szocialista szervezet képviselője, hogy megalakítsa a Munkás-képviseleti Bizottságot (1906-tól Munkáspárt).

A pártalakítást előkészítette az a kicsiny értelmiségi Fábiánus Társaság (1883), amelyik az állami beavatkozással elérendő fokozatos szociális reformok eszméjét terjesztette. És erősen részt vett az előkészítésben a Független Munkáspárt (ILP) néhány ezres szocialista tagsága.

Az új párt első választási kiáltványában egy sor reformkövetelés mellett megjelölte végcélját: „elérni a termelés, elosztás és csere eszközeinek szocializálását demokratikus állam ellenőrzése alatt, az egész közösség érdekében és a munkásság teljes felszabadulását a kapitalisták és földbirtokosok uralma alól, s a nemek közötti szociális és gazdasági egyenlőség megteremtését”. Kiáltványban sürgették az állami gondoskodást, emellett a birodalom minden része számára független törvényhozást, állandó hadsereg helyett polgárőrséget, fokozatos jövedelemadót, felnőtt választójogot. Az alapítók közül azonban a doktriner marxista Szociáldemokrata Szövetségnek nem volt elég osztályharcos az új párt: kilépett és jelentéktelen maradt. Miután a Lordok Háza legfelső bírósági fóruma jóváhagyta, hogy egy szakszervezetet a sztrájkkal okozott kár megtérítésére kötelezzenek (Taff Vale ítélet, 1901), a szakszervezetek alapvető sztrájkjoguk védelmében tömegesen (csaknem 1 millió taggal) csatlakoztak az új munkáspárthoz. MacDonald a toryk ellen választási szövetséget kötött a liberálisokkal (1903). A Munkáspárt 1900-ban 15 jelölttel 2, 1906-ban már 50 jelölttel 29 mandátumot szerzett.

Angol koncentrációs táborok

Közben a búr háború sem ért véget 1900-ban, csak átalakult. A britek júniusban kezdték és egyre szélesítették a búr farmok és a termés felégetését. Roberts nem nyilvánosan kijelentette, hogy „kiéheztetéssel vetné alá” a búrokat. Novemberi rendelete szerint elvileg nem a kommandóban való részvétel, csak a szabotázs miatt pusztították el a farmokat, vitték el az állatokat. A gerillákat akarták megfosztani az élelemtől, ezzel embertelen szenvedést zúdítva a polgári lakosságra is.

Roberts 1900 szeptemberében a koncentrációs táborok létesítését hagyta jóvá. A búr családtagok internálásától azt remélték, hogy ez megadásra készteti a harcoló férfiakat, a feketéket pedig azért őrizték, hogy ne segíthessék élelemmel, információval a kommandókat. A háború végéig több mint 40 táborban 116 ezer fehéret, 60 külön táborban szinte ugyanennyi feketét őriztek. Az ellenállás megtörésére szervezték a táborokat, nem adtak ki parancsot rossz bánásmódra vagy az emberek elpusztítására. Mégis, több mint 230 ezer embert, főleg nőt és gyereket elemi életfeltételeiket alig biztosítva zsúfoltak össze. Azok több élelmet kaptak, akiknek a hozzátartozói letették a fegyvert. A rosszul tápláltság, a mostoha körülmények és a járványok miatt meghalt 27 927 búr (ebből 26 251 nő és gyerek), továbbá 14 ezer fekete. Ez arányát tekintve Transvaal búr lakosságának 10%-a volt. A búrok egy része azt hitte, ki akarják irtani őket. (Kollektív tragédiájuk emléke megmaradt, nemzeti tudatukat erősítve az 1930-as években már írtak és beszéltek róla.)

Emily Hobhouse, egy anglikán pap lánya 1900 júniusában Londonban a brit katonai akciók ellen tiltakozó nők gyűlését szervezte meg, szeptemberben gyűjtést indított a különböző búr családok megsegítésére. Decemberben Dél- Afrikába ment és a táborokban élelmet, ruhát osztogatott, javító intézkedéseket sürgetett. Hazatérése után, 1901 májusában, a koncentrációs táborokban uralkodó szörnyű állapotokról gyűjtött dokumentumait Campbell-Bannermann elé tárta. A felháborodott liberális pártvezér nagy vihart kavart tiltakozásával, mondván, „a barbárság eszközeivel vívott háború” már nem tekinthető háborúnak.

Az angolok ezután 1901 márciusától a gerillák mozgásának akadályozására elkezdték kiépíteni az őrházak, kis kőerődök láncait, amelyek szögesdrót kerítéssel és telefonnal voltak összekötve. A háború végére 8000 őrházerőd 6000 km vonalat alkotott, 50 ezer katona és 16 ezer fekete felderítő és őrszem vigyázta. A gerillák egyre több területről szorultak ki, számuk egyre fogyott: a végére 17 ezer fő maradt.

Az angolok a fekete bennszülötteket is kijátszották a búrok ellen. Natalban, ahol a zuluk kijelölt körzetekben, helyi elöljárókat választva éltek, a britek a háború idejére átmenetileg elismerték a korábban száműzött Dinuzulut királynak, 1901-ben felhasználták 6 ezer zulu harcosát, egy ideig 3000 lőfegyvert is adtak nekik, hogy marhákat, fegyvereket zsákmányoljanak a búroktól, a marhák 10%-a fejében. 1902. május 6-án egy csapat zulu véres csatát vívott a búrokkal, mert felkelésük miatt felgyújtották a kunyhóikat. A feketék lázadásától való félelem hozzájárult ahhoz, hogy a búrok letették a fegyvert.

A háború után

Az 1815 óta leghosszabb és legvéresebb háború az Egyesült Királyságnak több mint 200 millió fontjába került.


A britek 365 593 birodalmi és 82 742 katonájából 5744 elesett, 16 168 sebesülés és betegség miatt halt meg, 100 ezer megsebesült. A legalább 100 ezer fegyveresen és 40 ezer fegyvertelenül szolgáló fekete veszteségéről nincs adat. A búrok 7 ezer főt vesztettek. 2120 külföldi önkéntessel, 13 300 fokföldi és natali búrral együtt összesen 87 365 afrikáner harcolt. Presztízsveszteséget okozott, hogy a brit birodalomnak ekkora túlerővel 32 hónapig tartott a győzelem kicsikarása. A birodalom ereje és hatalmának korlátja egyaránt megmutatkozott.

Viktória halála

Viktóra királynő 1901. január 22-én – 64 évi uralkodás után – családja és unokája, II. Vilmos császár által körülvéve hunyt el Wight szigetén. „Úgy érezzük, egy nagy korszak végéhez érkeztünk” – mondta az alsóházban Arthur Balfour. Salisbury, a volt miniszterelnök VII. Edward megkoronázása után 1902-ben visszavonult. Unokaöccsének, Balfournak engedte át a kormányfői posztot. Halálával 1903-ban elment az utolsó nagy viktoriánus politikus. Akik a századvégen utódaiknak tűntek, a Chamberlain-féle imperialisták gyorsan megbuktak a birodalmi centralizáció és a vámreform eszméjével. A liberálisok a szabad kereskedelem védelmére összefogtak és hatalomra jutottak: 1906. januári elsöprő választási győzelmük megmutatta, hogy a nép többségének fontosabb a nagyobb kenyér, mint a birodalmi egység. A nemzeti hatékonyság jelszavával más módszerek kerültek elő.

A történelem folytatódik

A búr háború elmélyítette a szembenállást a kanadai angolok és a quebeci franciák, az ír katolikusok és az ulsteri protestánsok között. Arthur Griffith ír újságíró, aki a háború előtt járt Dél-Afrikában, cikkeiben már a brit birodalom végét jósolta. Megalakította a Sinn Feint, és a mozgalom a búr példából tanulva, gerillaharccal 1921-ben elérte az Ír Szabad Állam domíniumot. A birodalmi méretű szövetségi állam sem valósult meg: Chamberlain centralizációs terve helyett a domíniumi kormányfők rendszeres tanácskozása jött létre.

Chamberlain és Milner tévedett, amikor azt hitte, hogy az afrikáner nacionalizmus legyőzhető. Nem sikerült se brit bevándorlók hívásával, se angolosító oktatással, se gazdasági eszközökkel változtatni a helyzeten: a dél-afrikai fehér lakosság 60%-a búr maradt. A búrok politikai domináns szerepüket biztosították, miután 1906–07-ben a brit liberális kormánytól Transvaal és Oranje visszakapta önkormányzatát. 1910-ben Fokfölddel és Natallal föderációra lépve a Dél-afrikai Unió domínium lett afrikáner politikai és brit gazdasági dominanciával. Előtte 1907-ben Új-Zéland vált domíniummá.

2. Képek







1. A cserkészmozgalomPÁRIZS Ágnes

A cserkészmozgalom

Korunk egyik legjelentősebb ifjúsági mozgalmát 1908-ban Lord Baden-Powell angol lovassági tiszt, a búr háború egyik hőse indította el Nagy-Britanniában, 30 fiúval. A mozgalom – alapítója szerinti – célja, hogy a cserkészeket jellemnevelés, egészséges testedzés és gyakorlati ügyességfejlesztés által jó honpolgárokká neveljék. Elképzelése az volt, hogy a korosztályok szerinti csoportokban (farkaskölykök, apródok, kiscserkészek, cserkészek, rover-cserkészek, öregcserkészek), ill. különleges kiképzésben részesülő (vízi-, repülőcserkészek, regősök stb.) fiúk 6-7 fős csoportokba szerveződnek egy fiú (később egy felnőtt) vezetésével. Nevelésük része a nyomkeresés, felderítés, környékismeret, jeladás, időjárási ismeretek, térképkészítés, elsősegélynyújtás, tüzelés és főzés, tábori munkák stb., vagyis a szabadban történő tevékenységekhez szükséges jártasságok megszerzése. Ezért is meghatározó szerepük van a cserkészek között a szabadban végezhető sporttevékenységeknek (úszás, kenuzás, hegymászás, barlangászat). A cserkészjellem alapja, a cserkészképzés kiindulópontja a 10 cserkésztörvény és a cserkészfogadalom, amelyek igazodnak az adott ország szokásaihoz, nemzeti hagyományaihoz. 1910-ben már Svédországban, Mexikóban, Argentínában, az Egyesült Államokban, a Brit Nemzetközösséghez tartozó Kanadában, Ausztráliában, valamint Dél-Afrikában működtek fiúcserkészcsapatok. (A lánycserkészet mozgalmát is Baden-Powell hozta létre Angliában, 1910-ben.) 1920-tól minden negyedik évben nemzetközi cserkésztalálkozókat (world jamborees) szerveznek, amelyen baráti táborozás keretében ismerkednek egymással a világ nemzeteinek fiatal cserkészei.

2. Képek


1. Európa "keleti kapuja"SZÁSZ Zoltán

Európa „keleti kapuja”

Románia a századfordulón

Bukarest utcáin az első személygépkocsi 1900-ban tűnt fel, a modern évszázad jelképeként – hiszen a legtöbb kortárs ettől az évtől számolta az új korszakot. S Románia is „betört” Nyugatra, ekkor mutatták be Párizsban G. Enescu hegedű- és zongoraszonátáját.

Az önálló román állam létrejötte

Sikeres évszázad állt Románia, különösen vezető politikai elitje mögött. 1859–61-ben egyesült Moldva és Havasalföld, reformok sora ment végbe. 1866-tól a Hohenzollern-uralkodó: Károly herceg növelte a fiatal állam nemzetközi presztízsét; 1877–78-ban az orosz–török háborúban az ország érdemi fegyveres közreműködéssel kivívta függetlenségét, a már csak jelképes török uralom véget ért. A román diplomatáknak a külföldi fogadásokon nem kellett többé a sor végén állniok. 1881-től királyság, 1883-tól – igaz, csupán titokban tartott szerződéssel – az Osztrák–Magyar Monarchia, s így Németország szövetségese.

Modern – belga mintájú – alkotmánya (1866) még a nemesi címeket is eltörölte, a kétkamarás parlamenti rendszer mellett konzervatív és liberális pártok váltógazdaságban kormányozták az alattvalókat.

Gazdaság

A 131 353 km2 nagyságú, mintegy 6 millió lakosú országban három évtized alatt 3070 km vasút épült, 1900-ra a telefondrótok hossza elérte a 12 ezer km-t, az Orient expressz 50-60 km/óra sebességgel nyargalt a román alföldön. Az 1878-ban megszerzett Konstanca kikötőjéből Pireuszba, Rotterdamba, Cardiffba jártak a hajók, míg a Dunán a hely forgalom mellett föl Regensburgig. Szállítanivaló pedig bőven volt. A román gazdaság ugyanis erősen beépült Európába.

A legnagyobb export 1900-ban Belgiumba irányult, utána a Monarchia, Németország és Anglia következett, Franciaország csak a 6. helyen szerepelt. A kiszállított áru összetétele persze meglehetősen egysíkú: főleg gabona és fa, a petróleum csak a következő években lesz kulcsfontosságú termék. A behozatalban a Monarchia messze vezetett Németország és Anglia előtt, ahonnan főleg ipari termékeket, üzemi berendezéseket, általában fogyasztási cikkeket szereztek be.

A mezőgazdaság, noha ez a fő ágazat, szintjét tekintve fejletlen. Csak a koronauradalmak voltak kiugróak, azontúl – a kortárs enciklopédia kifejezésével – „vad rablógazdálkodás” folyt, főként Havasalföldön. Elmúlt már az állattartás dominanciája, de agrármunkásokat még rendszeresen hívtak Erdélyből, Bulgáriából, Szerbiából is. Terjedt a napraforgó, a cukorrépa és a szőlő termesztése, megugrott a mindig fontos haltenyésztés, amiből ekkor mintegy 6 ezer tonna jutott exportra. Ugyanakkor a búzáénál közel kétszer nagyobb területen (2,2 millió hektáron) termeltek kukoricát. Hiány volt azonban ekékben, gépekben, szállítóeszközökben.

Az ipar, különösen a gyáripar gyenge lábakon állt, az agrárország jellegzetességeként inkább élelmiszer-feldolgozás, azonkívül némi papír-, üveg-, cementgyártás folyt. Az állam vasúti műhelyek és a kötelező hadiüzem fenntartásán túl monopolcikkeket gyártott: gyufát, cigarettát, lőport. A tudatos iparfejlesztés mindenesetre uralkodó eszmeáramlattá vált – „ipar nélkül nincs civilizált nemzet” – s kezdte meghozni első szerény eredményeit. A századforduló már az üzemalapítási hullám időszaka.

Ellentmondásos modernizáció

A kortárs román polgárt az impozáns fejlődés optimizmusa töltötte el, főleg ha bukaresti volt. A 300 ezres városban a törökös viselet rég eltűnt, villamosok jártak, volt gáz- és villanyvilágítás, európai típusú középületeket emeltek, a jobb szalonokban franciául és németül társalogtak, egy nagy tudósuk 1898-ban megjárta a Déli-sarkot, volt már közel 8 ezer kórházi ágy az országban, két egyetem (Bukarest, Iaşi) 5300 hallgatóval, akiknek nagyobbik fele jogot tanult. Volt már egy Liga Culturală nevű nagy egyesület, mely a határokon túl, különösen az Erdélyben élő románok ideológiai, kulturális támogatását szolgálta. Szimbolikus jelszó volt, hogy a „nap minden román számára Bukarestben kel fel”, kifejezve a lelkekben végbemenő


egyesülési folyamatot.

Ha a nagypolitikus és a kispolgár büszke is volt az elmúlt fél évszázad valóban fontos vívmányaira, a mélyben ott lappangott a jövő miatti szorongás. A konzervatív ideológusok már szóvá tették a modernizáció felszínességét, a közélet túlpolitizálódását, a szélesebb társadalom nyomora és az elit világa közötti elképesztő szakadékot, a balkáni korrupciót.

Azok a fiatalok is, akik tömegesen mentek francia és német egyetemekre, még ha sokuk nem is akart messzebb tekinteni a párizsi és berlini vendéglők, kávéházak világánál, már távolról sem voltak elragadtatva a hazai fejlődés nagyszerűségétől. A filozófussá felnövekvő C. Rădulescu-Motru azt írta apjának 1889-ben: „azt hiszem, mi arra vagyunk ítélve, hogy örökké a szegény népek között maradjunk. A sors kereke sosem fog a mi javunkra fordulni.” Az otthoni elmaradottság, a nyomasztó török és fanarióta erkölcsi-politikai örökséggel való szakítás vágya még a fiatal történész Iorgát is a rend világát megtestesítő vilmosi Németország csodálójává tette. A napi építőmunka szintjén ugyanis nem a francia szabadságeszményt, modern stílusirányzatokat igényelték. Maga Iorga később egyenesen sajtókampányt indított a francia szokások és kultúra másolói ellen.

A fejlődési eufória kritikája a baloldalon is megjelent. 1893-ban megalakult a szociáldemokrata párt, mely az ipari proletariátussal akart szocializmust teremteni – csak éppen nem volt nagyipar. Hiába keresett egy esztergályos óránként egy jó kiló kenyér árát, ha alig volt esztergályos – s az is főleg „idegen”. A kőolaj-kitermelés alig igényelt hazai szakmunkást, egy komoly fémiparhoz még az elegendő jó szén és jó vasérc is hiányzott. Nem csoda, hogy a friss szocialista vezetők zöme hamar felszámolta saját pártját, s 1900-ban, egy nagy bankettel megünnepelve, belépett a liberális pártba, felismerve, hogy még jó sokáig a kapitalizmus építgetése a soron lévő feladat.

„Új jobbágyság”

A közel öt évszázadon át Keletről lefékezett fejlődést nem lehetett néhány évtized alatt kiigazítani, sőt, a piacgazdaság térhódítása is konzervált régi struktúrákat. A falvak feltűnően nyomorúságos körülmények között vegetáltak, lakóik harmadának nem, vagy alig volt földje. A hatalom vidéken nem annyira a nagybirtokos, mint inkább a bérlők kezében volt, akik nem fejlesztették a gazdaságot, csak továbbadták a földet a parasztoknak. A részesmunka összekapcsolódott a jobbágykorból maradt szolgálatokkal: robotnapot teljesítettek, csépeltek, fuvaroztak a birtokosnak, „ajándékokra” (tyúk, tojás) kötelezték őket. Ezt a rendszert nevezik el hamarosan a kapitalizmust és feudalizmust ötvöző „új jobbágyságnak”. Érthető, hogy egy ilyen világban a községi tanköteleseknek csupán harmada iratkozott be az iskolába, míg a városokban már kétharmad. A szegénység és műveletlenség kényszerítette ki az író-politikus Slaviciból a Iorgának címzett kifakadást: „a Monarchia románjai kulturálisan sokkal magasabb szinten állnak, mint Kárpátokon túli testvéreik”.

Nem csoda, hogy az időnkénti állami földjuttatások dacára a paraszti világ állandóan forrongott, helyi lázadások törtek ki. 1900-ban éppen a pálinkaadó bevezetése miatt, vagy mert egy szélhámos a jobbágyfelszabadító Cuza fejedelem (1859–1866) fiának adta ki magát, földet ígérve bujtogatta a parasztokat. S még inkább érthető, hogy a földművesek haragja elsősorban az idegen, jórészt zsidó, görög földbérlők ellen irányult, akik néha trösztökbe tömörülve megyényi területeket uraltak. Ezek voltak a periféria-kapitalizmus helyi végrehajtó közegei. Ráadásul az antiszemitizmussal a politikai osztály is játszadozott, vezető értelmiségieket ragadott magával, vagy éppen ők erősítették. A zsidók gyakorlatilag nem kaphattak állampolgárságot, nem lehetett földtulajdonuk. Az Oroszországból, Galíciából menekülők-elvándorlók számára Románia egy kapu volt, az 1900-as év azonban sokuk számára az innen is elvándorlás keserű esztendeje.

A politikai hétköznapok

A mélyben zajló forrongás persze csak keveseket foglalkoztatott.

Az elitet és a kispolgárságot lekötötték a napi politika csetepatéi, melyek azóta a feledés homályába merültek. A rossz termésű évek az államháztartást válságba sodorták, új adókat kellett kivetni, külföldi kölcsönt kellett újra és újra fölvenni. Az állami bevételek harmada adósságtörlesztésre ment el. Három év alatt három kormányváltásra került sor. Nyugati formában, de megint keleti módon: Károly király bizalmi embereivel tájékozódott a közvélemény alakulásáról, s ha úgy ítélte, új kormányfőt nevezett ki.

A sajtó elsősorban a szenzációkkal foglalkozott. Például azzal, hogy Bibescu herceg sértődötten visszautasította a párizsi világkiállítás (1900) román főbiztosi tisztségét, mivel a kinevezési okmányban nem szerepelt hercegi rangja. Nagy botrányt váltott ki, hogy egy fiatal egyetemi tanár – megint Iorga – megtámadta a professzorokat, hogy nem tartják meg rendesen óráikat, a vizsgázók nem találják meg őket – mely vádak miatt a dékáni tanács


elítélte Iorgát. Az egész elitet megmozgatta az ún. Hallier- ügy, a konstancai kikötőt korszerűsítő nyugati vállalkozó pere az állam ellen. Nem bízván a román törvényszékek pártatlanságában, választottbíróság elé vitte kártérítési követelését. A veszekedéstől nem mentes tárgyaláson ott ültek a bukaresti közélet előkelőségei, s ekkor mondta mérgesen Hallier egyik ügyvédje, R. Poincaré – a majdani francia köztársasági elnök –: „látszik, hogy a Kelet kapujában vagyunk”.

Az, hogy a lázongó parasztok lecsillapítása emberáldozatokkal járt, sőt egy alispán is belehalt az izgalomba, kevesebb visszhangot váltott ki, mint a háborús krízissé felfújt bolgár-román feszültség. Egy Romániában is működő titkos bolgár-macedón komité egyik tagját meggyilkolták ellenlábasai, később egy macedo-román lap szerkesztőjét ölték meg, feltehetően ugyanazok. Ráadásul a Duna megváltoztatta fősodorvonalát, s ezért egy teljesen jelentéktelen szigetecske hovatartozása miatt további feszültség támadt Bulgáriával. Háborús pszichózis keletkezett, rosszmájú bolgár vélemény szerint azért, hogy Románia könnyebben jusson a sürgős külföldi kölcsönhöz. Kisebb csapatmozdulatokra került sor, ütegeket állítottak fel egy-két dunai átkelőnél. Az aggódó kispolgárt patrióta buzgalom fogta el, nem tudván, hogy a hadsereg felkészületlen, s a politikusoknak eszük ágában sincs háborút kirobbantani.

Területi aspirációk

Az új század békével köszöntött Romániára. Az „erdélyi kérdés” is egy időre nyugvópontra jutott Bukarestben. Elmúltak a kolozsvári Memorandum-per (1892) kapcsán felkorbácsolt nemzeti szenvedélyek, méghozzá úgy, hogy a román–magyar vitában egy részleges, kis román „győzelem” született. Hosszú alkudozások után Budapest hozzájárult ahhoz, hogy 1900-tól Románia immár teljesen hivatalosan szubvencionálja a nagy múltú brassói román iskolákat. Ez is szimbolikus jelentőséggel bírt.

A századfordulón Románia mozgástere a nemzetközi életben még rendkívül behatárolt. Két nagyhatalom, Oroszország és a Monarchia közé beékelt államként önállóságának, sőt állami létének kockáztatása nélkül területi igényeket nem támaszthatott – legfeljebb Bulgáriával szemben, ott azonban nem laktak románok. Holott a nemzeti aspirációk – kormányzati szinten ez persze nem fogalmazódhatott meg – elsősorban Erdélyre és Besszarábiára irányultak. Azzal pedig, hogy e két terület bármelyikét, méghozzá mind a kettőt egyszerre megszerezzék, s még az ország függetlensége is megmaradjon, józan politikus 1900-ban még nem számolhatott. A „nemzeti aspirációk beteljesedését” Bukarestnek a történelem kiszámíthatatlan forgandóságára kellett bíznia.

2. Képek





1. A Balkán a századfordulónBÍRÓ László

A Balkán a századfordulón

A szunnyadó félsziget

A századfordulón a Balkán területén öt ország osztozott. Korábbi veszteségei ellenére a legnagyobb területet, 165,3 ezer km2-t az Oszmán Birodalom foglalt el. Lakóinak száma megközelítette a 6,5 milliót. A legkisebb ország Montenegró (Crna Gora) volt a maga 8,6 ezer km2-ével és nem egészen 200 ezer lakosával. A korábban autonómiájukat vagy függetlenségüket elnyert országok közül Bulgária volt a legnagyobb (96 ezer km2 és 2,9 millió lakos), népességének 77%-át bolgárok alkották, a török lakosság, amely a hódoltság időszakában megközelítette az összlakosság negyedét, fokozatosan elmenekült, már csak 14%-ot tett ki. Görögország területe 64 ezer km2-nyi volt, 2,5 milliós lakossal. Szerbia kisebb volt riválisainál, területe 48 ezer km2, és a 2,3 millió lakos 92%-a szerb nemzetiségű volt. Bosznia-Hercegovina okkupálásával az Osztrák–Magyar Monarchia is jelen volt a Balkánon. A tartomány területe 51 ezer km2, lakossága 1,6 millió volt.

I. Államok, nemzetek, vágyak

A századfordulót a Balkán történetében nem lehet sem korszakhatárnak, sem sorsfordítónak tekinteni. Az egyetlen nagyobb szabású, a közvélemény és a diplomácia figyelmét felkeltő esemény 1900-ban Obrenović Sándor szerb király esküvője volt.

A szerb dinasztia válsága

Sándor, az utolsó Obrenović a szerb trónon, 1889-ben lett király, miután apja, Milán lemondott.

Milán 1889-ben elvált feleségétől, a politikába is gyakran beleszóló Nataliától, aki egy orosz tábornok leánya volt. A válás már megosztotta a kormányt. Milánnak azzal kellett szembenéznie, hogy ezek után nincsenek támogatói. A nemzetgyűlés, amelyet 1889-ben még összehívott, öthatod részben már nem támogatta őt. Januárban még elfogadta a parlament új alkotmánytervezetét, de az új feltételek között már nem kívánt uralkodni. Az új alkotmány ugyanis szélesebb polgári szabadságjogokat irányzott elő és nagyobb hatalmat adott a nemzetgyűlésnek, valamint bevezette a titkos választásokat és választójogot biztosított minden adófizetőnek.

A trónra került 13 éves, magába forduló és melankóliára hajlamos Sándor gyermekkora a szülők állandó viszálykodása közepette telt el. Apja utolsó intézkedésével 1889-ben régenstanácsot állított mellé. De amikor Sándor 17 éves lett, eltávolította a tanácsot. Ugyanakkor apja visszatért a politikába mint a hadsereg főparancsnoka.

A gondos atya egy német hercegnőt szemelt ki hitvesül fiának. A terv a német császárnak is tetszett, mert így remélt további szövetségest szerezni a Balkánon. (A román trónon I. Károly személyében egy Hohenzollern ült.) Szerb királynénak lenni azonban nem számított akkoriban a legelőkelőbb és legvonzóbb foglalatosságnak. Nem alaptalanul jegyezte meg Goluchowski, a Monarchia külügyminisztere, hogy egy előkelő családból származó hercegnőnek jobb dolga is lehet, mint a szerb királyhoz hozzámenni, és egész életét Belgrádban tölteni. Ezzel arra utalt: elégedjen meg Sándor azzal, akit kiszemelnek neki.

Házasság és merénylet

Sándornak azonban már megvolt a maga választottja, a nála idősebb Draga Mašin, egy cseh mérnök özvegye. Az özvegyről az a hír járta, hogy meddő, így pedig nem képes a dinasztia szempontjából létfontosságú trónörökös világra hozatalára. Amikor bejelentették a házasságot, az egész kormány lemondott, Milán exkirály pedig profetikus levélben arra figyelmeztette fiát, hogy lépésével szakadékba taszítja Szerbiát. Sándor válaszában kifejtette, hogy sem igazi gyermek-, sem igazi ifjúkora nem volt. „A világon egyetlen asszony van, aki feledtette múltam viszontagságait, és boldoggá tett... Nincs olyan erő a Földön, amely lebeszélne a házasságról.”

Az esküvőre 1900 júliusában került sor. Hogy megnyerjék az emberek szimpátiáját, augusztusban bejelentették, hogy Draga gyermeket vár. A hír nem bizonyult igaznak. Miképp az a hír sem, amelyik azt állította, hogy a királyné húga volt terhes, és az ő gyermekéből akartak trónörököst csinálni. A dolog végül is balul sült el:


Sándor népszerűtlensége tovább nőtt.

A népszerűtlenség gyökerei természetesen nemcsak a szerencsétlen házasság és az utóddal kapcsolatos ügyetlen manipulációk voltak, hanem Sándor erőszakos, antidemokratikus politikája is; a parlament és az ellenzéki sajtó ellen tett lépései, majd a belgrádi főiskola hallgatói tüntetésének szétveretése. A Sándor-ellenes katonatisztek összeesküvést szerveztek: 1903. június 10-ére virradó éjjel 28 tiszt behatolt a királyi palotába, először kikapcsolták az áramot, majd keresni kezdték a királyi párt, akik egy titkos, félreeső helyiségben rejtőzködtek. A katonák azonban rájuk találtak és végeztek velük. A merényletben részt vevő tisztek a lövöldözés közepette Karadjordjević Pétert éltették, akit a parlament néhány nap múlva királlyá választott.

A hatvanéves Péter 45 év után tért vissza Belgrádba. Uralma nem csupán dinasztiaváltást jelentett, hanem megváltozott Szerbia külpolitikai orientációja – ismét megnőtt Oroszország befolyása, a belpolitikában pedig egy viszonylag újnak mondható erő, a Nikola Pašić által vezetett Radikális Párt vált meghatározóvá.

A Balkán állami határait az orosz–török háborút lezáró berlini kongresszus (1878. június 13–július 13.) rendezte. A határokat azonban láthatóan fenyegették a különböző nemzeti és társadalmi mozgalmak.

A határokkal az egyes nemzeti államok elégedetlenek voltak, mindegyik nemzetnek megvolt a maga elképzelése, több évtizede meghirdetett programja az országépítésre. A tervek azonban kizárták egymást, mivel ugyanarra a területre, Makedóniára vonatkoztak.

A makedón kérdés

A közel 67 ezer km2 nagyságú, hadászatilag és gazdaságilag fontos vidék: a Vardar és a Morava völgye az átkelést biztosította Szaloniki és Belgrád, tágabb értelemben az Égei-tenger és a közép- európai szárazföld között. Makedóniára történelmi érvek alapján tartott igényt mind Szerbia, mind Görögország. A szerbek egykori középkori államukra, a görögök az ókori előzményekre hivatkoztak. A bolgárok viszont vallási és etnikai érveket hangoztatva igényelték maguknak az exarchátus egész területét. Ugyanakkor a még csak éledező albán nemzeti mozgalom is igényt tartott a terület egy részére.

A kevert, illetve még szilárd nemzeti tudattal nem rendelkező makedóniai lakosság „megdolgozása” érdekében az 1880–90-es években különböző szervezetek alakultak (a bolgár Cirill és Metód Társaság, a szerb Szent Száva Társaság, a görög Ethnike Hetaira), illetve mindegyik fél igyekezett kiépíteni saját iskolarendszerét. Ugyanakkor megjelentek olyan makedóniai értelmiségiek is, akik a makedón nyelv és kultúra önálló voltát sugallták. (Hatásuk még nem volt nagy, később viszont, a második világháború után, a modern makedón nemzeti tudat kialakítása során éppen őrájuk hivatkoztak.)

1893-ban jött létre Szalonikiben helyi értelmiségiek vezetésével a Belső Makedón Forradalmi Szervezet (VMRO), amelynek a szlávokon kívül albán és görög tagjai is voltak. Ennek a szervezetnek az egyik szárnya a „Makedóniát a makedóniaiaknak” jelszó jegyében egy több vilajetet magában foglaló autonóm Makedónia megvalósítását tűzte ki célul. A VMRO 1903 augusztusában – miután a konkurens szervezet előző évi megmozdulása sikertelenül zárult – felkelést robbantott ki, amelyet a török hatóságok hamarosan levertek.

Az Oszmán Birodalom válsága

A nagyhatalmak meglepő gyorsasággal reagáltak az Oszmán Birodalmon belüli eseményekre. Az orosz és az osztrák császár 1903 októberében Mürzstegben megállapodtak egy makedóniai reformprogramban (a török főkormányzó ellenőrzése, csendőrség felállítása, az igazságszolgáltatás átalakítása, a keresztény lakosság beleszólása a helyi adminisztrációba). A nagyhatalmak követelésükre további koncessziókhoz és egyéb gazdasági előnyökhöz jutottak, felügyeletük alá került a birodalom pénzügyeinek egy része.

A kollektív külföldi beavatkozás, a protektorátusira emlékeztető rendszer felerősítette a tehetetlennek tűnő oszmán abszolutizmussal szemben álló erők szervezkedését. II. Abdulhamid szultánnak (1876–1909) kevés támogatója volt, idővel annál több ellenfele. Igazából senkiben sem bízott, és nem szeretett senkit sem. Haragudott a Nyugatra, mert az cserbenhagyta Oroszországgal vívott harcában. Valójában maga is érezte, mennyire súlyos birodalma európai felének elvesztése. Ezért is a nagyjából még érintetlen ázsiai részek felé fordult érdeklődése. Ott szintén feloldhatatlan konfliktusokba ütközött: katonái többször vérfürdőt rendeztek az örmény területeken. Politikája azonban itt sem talált követőkre. Hiába hangsúlyozta az iszlám fontosságát, annak eredményeit, az Oszmán-dinasztia dicsőségét.

A szultán ellenfelei – a később ifjútörököknek nevezett, eszmeileg heterogén csoportosulás – az alkotmányosság visszaállításában vélték megtalálni a birodalom szétesésének gátját. 1908-ban hatalomra kerültek. Úgy


gondolták, az alkotmányos jogok kielégítik majd a nemzetiségeket, és idővel létrejön majd a birodalom fennmaradásában érdekelt oszmán politikai nemzet. Tévedtek. Az 1910-es évektől, igaz, megalakultak azok a klubok, amelyek az etnikai törökök kulturális felemelésének programját, a török érdekek tiszteletét és előtérbe helyezését hirdették, de az etnikai török nacionalizmus politikai erővé csak az első világháború után vált. Ekkorra viszont a birodalom már szétesett.

Makedónia azonban továbbra is szembenállásra, rivalizálásra késztette a szomszédokat. A területéért folytatott harc végső soron meghatározta a balkáni államok hadba lépését az első, majd a második világháborúban. Az Oszmán Birodalom körüli, nagyhatalmi befolyást biztosító diplomáciai játék jelentősen beleszólt a szövetségi rendszerek kialakításába a századelőn.

II. Társadalom

A Balkán népessége a 19. század második felében – köszönhetően a még mindig magas születési rátának – jelentősen növekedett. A népsűrűség 1850–1900 között majdnem mindenütt a kétszeresére nőtt. Ennek negatív hatása már a századelőn is érződött. Elfogytak a birtokba vehető földek, a hegyes vidékeken pedig a korlátozott méretű termőföld nem volt képes a lakosság ellátását biztosítani. A fejletlen ipar nem tudta a fölös agrárnépességet felszívni. Ezek a jelenségek magyarázzák, hogy jelentőssé vált a tengerentúli kivándorlás.

A magas születésszámnak köszönhetően a balkáni társadalmak „fiatalabbak” voltak, mint a nyugat-európaiak, Szerbiában az átlagéletkor például nem érte el a 24 évet, mindegyik balkáni országban a népesség több mint fele 19 év alatti volt (Angliában 42%, Franciaországban 35%, Magyarországon 46%), a 40 év felettiek pedig alig tették ki a lakosság 20%-át.

Munka, foglalkozások

Az ipari fejlődést az állam is igyekezett támogatni az ipari-kereskedelmi törvények meghozatalával, a bankrendszer és az infrastruktúra kiépítésével. Ennek ellenére a balkáni országok társadalma paraszti társadalom maradt.

Szerbiában például az összlakosság 85%-a a mezőgazdaságból élt, a bányászat, ipar, kézművesség a lakosság 7%-át, a kereskedelem 4%-át foglalkoztatta, míg a hivatalokban és a szabad pályákon a lakosság 4%-a dolgozott. A mezőgazdaságra a kisbirtokos szerkezet volt a jellemző. A korabeli technikai viszonyok és földminőség mellett egy család megélhetéséhez 2,5–5 hektár földre volt szükség, amely nagyságot a birtokok 27%-a nem érte el. A birtokoknak csak 0,3%-a haladta meg az 50 hektárt, és ez az összterület 3%-a volt. Hasonló adatokkal rendelkezünk Bulgáriából is.

Családok, a „zadruga”

A századfordulóra a végbement társadalmi változások hatására nagymértékben visszaszorult a korábban a Balkánra sok helyütt jellemző család- és családi közös gazdasági forma – ahogy azt a 19. századtól a leggyakrabban nevezték –, a zadruga. A zadrugát több, általában közeli rokoni kapcsolatban álló felnőtt és családja alkotta, tagjainak száma általában 15–40 között mozgott. Élén a család legtekintélyesebb férfitagja állt, ő képviselte a zadrugát a hivatalos ügyekben, a közös vagyon felett azonban csak a tanács beleegyezésével dönthetett. A tulajdont pedig meg kellett őrizni a következő nemzedékek számára.

A közös munka, a többféle szakértelem együttes jelenléte a családban előnyös volt egyes gazdasági tevékenységek, mint például a földek feltörése, erdők irtása esetében. A nagyobb zadrugák önellátóak voltak. A több felnőtt munkáján alapuló gazdálkodás pedig lehetővé tette a könnyebb katonaállítást is, mert amíg az egyik férfi katonáskodik, a többiek végzik helyette a munkákat, gondoskodnak gyermekeiről. A zadruga egyben biztonságot jelentett az öregeknek és betegeknek is. A törökellenes harcok során a zadrugák sok katonát adtak, így a 19. század első felében Szerbiában szigorúan tiltották a felbomlásukat.

A század második felében azonban a zadrugán belüli termelésszervezet már nem tudta eltartani a növekvő népességet. A század végére elfogytak a feltörhető földek (Szerbiában már korábban, Bulgáriában később), az általában elavult technikai módszerekkel dolgozó zadrugák teljesítménye alacsony volt. Az újabb, modernebb árucikkek előállítására nem voltak képesek, és nem tudtak az új piacgazdasági feltételekhez sem igazodni. Az új munkalehetőségek megjelenése (út- és vasútépítések, ipari szakosodás), az adórendszer reformja, a piac kiszélesedése, az elvándorlás, az oktatás bizonyos fejlődése, valamint az „individualizmus” megjelenése mind- mind a zadrugák felbomlása irányában hatottak. Ugyancsak megszűnt a zadrugák katonaállítási szerepe. A század közepétől a jogrendszer változása is segítette a már megkezdődött bomlási folyamatot. A nyugati minták


alapján készült szerbiai polgári törvénykönyv (1844) már engedélyezi a tulajdonnal való szabad rendelkezést, majd a későbbi törvények rendezik az öröklés rendjét, és a szokásjoggal ellentétben engedélyezik a zadrugák felbomlását is. Hasonló törvények születtek Bulgáriában és Horvátországban is. Ennek hatása a század végén jelentkezett erőteljesen.

A felbomlás az egyes földrajzi tájakon különböző időben kezdődött és eltérő gyorsasággal ment végbe. Korábban indult meg a sík vidékeken és a völgyekben, mint a hegyekben, szoros összefüggésben a közlekedési lehetőségekkel. (Lassította a felbomlást a törzsi társadalom megléte is Montenegróban és az albán vidékeken.) Noha 1900-ban Szerbiában több ezerre, Bulgáriában több százra tehető a 20 főt meghaladó háztartások száma, és zadrugák sokáig léteztek a két világháború között is, ez a családforma a századfordulóra szinte már eltűnt. 1900-ban Szerbiában a vidéki háztartások 47%-a már csak 6–10 fős, 28%-a 4–5 fős volt.

Patriarchális viszonyok

A balkáni falusi család belső viszonyai továbbra is patriarchális jellegűek maradtak.

A fiúutód, a családi név örököse, az újabb fegyverforgató világra jövetelét nagy öröm kísérte, a leányt sok helyen – helyi szóhasználattal élve – „idegen csontnak” tekintették. Gyermektelen házaspárok gyakran fogadtak örökbe valakit, általában fiút, aki az örökség fejében idős korukban gondozta őket.

A családban a férj szava volt a döntő, hatalma szinte korlátlan volt. Különösen a nagycsaládoknál voltak olyan rituálék, amelyek elsőségét mutatták: ünnepnapokon a fiatalabbak kezet csókoltak neki, engedélye nélkül nem dohányozhattak, mások nem ülhettek, amikor ő állt, ő kezdte és fejezte be az étkezést, ő szegte meg a kenyeret.

A feleség helyzete a családban mind társadalmi, mind gazdasági szempontból kedvezőtlenebb volt. Az ő feladata volt valamennyi házimunka, a gyermekek nevelése, az állatok etetése, valamint részt kellett vennie a földművelésben is. Külföldi utazóknak gyakran feltűnt, milyen sokat dolgoznak a balkáni nők a férfiakhoz képest, és milyen csekély jogokkal, megbecsüléssel rendelkeznek. A férfiak erősen tartották magukat a helyi közmondáshoz, miszerint „nem is ember az, aki asszonyát nem veri”.

Többnejűség, egynejűség

Isztambulban és a török területek egy részén a 19. század végén – a szultáni udvart és a hagyományos vezető rétegeket leszámítva – már az egynejűség uralkodott. Ennek magyarázatát részben az anyagiakban kereshetjük: több feleséget (el)tartani költséges volt, ezenkívül sok esetben – főképp, ha a megfelelő hozománnyal rendelkezett – az ifjú ara kiköthette, hogy férjének nem lehet több felesége. A század utolsó harmadában több, zömében didaktikusnak mondható színdarab foglalkozott olyan, a birodalomban újnak számító, addig nem érintett kérdésekkel, mint a szabadság és a szabad választás. Nem egynek az volt a következtetése: a nő szabad választása nélkül nem lesz boldog a házasság. Ziya Gökalp, a modern török nemzeti gondolat kidolgozója szerint a nőknek vissza kell kapniuk azt a helyet, ami az ősi török társadalomban megillette őket, ugyanolyan oktatásban kell részesülniük, mint a férfiaknak. Az „ifjútörök” korszakban (1908-tól) valóban tettek bizonyos lépéseket a nők egyenjogúsítása érdekében: új alap- és középfokú iskolák nyíltak a lányok számára, és olyan szakiskolák, amelyekben nemcsak főzni és varrni tanították őket, hanem amelyekben titkár- és óvónővé képezhették magukat. A városi üzemeken kívül a boltokban is feltűntek az asszonyok. 1916-ban törvényt fogadtak el, amely bizonyos esetekben engedélyezi a válást (pl. ha a férj az első feleség beleegyezése nélkül újabb feleséget akar, vagy megsérti a házassági szerződést).

Mindez persze még messze nem jelentette a teljes egyenlőséget, a falvakban az élet az évszázados módon folyt, de a városokban sem jelenhettek meg a nők férfitársaságban, az iskolában nem járhattak közös osztályokba, és nyilvános helyen nem dohányozhattak.

III. Városok

A török uralom megszűnte után a balkáni városok nagy része jelentős változáson ment át. Korábban ezeknek a városoknak a lakosságát főként törökök és iszlamizált elemek, esetleg görögök alkották. A nemzetállami függetlenség kivívása után egyre nagyobb számban jelent meg a városokban a szláv népesség. A városok általában kis lélekszámúak voltak, így a városlakók aránya Szerbiában és Bulgáriában a növekvő lakosságon belül 13–18% körüli maradt (Görögországban ennek a duplája volt). A korábbi keleties jellegű kereskedő- és kézműves városok új kulturális és adminisztratív funkciókat kaptak.

A fejlődésben kiemelkedik a két főváros: az egykor török garnizonnak helyet adó Belgrád és Szófia.


A közel 70 ezres Belgrádban élt a századfordulón az összes szerbiai városlakó negyede. A század utolsó évtizedében jelentős fejlődés indult meg, hét évvel a telefon feltalálása után megjelent itt is az első távbeszélő (igaz, egy ideig csak a hadsereg használhatta), 1892-ben megindult az elektromosáram-szolgáltatás, ugyanebben az évben már 21 km volt a lóvasúthálózat hossza. 1905-ben pedig útjára indult az első villamos.

Szófia a San Stefanó-i államálom jegyében vált fővárossá 1879-ben (az igényelt területek központjában helyezkedett el). Az akkor 20 ezres vidéki város lakossága a századfordulóra elérte a 100 ezret. A pasa palotáját neobarokk homlokzattal látták el, ez lett a fejedelem palotája. Az Orient-vasút megépülésével pedig összeköttetésbe került a fontosabb európai városokkal.

A térség legnagyobb települése azonban az Oszmán Birodalom fővárosa, Isztambulvolt. A több mint 850 ezres nagyváros igazi soknemzetiségű metropolisz volt, a törökök mellett 150-150 ezer görög és örmény is élt itt, rajtuk kívül 100 ezer feletti volt azoknak a száma, akiket az „idegenek” rovatban tartottak nyilván. A városi vezetők gondjait növelte, hogy az oszmán uralom visszaszorulásával időnként tízezerszámra érkeztek „haza” a menekültek. A 19. század második felére új városrészek nőttek ki, részben a pénzzel rendelkező külföldiek beruházásai nyomán teret nyertek az építkezésben is az európai formák.

Sajátos jellegű volt Szaloniki több mint 100 ezres lakosságával és a legnagyobb zsidónegyeddel a Balkánon. (A 15. század végén a város több tízezer Spanyolországból menekült zsidót fogadott be, akik itt megtartották életvitelüket.) A várost már a 19. század közepe óta gőzhajók kötötték össze a nagyobb földközi-tengeri kikötőkkel, de a nagy hajók a sekély víz miatt nem tudtak behajózni, ezért áruikat a tengeren kisebb hajókra át kellett rakniuk.

IV. Műveltség

A balkáni lakosság nagy része a századforduló környékén még mindig írástudatlan volt. A rendelkezésre álló adatok szerint Szerbiában a hat éven felüliek közel 80%-a analfabéta volt, Bulgáriában 72%, Görögországban 61%, Bosznia-Hercegovinában 88% ez az arány. Hasonló nagyságrendű analfabétizmust Európában csak Oroszországban találunk. (A szlovén területeken a lakosság 80%-a tudott írni-olvasni, így el lehet képzelni, mekkora intellektuális különbségek voltak a két évtized múlva megalakuló közös délszláv államban.) Az egyes államok ugyan igyekeztek törvényi úton szabályozni az oktatás kérdését, a szerb kormány például 1882-ben mind a fiúk, mind a lányok részére bevezette a hatéves iskolakötelezettséget, de nem voltak meg a kellő feltételek. Az iskoláskorú gyerekek alig ötöde járt iskolába Szerbiában, Görögországban (több mint harmada) és Bulgáriában (40%) valamivel jobb volt a helyzet.

A századforduló körüli időszak az egyetemalakulások kora. 1905-ben emelték egyetemi rangra a belgrádi főiskolát, egy évvel korábban lett universitas Szófiában is. 1900-ban nyitotta meg kapuit a Konstantinápolyban újjászervezett Oszmán Egyetem. Ezekben az intézményekben egyes tudományszakokban sikeresen követték az európai tudomány haladását. A tudomány presztízsének emelkedését jelzi, hogy 1887-ben megalakult a Szerb Királyi Akadémia, 1897-ben pedig a nemzeti könyvtár, igaz, először csak egy olvasóteremmel és csupán nyolc székkel (várakozás és sorban állás a székekért azért egyelőre nem volt), de hamarosan bővítették. Az 1880–90-es években megindult a szakoktatás fejlesztése is. Az Oszmán Birodalomban főleg kereskedelmi és katonai iskolákat alapítottak, amelyekben a korábbiakhoz képest magasabb színvonalú képzésben részesültek a hallgatók.

*

1900 körül a Balkánon a nagy átalakulásra, amely közel két évtized múlva bekövetkezett, még csak kevesen gondoltak, a társadalom nagy része mindennapos gondjaival volt elfoglalva, távol a műveltség, a kultúra helyeitől, mindenfajta kitekintés nélkül. A politikával foglalkozók zöme továbbra is a nemzeti kibontakozással volt elfoglalva, tele hatalmas hazaszeretettel, naiv reményekkel és vágyakkal. A nyugati nagyhatalmak, illetve Oroszország ekkor még önelégülten gondolhattak arra: a térség sorsának intézése a kezükben van, és „csak” egymással kell megegyezniük. Mint tudjuk, ez nem így történt.

2. Képek







1. IfjútörökökBÍRÓ László

Ifjútörökök

A 20. század elején emigráns, a szultáni abszolutizmussal szemben álló csoportok egységre léptek egymással, és közös programot dolgoztak ki. A különböző ideológiájú irányzatok egyetértettek abban, hogy meg kell őrizni a birodalom területi egységét, és vissza kell állítani az 1876. évi alkotmányt, amelyet II. Abdulhamid szultán helyezett hatályon kívül. Az ifjútörökök illegális, titkos szervezeteket hoztak létre a hadseregen belül és kapcsolatokat alakítottak ki a makedóniai 3. hadtest parancsnokságával. 1908 júliusában bevonultak Rumélia nagyobb városaiba és Szalonikibe is. A szultán megrémült, és elfogadta az ifjútörökök feltételeit: visszaállította az alkotmányt, kiírta a választásokat. 1909-ben a szultán a konstantinápolyi helyőrség segítségével ellenforradalmi puccsot kísérelt meg, amelyet az ifjútörökök rövid időn belül levertek. Abdulhamidot megfosztották trónjától, helyére a palotafogságban élő testvérét ültették (V. Mehmed, 1909–1918).

A hatalom az ifjútörökök kezébe került. A birodalom integrációját azonban nem tudták megvalósítani, a nemzetiségek nem fogadták el az ottomanizmus ideológiáját (l. Balkán-háborúk, arab felkelések), és a belső nyugalmat sem voltak képesek biztosítani. Gyakoriak voltak az összeesküvések, a politikai gyilkosságok és a személycserék a hatalom és az adminisztráció egyes posztjain.


1. Oroszország, 1900NIEDERHAUSER Emil

Oroszország, 1900

Európa mögött

A századfordulón Oroszország már kiépült polgári társadalmat jelentett. Legalábbis „kelet-európai” értelemben. 39 évvel vagyunk a jobbágyreform után (így nevezték szemérmesen a jobbágyfelszabadítást), egyharmad századra a többi, a polgári rendszert elősegítő reformtól.

I. Gazdaság, társadalom

A gazdasági növekedés a század legvégén indult meg nagyobb arányokban. De hogy Oroszország még mindig mennyire elmaradott az európai átlaghoz képest, arra elég egy adat: a lakosság 21%-a tud írni és olvasni. Ez 18 millió férfit és 8 millió nőt jelentett. Némiképp vigasztaló mozzanat, hogy a 10–19 éves korosztályon belül az írástudók aránya már 33%, vagyis az alsó fokú oktatás már elért bizonyos eredményeket. De ebben a roppant nagyságú országban mindössze 104 ezer volt a főiskolát végzettek aránya, ezen belül azonban csupán 6000 volt a nő. Ez is egyik mutatója a társadalom konzervativizmusának.

A gazdasági növekedés lendületes megindulása ellenére az ország még mindig a parasztok országavolt.

A falu

Az európai földterület 35,1%-a volt a parasztok által 1861 után megkapott föld, amely persze nem a parasztok magántulajdonában volt, hanem az obscsinában a faluközösségé.* A paraszt ezzel a rendszerrel valójában hozzá volt kötve a földhöz. 39,1% volt az állami és egyházi nagybirtok aránya, igaz, ez főképp erdőségeket jelentett, nem megművelt területet. Magántulajdonban mindössze a föld valamivel több mint egynegyede volt (25,8%). Ennek több mint a fele a nemeseké, az egykori földesuraké volt, 20 millió gyeszjatyina** városi lakosoké vagy egyáltalában városok tulajdonában, 13 millió paraszti magántulajdon (ez gyakorlatilag Szibériát jelentette), 9 millió pedig paraszti szövetkezetek vagy egyéb társulások kezében.

A mezőgazdaság gyakorlatilag még mindig a 19. század első fele technikai szintjén állt: zömmel a háromnyomásos rendszer volt az uralkodó, ha ugyan nem még annál is kezdetlegesebb művelési módszerek. Az ipar bármilyen gyors fejlődése sem tudta a túlnépesedett falu agrárnépességét felszívni. (A túlnépesedés elsősorban éppen a központi területeken, többek közt a feketeföldes kormányzóságokban volt jelentős.) Persze a falusi lakosság nem csekély része, az obscsinához kötöttség ellenére, mégiscsak bekapcsolódott a nagyipari fejlődésbe. Ezt úgy oldották meg, hogy az obscsina tagja bérbe adta saját (elvben változó) részét az obscsina egy másik tagjának, maga pedig állandó jelleggel valamelyik gyárvárosba ment lakni mint bérmunkás. Ebből a bérbe vevő rétegből lettek a falusi gazdagok: a kulákok vagy mirojedek (az első öklöt jelent, a másik olyan személyt, aki „a közösségi földet megeszi”).

A paraszti földéhség csillapításaként számos helyen a parasztok ledolgozás fejében béreltek földet a nagybirtokosoktól.

A parasztok földhöz kötöttsége ellenére volt 1,8 millió mezőgazdasági munkás, ami családtagokkal együtt hozzávetőleg 4 millió embert jelentett. Ezek a nagybirtokon találtak munkát, ha találtak. A kormányzat az 1890-es évekig erősen ragaszkodott az obscsina fenntartásához, nem nézte jó szemmel a városokba beáramlást. A túlnépesedés nyomására azonban a kormányzat engedélyezte a Szibériába áttelepülést: 1896– 1900 közt évi átlagban 200 ezer fő költözött Oroszország „vadnyugatára”, Szibériába. Ott még bőven volt föld, amit az őslakosoktól vettek el, éppúgy, mint Amerikában. Igaz, az áttelepülések kezdetén sokan meghaltak a szekéren megtett út viszontagságaiban, a kormányzat ugyanis csak jóval később hozott néhány intézkedést a körülmények javítására.

Nagyipar, munkások

A nagyipar a világháború előtti negyedszázadban gyorsan fejlődött, de csak azokon a területeken, ahol rendelkezésre állt a megfelelő nyersanyag, vagy az értékesítési lehetőségek voltak kedvezőbbek, mint a kikötővárosokban. A korábbi nehézipari központ, az Urál már háttérbe szorult, a gyors fejlődés a szénben és


vasércben gazdag Donyec-medencében következett be. A textilipar elsősorban Moszkvában és környékén bontakozott ki, valamint a lengyel területeken, amelyeket most Varsói Főkormányzóságnak neveztek. És volt egy teljesen újonnan induló iparág, a kőolaj kitermelése a Kaukázusban. A nagyipar húzóágazatának változatlanul a vasútépítés számított, 1898–1901 közt évi 3 ezer km új vasútvonalat fektettek le. 1891-ben kezdtek hozzá a szibériai vasútvonal építéséhez. A vasúti hálózat sűrűsége azonban továbbra is (mind a mai napig) messze elmaradt az európai átlagtól.

A későn indult nagyipari fejlődés persze azt is jelentette, hogy nagyon magas volt a koncentráció foka, az 500 főnél több munkást foglalkoztató üzemek aránya messze nagyobb volt, mint az Egyesült Államokban. A legnagyobb létszámot a textilipari munkások tették ki, 1904-ben számuk 600 ezer, míg a vaskohászatban kevesebb ember dolgozott, kb. félmillió. A századfordulón összesen mintegy 3 millióra becsülik a munkások számát, amiben persze a kisipari munkásság is benne foglaltatott.

A munkásság életszínvonala erősen emlékeztetett a század első felének – tehát vagy 3 generációval korábbi – angliai viszonyaira. A kisiparban – különösen a konfekciós iparban – gyakran előfordult, hogy a lányok a műhelyben töltötték egész napjukat, ott is aludtak, mert hiszen lakásuk nem volt.

A nagyipari koncentráció erős munkásmozgalmat feltételezne, a mezőgazdaságban pedig a spontán parasztmozgalmakat. 1905-re ez utóbbi már meg is indult, de archaikus formákban. A munkások pedig 1905 januárjában templomi zászlókkal vonulnak a cárhoz, hogy segítséget kérjenek teljes elesettségükben. Mert a társadalomnak ezekben az alsó rétegeiben még igen erős volt a vallás, a tekintély ereje.

A társadalom tetején

Azt mindenki hitte, hogy a cár minden fölött áll, és népe javára dolgozik. Ő is, a hatóságok is, a földbirtokosok, a gyárosok – az egész felső réteg – Istentől rendelten van ott, ahol van, hatalmukat el kell fogadni. Ezt a felső réteget (több százezer ember) nevezték a kor szóhasználatában „társadalom”-nak. A 96 millió paraszt és a 13 millió mescsanyin (a városi polgárság alsó rétege) mellett ez a felső réteg szinte jelentéktelen volt arányaiban, bár abszolút számokban ez sem volt kevés. A nemesek száma 1,22 millió volt. Persze, ez a nemesi rendbe tartozók számát jelentette, ahogy azt II. Katalin nemesi kiváltságlevele még 1785-ben meghatározta. Bár a 19. század első felében a gazdaságilag gyengéket kizárták a nemesek köréből, a népszámlálás adataiból, de egyéb városi forrásokból is tudjuk, hogy különösen a két fővárosban ezrekre ment azon nemesek száma, akik az igazi gazdagoknál álltak szolgálatban mint inasok, kocsisok, szakácsnők. Mellettük mintegy félmilliót tett ki a burzsoázia, a valóban gazdagok száma. Ők megengedhették maguknak, hogy személyzetet tartsanak. 1 millió 769 ezer olyan háztartás volt ekkor, amely legalább egy szolgát tudott tartani, ami persze még nem sok. De 10 302 háztartás 11 vagy még annál is több szolgát foglalkoztatott.

Hivatalnokok, tisztek

A „társadalom” jelentős részét tették ki az állami hivatalnokok, a csinovnyikok, egy részük ugyancsak beletartozott a felső rétegekbe.

A kormányzóságok alatt a kerületek és a járások választott tisztviselők vezetése alatt álltak, a választásokban még a parasztok is részt vettek. Persze kormányzósági szinten már csak a kisebbséget tették ki a választott testületben. De ott voltak. A zemsztvo rendeletei végrehajtásában az állami hatóságoktól függött ugyan, de tekintélyes önállósága volt az iskolaügyben, az egészségügyben, a közrend fenntartásában, az infrastruktúra kiépítésében és fenntartásában. A zemsztvo önkormányzata egyrészt a nemesség liberális részének adott bizonyos cselekvési lehetőséget. Másrészt ott volt a zemsztvo által fenntartott apparátus, a hivatalnokok mellett tanítók, orvosok, mérnökök, vagyis az értelmiség. Ezt nevezték harmadik elemnek. Ez az értelmiség kisebb részében már akár mescsanyin származású is lehetett, még ha a többség továbbra is a nemesek közül került ki.

Az állami és zemsztvo-hivatalnokok, meg a városiak mellett volt még egy jelentékeny réteg, ugyancsak bizonyos értelemben értelmiségi: a hivatásos tisztikar. Az 1860-as évek reformjai során vezették be az általános hadkötelezettséget és a modern katonai szervezetet, tisztképző középiskolákkal és főiskolákkal. A szigorú rend egyre kevésbé tette ezt a pályát vonzóvá a nemesség számára. Így növekvő mértékben éppen a módosabb parasztságnak állt módjában fiait ezekben az iskolákban taníttatni. Mire majd az 1905-ös forradalom nyomán nyíltan színre lépnek a politikai pártok, ennek még jelentős következményei lesznek.

Értelmiség

Oroszországban az átlagos elmaradottsághoz képest aránylag jelentős egyetemek voltak, ahol a hivatalnokokat,


a szabad pályák tagjait nevelték. És maguk az egyetemi tanárok is az értelmiség tekintélyes részét tették ki. Az 1860-as évek reformjai az egyetemek számára is szabadabb fejlődési lehetőségeket nyitottak. A nyílt szembenállás a rendszerrel persze nem volt a kenyerük, de íróasztaluk számára szánt feljegyzéseikben nem fukarkodtak a bíráló megjegyzésekkel. És ebben a korszakban az irodalmi vagy művészeti foglalkozás is nyújtott megélhetést. Éppen a századfordulón az orosz irodalom három nemzedéke élt egymás mellett, ennek Tolsztoj, Csehov és Gorkij a három tipikus képviselője, és Gorkijjal már a nagyon alulról indultak nemzedéke is megjelent.

A „társadalom” zöme jól élt, lelkiismeret-furdalás nélkül, a szegények óriási tömege viszont nagyon rosszul, sorsába beletörődve. A kettő közt volt az értelmiség, amely nem tudott belenyugodni a helyzetbe, kritikus volt, ellenzéki, olykor nyíltan is.

Az uralkodók: Sándor, Miklós

Talán mégis igazságtalan azt mondani, hogy a „társadalom” egészében elégedett volt a rendszerrel. Még köztük is voltak sokan, akiknek nem tetszett az abszolutizmus, a szamogyerzsavie (a magyar „önkényuralom”, amivel ezt fordítják, jóval negatívabb az orosz kifejezésnél). Különösen láthatóvá vált az elégedetlenség 1881-ben, III. Sándor trónra lépésekor megindult repressziók hatása, amikor erősödni kezdett a hatvanas évek reformjait megkérdőjelező vagy felszámoló „ellenreformok” rendszere. Ezzel is magyarázható, hogy amikor 1894-ben III. Sándor váratlanul meghalt (még ötvenéves sem volt), a „társadalom” sokat várt a trónörököstől, a még nagyon fiatal II. Miklóstól. Első nyilvános szereplése alkalmával viszont remegő kézzel egy papírlapról olvasta fel programját, melynek lényege az volt, hogy az atyjától örökölt önkényuralmat változatlan formában kívánja fenntartani és továbbörökíteni. A csalódás általános volt és nagy.

Egyébként Miklós, akit majd 1918-ban családostul kivégeznek Szibériában, voltaképpen nagyon jámbor egyéniség volt, mindenekelőtt jó családatya, aki előszeretettel támogatta leányai fényképezési szenvedélyét. A népszámlálás alkalmából a „foglalkozás” rovatba azt írta: az orosz föld gazdája. Száz évvel korábban ez a jámborság talán elegendő is lett volna. 1900 táján már korántsem.

II. Politikai reformok

Éppen a századforduló táján nagyjából három csoportosulás körvonalai bontakoztak ki, néhány éves vagy évtizedes előzmények után.

A liberálisok

Kezdjük a leggyengébbel, a liberálisokkal. Az egész 19. századon át ott voltak a „társadalmon” belül, céljuk egy európai mintájú alkotmányos monarchia létrehozása volt. Már a dekabristák ezt akarták az 1820-as években. 1905-ös szereplése miatt Szergej Witte grófot, az akkori miniszterelnököt is ide szokták számítani. Amikor Goremikin belügyminiszter 1899-ben a zemsztvók tevékenységi körének a kiterjesztését kívánta elérni, Witte, 1891 óta pénzügyminiszter (a nagy gazdasági fellendülés elválaszthatatlan miniszteri működésétől), 1899-ben, „Önkényuralom és zemsztvo” címmel adott ki röpiratot. Ebben azt fejtegette, hogy Oroszországban meg kell őrizni az autokráciát, nem lehet ezen belül engedményeket tenni a közvéleménynek, vagy ha nem tartható fenn a rendszer, akkor csak az alkotmányos monarchia a lehetséges kiút.

A zmesztvo-liberálisok nagyobb lélegzetű reformtevékenységet nem tudtak alakítani. 1902-ben Stuttgartban megalapították „Felszabadulás” nevű csoportjukat, ebből nő majd ki 1905-re a kadetek pártja. A liberálisok gyengeségét az okozta, hogy a „társadalom” többségében ragaszkodott a meglévő rendhez, nem kívánt azon változtatni, a reformoknak kevés híve volt.

Forradalmi csoportok

A másik két csoportosulás, amelyet forradalminak lehet nevezni, hallani sem akart reformokról, azonnal és egy csapásra kívánta a változást, a rendszer teljes felszámolását. Mindkét csoport Marx tanaiból indult ki, később is azokra hivatkozott, amikor már halálos ellenségekként álltak szemben egymással.

Az egyik csoport, a narodnyikok(„népiesek”), eredetileg a parasztok helyzetét akarta gyökeresen megfordítani, felkeléseket is próbált szervezni. De miután eredményt csak ott értek el, ahol a cár nevében léptek fel, a csoport két részre szakadt.

Az egyik az egyéni terrort választotta harci formájául. 1896-ban újra szervezkedtek Szaratovban, 1898-ban külföldön kiadták programjukat, a politikai szabadság kivívását tartva az egyetlen fontos célnak. 1900-ban


újfent csak külföldön szervezkedtek, Bresko-Breskovszkaja volt az egyik fő ideológus (a forradalom nagyanyjának nevezték), és Gersuni vegyészmérnök. A kormányzat vezető tisztviselői elleni merényletek sorozatával próbálták elérni a cári rendszer összeomlását.

A narodnyikok másik csoportja ellenezte a terrort, s a nyugati marxizmust választotta. Jórészt külföldön szervezkedtek ők is, előszeretettel Svájcban, de a század utolsó évtizedében már otthon is. Olvasóegyleteket, egyéb köröket hoztak létre. Ezeknek a köröknek kilenc kiküldöttje 1898-ban Minszkben megalapította az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártot. (Már a következő évben a kilenc küldött közül nyolcat le is tartóztatott a rendőrség.) A minszki találkozót nevezték a későbbiekben a párt első kongresszusának. A másodikra 1903-ban került sor, Londonban. Két csoport került itt szembe egymással, az egyiket Martov vezette, a másikat egy Vlagyimir Iljics Uljanov nevű jogász, aki a mozgalomban a Lenin nevet vette fel. Már a kongresszus előtt, éppen 1900-ban indította meg a mozgalom az Iszkra (Szikra) nevű politikai lapot (a nevet Puskin egyik verséből vették, ahol arról van szó, hogy a szikrából pattan ki a láng, vagyis a forradalom). Ugyancsak a svájci emigrációban írta meg Lenin a Mi a teendő? c. röpiratot.*** Lenin ebben az írásában fejtette ki tervét, hogy a forradalmat olyan hivatásos forradalmároknak kell megvalósítaniuk, akiknek csak ez a feladatuk.

Az 1903-as kongresszuson még Martov hívei voltak többségben, szociáldemokrata álláspontot képviseltek a szó akkori értelmében, türelmetlenek voltak ők is, elleneztek minden fokozatos reformot. Lenin csoportja azonban még rajtuk is túltett türelmetlenségben. A kongresszus során az egyik szavazásnál ők – Lenin hívei – kapták a többséget. Lenin zseniálisan megragadta az alkalmat és bolsevikoknak (azaz többségieknek) nevezte saját csoportját, amiben az is benne volt, hogy nemcsak többen vannak, hanem jobbak is...

1900 táján azonban még sok mindent sejteni sem lehetett abból, ami majd következett.

III. Kormányzat

Az orosz nagyhatalom

Az orosz kormányzat éppen ezekben az években fordult nagy érdeklődéssel a Távol-Kelet felé. A németek 99 évre bérbe vettek egy félszigetet a kínai kormánytól, az angolok azonmód követték a példát egy másik félszigettel. A nagyhatalom Oroszország sem maradhatott le. Még ugyanebben az évben, 1898-ban megszerezte a Liaotung-félszigetet, itt építette ki jelentős erődítménnyé és flottatámaszponttá Port Arthurt (a név korábbi). A kelet-kínai vasútvonal koncessziójának a megszerzése is az itteni előrenyomulási szándékok újabb lépése. 1900-ban a kínai boxerlázadás elnyomásában az európai nagyhatalmak még egy szívvel-lélekkel vettek részt. A katonai dicsőséget elsősorban a németek aratták le, hiszen német volt az egyesített haderők főparancsnoka, de a békeszerető és békeközvetítő Oroszország is jó kalkulust kapott az európai közvéleménytől.

1900 táján tehát Oroszország jelentékeny európai nagyhatalomnak számított. A már több éve fennálló francia szövetség révén súlya még meg is nőtt. A francia szövetség ellenére a német birodalommal való jó viszony is figyelemre méltó tényezőnek számíthatott, különös tekintettel a hosszú ideje fennálló orosz–angol ellenségeskedésre.

Ha valaki a századfordulón mérleget készített volna Oroszország helyzetéről és jövendőbeli esélyeiről, a mérleg voltaképpen igen pozitív lett volna. A rendszer befelé és kifelé egyaránt szilárdnak látszott. (Az analógia az 1989-et közvetlenül megelőző helyzettel szinte félelmetes.)

Különösebb mérlegelés nélkül a kormányzat is valahogy így gondolhatta, persze nem II. Miklós, aki túlságosan kisstílű volt ilyen államférfiúi gondolatokhoz. Ezért is került elő olyan új mozzanat a belpolitikában, amilyen korábban nem, vagy legalábbis a tudatos kormánypolitikában nem.

A nemzeti kisebbségek

A kormányzat azelőtt is tudta, hogy Oroszországban nemcsak oroszok élnek. De éppen a népszámlálás bizonyította azt, hogy ők teszik ki a többséget. Az érintetteken kívül mindenki, külföldön is, természetesnek tartotta, hogy a kisoroszok (ukránok) meg a fehéroroszok is oroszok, együtt már többséget jelentenek az államon belül (kb. 89 millió). A lengyelekkel úgyis mindig baj volt, nem elég, hogy lengyelek, még katolikusok is, de ezt valahogy le kellett nyelni. A balti német bárók már jócskán előrejutottak az eloroszosodás útján. A kormányzat úgy vélte, ez lesz a sorsa a gyarmati lakosságnak is. A más fajúak (ez volt a félhivatalos elnevezésük) amúgy sem okoztak gondot.

Persze Oroszországnak megvolt ebben a vonatkozásban az az óriási előnye, hogy egyetlen nem orosz


etnikumának sem volt hátországa, még akármilyen kis állam képében sem. Meg különben is mit tehetett volna egy kis állam az Orosz Birodalommal szemben? Az Oszmán Birodalom, amely esetleg szóba jöhetett az ázsiai török népek védelmezőjeként, saját magát sem tudta már régóta megvédeni. Tehát a kormányzat számára a nemzeti mozzanat, a korabeli Európában a legfontosabbnak tűnő, nem is játszott érdemi szerepet. Az Orosz Birodalom velejéig orosz volt, a nemzeti büszkeséggel már legkésőbb 1812 óta a „társadalom” körében nagy népszerűségre lehetett szert tenni.

A Finn Nagyhercegség

Egy terület volt, amely eddig teljesen kilógott a birodalom szervezetéből, a Finn Nagyhercegség, 1809 óta elvben meglévő és II. Sándor idején csakugyan megvalósított autonómiájával, parlamenti rendszerével (az autokrata Oroszországon belül!), külön pénzével. 1898-ban N. I. Bobrikovot nevezték ki ide főkormányzóvá (addig a főkormányzók általában a nem orosz alattvalók közül kerültek ki). Bobrikov nekilátott az autonómia szűkítésének, többek között azzal, hogy a finn parlament által hozott törvényeknél az orosz birodalmi törvényeket (amelyeket a cár hozott meg saját autoritásából) előbbre valókká tette, ezzel gyakorlatilag véget is vetett a finn autonómiának.

Az észtek és lettek is tanulhattak a leckéből. Addig a német bárókkal szemben védelmezőiket látták az oroszokban. Most kiderült, erről szó sincs. Ukrán nyelven még mindig csak imakönyveket volt szabad nyomtatni, Varsóban az utcai feliratok csakis orosz nyelvűek lehettek.

Az egyház

Az állammal teljesen összefonódott az ortodoxia, az egyház. Ez az egyház évszázadok óta az államhatalom legbiztosabb támaszainak egyike volt, s ezt a szerepét ekkor is megtartotta. Néhány korábbi hitvalló kanonizálása csak még jobban erősítette a trón és az oltár egységét, szerepet játszva a hatalom iránti tisztelet elmélyítésében.

*

A mából visszatekintve, az 1900 körüli Oroszország belső szilárdsága nem tűnik meggyőzőnek, 1905 és 1917 forradalmai fontosabbak. A történésznek elmúlt korok megítélésében is nagy óvatosságra van szüksége. Mindent csak a saját korából érthet és ítélhet meg. A végső ítélkezéstől jobb tartózkodnia.

* Vö. a balkáni földtulajdonformákkal Bíró László cikkét e számunkban! (A szerk.)

** 1 gyeszjatyina = 1,0925 hektár

*** Az eredeti orosz cím pontos fordítása pusztán: Mit tenni. Csakhogy ez utalás volt Csernisevszkij regényére, az is ezt a címet viselte, és az is a forradalmárok világával foglalkozott. A későbbi szovjet irodalomban Csernisevszkij a forradalmi demokrata elnevezést kapta, valójában ő is egyik szellemi atyja volt a narodnyik mozgalomnak.

2. Képek







1. Orosz külpolitika a Távol-KeletenFARKAS Ildikó

Orosz külpolitika a Távol-Keleten

Az 1890-es években a Távol-Keleten főleg Oroszország és Japán próbált befolyási övezeteket kialakítani, illetve területeket szerezni. Mindkét hatalom a kínai fennhatóság alatt álló Koreára és Mandzsúriára vetette szemét. Oroszország megkezdte a transzszibériai vasút építését, ezzel Mandzsúriában erősítette meg állásait. Az 1894–95-ös japán–kínai háborúban győztes Japán kínai területszerzését a nyugati hatalmak – orosz kezdeményezésre – megakadályozták: Japánnak le kellett mondania kínai területeiről, amelyeket néhány év múlva Oroszország szerzett meg. 1895 végén az oroszok megalapították az orosz–kínai bankot, ezzel Kína pénzügyeit nagymértékben orosz ellenőrzés alá vonták. Az 1896-ban Kínával kötött megállapodások jelentős előnyökhöz juttatták Oroszországot: előjogokat szerzett Koreában, engedélyt kapott arra, hogy a transzszibériai vasutat Mandzsúrián keresztül vezethesse, és bérbevétel címén tartósan megszállhatta a Liaotung-félszigetet. Oroszország is részt vett az 1900-as kínai boxerlázadás leverésében, s közben ideiglenes jelleggel, de végleges szándékkal megszállta Mandzsúria három tartományát. Ez a nagyarányú térnyerés már Anglia rosszallását is kiváltotta. Ez vezetett az 1902-es angol–japán szövetségi szerződéshez, melynek birtokában Japán meg merte indítani a háborút Oroszország ellen a kelet-ázsiai hegemóniáért (1904– 1905). Oroszország elvesztette ezt a háborút, s ezzel a megszerzett távol-keleti területeit és előjogait is. Az orosz külpolitikai érdeklődés a Távol-Kelet helyett újra a Balkán felé fordult.

2. Képek


1. A Lengyel FõkormányzóságNIEDERHAUSER Emil

A Lengyel Főkormányzóság

A bécsi kongresszuson Lengyel Királyság néven, nagyjából a mai Lengyelország középső részét kapta meg Oroszország. Visztula Menti Főkormányzóságnak nevezték, mert a lengyel jelzőt mindenhonnan igyekeztek száműzni, különösen az 1863-as lengyel felkelés után. A terület a 19. század második felében a tőkés iparfejlődés egyik gócpontja volt, ennek megfelelően nagy létszámú munkásosztállyal, ez azonban megoszlott a birodalommal való együttműködést szorgalmazó szociáldemokrata és a függetlenséget követelő lengyel szocialista párt között. A felső lengyel rétegek a kivárásra rendezkedtek be, amikor majd a három osztozkodó hatalom szembekerül egymással, egy háborúban (ez 1914-ben következett be). De addig is nagyon nehezen tűrték az orosz kormányzat minden elképzelést felülmúló oroszosító intézkedéseit. Az orosz tannyelvű iskolákban még a szünetben is tilos volt lengyelül megszólalni. Azt a rendelkezést, hogy a magánleveleket is csak oroszul szabad megcímezni, csak akkor vonták vissza, amikor senki sem írt többé levelet, a posta tehát jelentős jövedelmektől esett el. Az csak „természetes”, hogy az utcai feliratok, a boltok cégtáblái is kizárólag orosz nyelvűek lehettek. A korabeli fényképeken Varsó teljesen orosz város benyomását keltette, a sorjázó cirill betűs feliratokkal. A lengyel politikai és szellemi élet Galíciába szorult vissza. 1900 táján már kevés lengyel politikus képzelte el az ország jövőjét Oroszországgal együttműködésben.


1. Az oktatás tömegessé válásaKOVÁCS Éva

Az oktatás tömegessé válása

Európai oktatáspolitika a 19. század végén

A 19. század gazdaság-technikai újdonságai (az ipari forradalom találmányai, az urbanizáció, gyárak tömeges munkaerőigénye), illetve az azt kísérő társadalmi változások (polgárosodás, a képzett-képezhető munkaerő igénye, migráció a rétegek között) Európa területén megerősítették az állam szerepét az oktatáspolitika kialakításában, az iskoláztatás szabályozásában, az iskolák fenntartásában az eddig hagyományosan a nevelés területén működő egyéb közösségek, mint pl. az egyházak, községek, a család, illetve magánosok mellett és helyett.

Az állami szerepvállalás megerősödésének egyrészt gazdasági okai voltak: a kor igényeinek megfelelő modern iskola létrehozása és fenntartása költséges dolognak bizonyult, másrészt kedvezett az állam megerősödésének a kor nemzeteinek öntudatra ébredése, a nacionalizmus uralkodó szellemi áramlata, amely az egységes nemzeti nevelés kívánalmát fogalmazta meg. Ennek képviseletére pedig az állam érezte hivatottnak magát.

Valójában az államnak először – megfelelő intézkedésekkel – iskolába kellett kényszeríteni a fiatal nemzedékeket, azaz ki kellett építenie a tankötelezettséget. Ez törvény által elrendelt, meghatározott korosztályra érvényesítendő, a szülőkre büntetőszankciókat is kilátásba helyező, kötelező (és emiatt előbb-utóbb ingyenes) közoktatást jelentett. (Azt, hogy ez nem volt egyszerű dolog, jelzi, hogy igen gyakran – évtizedes eltéréssel – újra és újra szabályozni és szankcionálni kellett a kötelező alapiskoláztatás fokát.) Az állam szintén törvényben határozta meg, hogy mely közösségek vagy magánosok jogosultak még iskolákat felállítani, s szabályozta az iskolák állami felügyeletének határait és jogkörét is, különös tekintettel a tanítás anyagára, a tanítószemélyzet képzettségére, az iskola épületére, felszerelésére, a tanulók egészségére vonatkozóan. Emellett a polgári állam magának igényelte az iskolaszervezet szerkezetének, alaptípusainak meghatározását, valamint a művelődés anyagának kijelölését (tanterv) is. Ez utóbbit nagyban meghatározta a társadalom igénye, szükséglete, a korszak jellegzetes problémája ugyanis a középiskolák szintjén a humanisztikus, klasszikus nyelveket tanító gimnázium és a modern nyelvek, a természettudományok és a matematika tanítására épülő különböző reáliskolai típusok versengése.

A centralizáció példája: Franciaország

A 19. századi központi állami oktatásirányítás legjobb példája a francia népoktatás szabályozása. A szigorú centralizáció mellett másik jellegzetessége az egyházakkal szembeni bizalmatlanság, amelyet a kortársak egyházellenességként is jellemeztek. A polgári közoktatás reformja Jules Ferry (1832–1893) közoktatási miniszter nevéhez fűződik, aki az 1875. évi első népiskolai törvényt továbbfejlesztve jutott el az állami szintű tanítóképzés és -képesítés megszervezéséig (1879, 1881), az általános, kötelező, nyilvános népiskolai tankötelezettség kimondásáig 6–12 éves kor között (1882), az ingyenes népoktatásig (1884), végül – érzékenyen érintve az egyházak addigi jogosítványait – a tanítást a nyilvános iskolákban kizárólag világi egyénekre bízta. Ennek jegyében 1901-ig 3000 egyházi (magán) iskolát zárattak be, s 54 kongregációt oszlattak fel, lefoglalva vagyonukat. Az 1904. évi egyesületi törvény – amely elsősorban a tanító szerzetesrendeket támadta – pedig kimondta, hogy „tilos” a felekezeti jellegű oktatás a francia közoktatás területén. Így a vallásoktatás a magánélet szférájába kényszerült, a teljesen „laikussá váló” nyilvános iskolákban ezt pótlandó, erkölcstant vezettek be. A „régi” és „új” iskolafenntartók konfliktusának francia típusú megoldása Európa ezen vidékén a felvilágosodás és a forradalom egyházellenességének hagyományára épült. Az oktatás ellenőrzése helyi szinten a községenként alakuló iskolai bizottságokra hárult.

A középiskolai oktatás területén 1891-ben kialakították az általános műveltséget adó, de az antik, klasszikus nyelvek helyett két modern nyelvet tanító „modern” középiskolát és klasszikus párját. 1902-ben a 4 alsó osztályból álló középiskolai tagozatnak latint tanító és antik nyelvek nélküli fajtája épült ki. A felső négy osztály tovább differenciálódik: latint és görögöt tanító, latint és modern nyelvet tanító, latint és természettudományokat kibővítve oktató, illetve a természettudományok mellett a modern nyelvekre koncentráló tagozatokra.

Szintén a korszak jellegzetessége a lányok középiskolai oktatási szervezetének kialakítása (1880). Ennek két típusa létezett Franciaországban: a leánylíceum és a leánykollégium. Mindkét típus az általános műveltség mellett speciális női feladatokra, háztartás, kézimunka stb. igyekezett tanulóit felkészíteni. A magas tandíjakkal


működő középiskolákat külön vizsgákkal zárták le a növendékek.

Az önrendelkezés példája: Anglia

A tömeges közoktatás problémáját egészen más módon oldotta meg a hagyományok és az önrendelkezési jog tiszteletére épülő angol oktatáspolitika. Az iskolák ugyanis intézmények, testületek, községek, illetve magánosok kezén voltak, s így csak korlátoltan érvényesült az állami befolyás. Az oktatási minisztériumhoz hasonló szerepet betöltő Board of Education (1900) feladata gyakran az államsegély kiutalására vagy esetleg elvonására korlátozódott. A polgári állam jellegzetes jogai: a tanítók alkalmazása, fizetésük meghatározása, tankönyvek engedélyezése, tantervek készítése (kötelező állami minimum itt is létezik, de nincs kötelező tanterv), az iskolák felügyelete mind-mind a helyi szerveket (ún. Local Education Authorities, 1902), illetve az iskolafenntartókat illetik.

Az 1870. évi népoktatási alaptörvény az eddig fennálló ún. jótékonysági iskola típusa mellett kialakította az elismert iskola státuszát, ez utóbbit az állam anyagilag támogatta, s ez feljogosította az iskolában folyó munka ellenőrzésére is. A tankötelezettséget 5–13 éves kor között rögzítette, s ahol ennek végrehajtásához nem állt rendelkezésre iskola, a községi iskolabizottságok voltak kötelesek gondoskodni az új iskola megszervezéséről és fenntartásáról. Az állami anyagi támogatás feltétele mindenkor bizonyos fokú felügyelet. A nyilvános iskolákban felekezeti jellegű oktatás is folyhatott. Az 1891. évi elemi iskolai törvény már a növendékek számától, vizsgaeredményeiktől, illetve az iskola fegyelmétől tette függővé az állami oktatási támogatás összegét, amelynek – s ez jelzi a növekvő igényeket – a népoktatás kiadásaira szánt részét éppen ekkor emelik fel. Több más módosítás után az 1918. évi ún. Fisher Act kötelezővé teszi az 5–14 éves korosztály mindennapi iskolai tankötelezettségét.

A legnevesebb angol magán-középiskolák nagy középkori hagyományokkal bírtak, a leghíresebb public schoolok (Eton College, Rugby, Harrow) 15–16. századi alapításúak, iskolai telepként, ellátással, bentlakással működtek. Magas tandíj fejében bizonyítványt csak az állami vagy helyi testületek ellenőrzése alatt felállított bizottságok adtak ki, letett vizsga alapján. 1902-től az állam anyagi támogatásban részesíthette a középiskolákat is, de az elismert iskolák státuszába való bekerülés itt is állami ellenőrzéssel járt.

Egységes „különbségek”: Németország

A 19. század végén nem létezett egységes oktatásirányítás az egyesített Németország területén, ugyanis az oktatásügyi rendelkezéseket illetően az egyes országok, tartományok önkormányzattal bírtak. A birodalom megalakulásától azonban egyre erősödtek az egységesítő törekvések ezen a területen is.

Ezen törekvések meghatározó személyisége Adalbert Falk porosz államférfi volt, aki Bismarck meghívására 1872 és 1879 között töltötte be a kultuszminiszteri posztot.

Első ténykedései közé tartozott 1873-ban az iskolakötelezettségről szóló törvény megalkotása, amellyel azonnal kivívta a katolikus egyház ellenkezését, mivel a felekezeti iskolák állami ellenőrzésének talaján állt. Pártfogolta az ún. szimultán iskolák létrehozását, amelyeket különféle felekezetek közösen tartanának fenn, s a felügyelet az államot illetné meg. Az 1872. évi iskolafelügyeleti törvény után meginduló „Kulturkampf” során az állami iskolai főfelügyeleti jog álláspontjából kiindulva eltiltják az egyházi kongregációkat és a szerzetes tanító rendeket a nyilvános népiskolákban való működéstől. Falk 1877-re elkészülő általános közoktatási törvényjavaslata azonban pénzügyi nehézségek miatt már nem valósulhatott meg, s a miniszter 1879. évi távozása után iskolakötelezettségi törvényét is hatálytalanítják. Az alsó fokú iskoláztatás felekezeti elkülönülése megmaradt, a népiskolák fenntartásában a község játszott nagy szerepet, az ellenőrzés pedig az állami tanulmányi felügyelők kezén volt.

1890-ben 6–14 éves kor között állapítják meg a tankötelezettséget, s ez 4 elemire, valamint az erre épülő 4 évfolyamú felsőbb elemire (vagy alsó fokú szakiskolára), illetve a 6 évfolyamos „Mittelschule” intézményére épült. A Mittelschule a porosz iskolarendszer jellegzetes, a nép- és középiskola közé ékelődő, önálló, gyakorlati irányú iskolafajta volt. Általános műveltséget adott, de egyben a kevésbé tehetős társadalmi rétegek tehetséges gyermekeit kívánta felkészíteni a gyakorlati életre, s egyben lehetőséget teremtett a középiskolákba való átlépésre.

1892-ben Németországban is kialakult középfokon a klasszikus gimnázium (görög és latin tanítása), a reálgimnázium (csak latint tanít), illetve a felső reáliskola (matematika, fizika, két modern nyelv tanítása) iskolatípusa. A leányok oktatásának jellegzetes intézménye a felsőbb leányiskola és a 10 osztályos leánylíceum.


Az 1900-as évek elejéről meghatározóvá válik az iskolai tantervekben a jellemalakításra, hazafiságra, fegyelemre való nevelés.

A magyar közoktatás helye Európában

Magyarországon a közoktatás törvényi szinten való rendezése, a középiskola kezdeti fejlesztése, illetve a tanárképzés szervezeti alapjainak kiépítése Eötvös József nevéhez fűződik, aki 1867 és 1871 között másodszor töltötte be 1848 után a vallás- és közoktatásügyi miniszter posztját. Rövid hivatali ideje ugyan nem adott lehetőséget terveinek maradéktalan végrehajtására, de utódai az ő nyomdokain igyekeztek haladni. Népoktatási törvényében (1868:XXXVIII. tc.) a felekezeti és magániskoláztatás lehetőségének meghagyása mellett az iskolaállítás kötelezettségét a községekre ruházza. Ez a községi iskola közös jellegű, hitfelekezeti különbségekre nincs tekintettel, fenntartásához az állam segéllyel járulhat hozzá (miként a felekezeti iskolákat is segélyezheti). Ha az adott község képtelen iskolát fenntartani, akkor lép helyére az állam mint iskolafenntartó, s hozza létre „állami fejlesztésként” népiskoláját. Ez a törvény rendelte el a tankötelezettséget is, 6–12 életév között a mindennapi elemi iskolába, a 12–15. életév között pedig ún. ismétlő iskolába voltak kötelesek járni a gyermekek. Szintén ez a törvény hozta létre (Csengery Antal ösztönzésére) az ekkor még 6 osztályosnak tervezett polgári iskola típusát, a feltörekvő alsó középosztály gyermekei számára. (Más kérdés, hogy a törvény kidolgozói is tudták, a tankötelezettség betű szerinti végrehajtása évtizedekre elhúzódhat, és a népiskolák megfelelő szintre való fejlesztése hatalmas összegeket emésztene fel, amellyel sem az állam, sem pedig a többi iskolafenntartó nem rendelkezett.)

1869-ben megjelent a népiskolák állami tanterve, ekkor alakul az első állami tanítóképző is.

Eötvös utódai folytatják a szervezés munkáját. Hogy csak a legfontosabbakat említsük: 1876-ban a népiskolai hatóságok jogkörét rögzítik (benne például az 1948-ig fontos szerepet játszó iskolaszékek jogaival), 1879-ben az egységes nemzeti nevelés jegyében kötelezővé teszik a magyar nyelv oktatását a nemzetiségi tannyelvű népiskolákban is. 1893-ban rendezik először a tanítói fizetéseket. 1908-ban eltörlik a népiskolai tandíjakat, s ezzel ez a kötelező iskolatípus ingyenessé válik.

A középiskolák rendszerének megalapozása Trefort Ágoston nevéhez fűződik (1872 és 1888 között volt miniszter). Az 1883. évi középiskolai törvény (előtte már az 1880. évi középiskolai tanterv) a többi európai országhoz hasonlóan elégítette ki a középiskolák műveltségi differenciálódása iránt mutatkozó társadalmi igényt. A humanisztikus gimnázium mellett létrehozta a modern nyelvekre, mennyiségtanra és természettudományokra koncentráló reáliskolát. 1890-ben a gimnáziumokban is megszüntették a görög nyelv és irodalom kötelező oktatását, az V. osztálytól kezdve ezeket a tanulók ún. görögpótló tárgyakkal válthatták fel. 1883-ban megszületett az állami felsőbb leányiskolák első tanterve is.

A számok felől közelítve a kérdést: 1868-ban Magyarországon 13 798 népiskola működött, s ezekből 479 községi, 13 319 pedig felekezeti fenntartású volt. Az első állami népiskola létrehozása Trefort nevéhez fűződik. 1874-ben már 56 községben volt állami népiskola, s ezek száma 1875–76-ban évente 31–38 iskolával nőtt. A millennium tiszteletére Csáky Albin nagyszabású állami népiskola-építési tervet dolgozott ki, 400 iskolát kívánt létesíteni. Az építkezések Wlassics Gyula minisztersége alatt indulnak meg, aki parlamenti felhatalmazást kap öt év alatt 1000 népiskola és 3000 tanítói állás megszervezésére. Így 1902-re 1858-ra nőtt az állami népiskolák száma, melyeknek túlnyomó része a nemzetiségi területeken jött létre. Az elképzelés, hogy fejletlen, rossz ellátottságú vagy teljesen hiányzó népiskolák helyett és mellé, mintaképpen modern állami iskolát építsenek, találkozott ekkor a nemzeti-nacionalista, magyarosító szándékú törekvésekkel. (A terv végrehajtása viszont azzal járt, hogy Trianon után az állami népiskoláknak csupán 25,7%-a maradt az ország területén.)

2. Képek


Documents

regi.tankonyvtar.hu · Web viewHistória 2000-0910. História 2000-0910. Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás