regi.tankonyvtar.hu · Web viewHistória 1999-04. História 1999-04. Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás

História 1999-04

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1999-04Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Legenda a "chilei gazdasági csodáról" ................................................................................... 12. Képek ...................................................................................................................................... 5

2. .......................................................................................................................................................... 81. A "chicagói fiúk" és a "csoda" ................................................................................................ 8

3. .......................................................................................................................................................... 91. Kik és hányan voltak a honfoglaló magyar vezérek? ............................................................. 92. Képek ................................................................................................................................... 12

4. ....................................................................................................................................................... 191. Kuruc fejedelem labanc herceg� ........................................................................................... 192. Képek ................................................................................................................................... 21

5. ....................................................................................................................................................... 261. A Tanácsköztársaság a történetírásban ................................................................................. 26

6. ....................................................................................................................................................... 301. Üzemzavarok közgondolkodásunkban ................................................................................. 30

7. ....................................................................................................................................................... 311. Az Est-lapok "államosítása" 1939-ben ................................................................................. 312. Képek ................................................................................................................................... 35

8. ....................................................................................................................................................... 391. Andropov Magyarországon a forradalom elõtt .................................................................... 392. Képek ................................................................................................................................... 43

9. ....................................................................................................................................................... 461. Magyar tudósok kezenyoma a 20. századon ........................................................................ 462. Képek ................................................................................................................................... 49

10. ..................................................................................................................................................... 501. Tudományos pálya és forradalom ........................................................................................ 502. Képek ................................................................................................................................... 53

11. ...................................................................................................................................................... 561. A kínai közösség Budapesten ............................................................................................... 562. Képek ................................................................................................................................... 58

12. ..................................................................................................................................................... 601. A nagykövetek közös levele ................................................................................................. 60

13. ..................................................................................................................................................... 621. Franco és 1956 ..................................................................................................................... 62

14. ..................................................................................................................................................... 631. Papírjátékok, kivágós és társasjátékok ................................................................................. 632. Képek ................................................................................................................................... 64


1. Legenda a "chilei gazdasági csodáról"GLÓBUSZ

KOLLÁR Zoltán

Legenda a „chilei gazdasági csodáról”

Pinochet és a gazdasági modernizáció, 1973–1990*

A nemzetközi közvéleményt felrázta, amikor Spanyolország Augosto Pinochet kiadatását kérte a londoni hatóságoktól, hogy spanyol állampolgárokat ért sérelmek miatt bíróság elé állítsa a volt chilei elnököt. Meglehet, egyszer tanúi lehetünk egy bírósági eljárásnak, amelynek során Pinochetnek szembe kell néznie az írott törvénnyel, de valójában már régóta, az 1973. szeptember 11-i államcsíny napjától részesei vagyunk a „történelem kontra Pinochet (illetve diktatúra) pernek”. Már eddig is sokan – lelkiismeretük, világnézetük, netán pártállásuk stb. szerint – mondták el érveiket a vád vagy a védelem tanújaként, Pinochetet elítélve vagy mellette lándzsát törve. Az elmúlt hetekben feléledt a már szunnyadozó „történelmi per” is. Az, hogy Pinochet (a „chicagói fiúk” közgazdasági intencióira támaszkodva) modernizálta a chilei gazdaságot, sőt az, hogy ennek eredményeképpen „gazdasági csoda” köszöntött be Chilében, gyakran szerepel az elnök melletti érvként.

A chilei gazdaságtörténet közel két évtizedes pinocheti korszaka igen bonyolult, ezért inkább csak néhány vázlatpont megfogalmazására vállalkozhatunk, megkísérelve a chilei gazdaság akkori átalakulásának kulcspontjait, leginkább logikáját érzékeltetni.

A „rendteremtés szükségessége”

Különböző belső folyamatok és külső körülmények tették bonyolulttá Chile helyzetét. Kezdve azzal, hogy a pinocheti „liberális gazdaságfilozófia” mindkét korábbi kormányzati gazdaságfilozófiával radikálisan szemben állt, így gazdasági programja nem csupán a szocialista dominanciájú Népi Egység kormányának gazdaságpolitikájára adott válaszként, hanem az azt megelőző kereszténydemokrata kormányzat (egyébként gyámoltalan) gazdasági reformjainak – részleges vagy teljes – kiigazításaként értelmezendő. E két kormányzati gazdaságfilozófiának egyik közös eleme (és mindkettőnek kiindulópontja) az állam. Az állami tervezésnek kitüntetett szerepe van a modernizációban. Ezzel állt gyökeresen szemben a liberális, monetarista szemlélet. A strukturalizmus (amelyet Frei képviselt) és a monetarista, liberális ortodoxia (amelyre pedig Pinochet alapozott) a chilei folyamatokat latin-amerikai kontextusba utalta. Latin-Amerika második világháború utáni gazdaságtörténete az ortodoxia és a (Keynes nézeteire apelláló) strukturalizmus ütközéseinek a története is. Allendével e gazdaságfilozófiák ütközése politikai érdekek összecsapásává terebélyesedett.

A kétpólusú világrendszer keretei között a Népi Egység kormányzati lépéseinek nemzetközi megítélésében (pro és kontra) igen nyilvánvaló szempontként jelentkezett az a kérdés, hogy Chile „második Kubává” válik-e Latin-Amerikában, vagy sem. S az sem elhanyagolandó szempont, hogy a pinocheti gazdaságstabilizálás (mint a modernizálás előfeltétele) egybeesett az 1970-es évek Világgazdasági válságával. Ennek igen nyilvánvaló eleme a keynesi közgazdasági paradigma válsága, amellyel szemben a monetáris gazdaságfilozófia kínált nemzetközi méretekben is gazdaságpolitikai, de modellértékű alternatívát.

A pinocheti érvelés egyik kulcseleme a rendteremtés szükségessége. A chilei gazdaság valóban dezorganizálódott. A nagy múltú chilei demokrácia a II. világháború után egyre inkább a gazdaság egyensúlyi zavaraival találta szemben magát. Ugyan világosan kiderült, hogy a Latin-Amerikában szinte egyedüli kivételnek számító stabil politikai rendszer sem nyújt védelmet a gazdaság strukturális bajaival szemben, sőt a gazdaság labilitása egyre több politikai probléma forrása is lehet, mégis Chilében tovább bíztak abban, hogy a „chilei demokrácia” önmagában megvédi a gazdaságot minden negatív hatástól. A gazdaság belső ellentmondásai, egyensúlyi zavarai az 1960-as évek elejére azonban egyre nyilvánvalóbbá váltak és beavatkozást követeltek. A chilei importhelyettesítő gazdasági modell (amelyik Latin-Amerikában is a legerősebb protekcionista eszközökkel támogatottak közé számított) ekkorra végképp kifulladt, így nem lehetett elodázni a radikális(abb) intézkedések meghozatalát. A kereszténydemokrata Eduardo Frei elnöksége idején (1964-1970) hozott reformintézkedések – illeszkedve az akkori Latin-Amerikában elterjedt (első) strukturálisreform-hullámhoz – azonban nem tudtak megbirkózni a gazdaság zavaraival, nem voltak képesek a fejlődést egészséges irányba terelni. Ezt magyarázza, hogy a reformok és az állami intervenciók tartalmilag inkonzisztensek voltak, a végrehajtás nehézsége pedig végképp kudarcra ítélte az akkori chilei gazdasági reformot.


CHILE GAZDASÁGA

Év

GDP évi növekedési ráta %

GDP/fő (ezer $, 1980-as árakon)

Fogyasztói árak

I változása (évi, %)

Külső adósság a GDP %-ában

Munkanélküliségi ráta (%)

1971 8,8 2268,3 20,1 30,1 -

1973 -5,2 2054,6 352,8 37,6 4

1975 -12,4 1771,8 374,7 79,6 15

1977 8,9 1939,7 92,0 42,8 13

1979 7,8 2187,1 33,4 46,7 13

1981 5,8 2410,9 37,0 50,4 9

1984 5,7 2073,8 11,9 115,2 18

1988 7,0 2373,3 20,8 88,3 10

Forrás: Durán Lima-Talavera Déniz: Base de Datos G. I. E. L. A. sobre Améric

Latina. Grupo de Investigación so Economía, Latinoamericana. Universidad de Barcelona.

Colección de Documentos. Barcelona, 1997.

A diktatúra igazolása

Az 1970. évi választáson a baloldali Népi Egység olyan választási programmal került hatalomra, amelynek fő stratégiai vonalát a társadalmi-gazdasági rendszer ellentmondásainak, a „strukturális válság” tényezőinek a megváltoztatása képezte. A baloldal ígéretet tett a legfontosabb társadalmi-gazdasági feszültségek felszámolására. A választási program egyébként tartalmazta a korabeli strukturalista gazdaságpolitikai eszköztárat is („modernizált gazdaságpolitikai eszközrendszer”: tervezés, a hitel- és költségvetési politika, korszerű adórendszer, technikai segítségnyújtás, diverzifikált külkereskedelmi politika vállalása). Deklarált gazdaságpolitikai eszköztáruk a keynesi gazdaságfilozófiához kapcsolódott. A végrehajtás azonban jószerivel a tulajdonviszonyok megváltoztatására „korlátozódott”, kezdetben törvényes eszközökkel, majd (nem utolsósorban a belső és külső körülmények megváltozása miatt) spontán keretek között. A gazdasági folyamatok „anarchizálódtak”, a gazdaság dezorganizálódott.


Az Allende-kormány a demokratikus játékszabályok feltétlen tiszteletben tartása és az anarchikus folyamatokkal, valamint a vele szemben álló erők egyre nyíltabb akcióival szembeni erőtlenség között lavírozva, 1973-ra egyre bénultabbá vált. Ez az a Latin-Amerikából már jól ismert helyzet, amelynek „megoldására” a kontinensszerte oly gyakori forgatókönyv lépett be: katonai hatalomátvétel következett. A Pinochet vezette katonai hatalom kíméletlensége közismert. Ez sem szokatlan Latin-Amerikában. Chile azonban „mintaország” lett, nem csupán erőszakosságának kivételessége miatt. Ezt inkább az (is) magyarázza, hogy politikai hatalom ritkán teremt olyan „steril” körülményeket az újjáéledő gazdaságfilozófiai programnak a kipróbálására, mint a Pinochet-rezsim. S az is nagyon fontos: a Pinochet-diktatúra – ha az ő logikájából indulunk ki – tulajdonképpen egyidejűleg akart végrehajtani egy „rendszerváltást” (legalábbis azzal szemben, amit az Allende-kormány szándékaiban megtestesített és részben elindított), egy modellváltást (amelyet már az 1970-es „fordulat” előtti zsákutcába juttatott gazdasági rendszer tett indokolttá) és – mindennek kiindulásaként és egyben részeként – egy konjunkturális stabilizációt. És mindezt gyorsan kívánta elérni, ugyanis a chilei katonai diktatúrának különösen fontos volt, hogy Latin-Amerikában mindenképpen igazolja a kontinensszerte igen népszerű Allende elnök elleni katonai fellépést.

Virágzó gazdaság?

A Pinochet-rezsim mindent megpróbált felhozni a puccs igazolására, de „felmentést” leginkább csak attól remélhetett, hogy a szétesett chilei gazdaságot virágzóvá teszi. Ezért egyfajta modernizálódott, „patyomkini” nemzetgazdaságot akart teremteni. Tehát a gazdasági stabilizáció útjában álló minden (társadalmi, politikai, gazdasági) akadályt – a gazdasági racionalizáció és hatékonyságfokozás érdekében és erre hivatkozva – kíméletlenül eltávolított a hatalom. A politikai hatalom egyértelműen a hadsereg kezében volt, de nyilván egyszerűsí-tő feltételezés lenne csak azt hinni, hogy gazdaságpolitikájának hátterében „csak” egy közgazdaságtani iskola szellemi ereje állt, s a hadsereg (illetve a katonai junta) pusztán a saját érdekeit érvényesítette gazdaságstratégiájában. E stratégia Chile legbefolyásosabb és legerősebb üzleti köreinek (ideértve a chilei érdekeltséggel [is] rendelkező nemzetközi tőkét) érdekérvényesítéséből fakadó, nyilvánvaló érdekazonosságon alapult.

A hatalom gazdaságfilozófiája klasszikus liberális elveken – a tulajdonhoz való jog biztosításán (ha úgy tetszik a tulajdon szentségén), az árliberalizáción, a nyitott gazdaságon (azaz a tőke és az áru szabad nemzetközi áramlásán), felelős költségvetési gazdálkodást és a szubszidiaritás elvét valló, de korlátozott gazdasági szerepű állam kiépítésén, a gazdaság depolitizálásának szándékán – alapult. A modell kiépítése természetesen a gazdasági stabilizáció megteremtését is feltételezte, így a gazdaság tulajdonképpeni modernizációja (szemben minden addig követett – az államra alapozó – modernizációs elképzelésekkel) teljes egészében a magántőkére várt, miután a modell biztosította a piac valódi szabad működését.

A chilei gazdaságtörténet pinocheti (1973–1990 közötti) korszaka nem egyívű. Két elkülönülő szakaszra osztható: az 1980-as évek közepe tekinthető a gazdaságpolitikai fordulat idejének. Az első időszakban épült ki a neoliberális gazdasági modell, de ezen belül is a modell tündöklésének és válságának, majd bukásának vagyunk tanúi. A gazdasági konjunktúra menetét tekintve a neoliberális modell érvényessége alatti időszakok a következők: 1973–1976, a hiperinfláció („hiperstagfláció") évei, 1977–1981, a stabilizáció és a gazdaság magára találásának időszaka, az 1981 és 1984/85 közötti válság (akut adósság-válság, bizalmi válság, a gazdaság koherenciájának elvesztése stb.) terheli a chilei gazdaságot. (1983-ban volt az első nemzeti méretű tiltakozási hullám a pinocheti uralom ellen.) Ezt követte a strukturális kiigazítás korszaka, amely végül átvezetett a demokratikus politikai rendszerbe, sőt tartalmában átnyúlt annak gazdaságpolitikájába is.

Eladósodás

A neoliberális gazdasági modell kiépítése egy gazdasági rekonstrukciós programmal vette kezdetét 1974-ben (miután 1973-ban néhány akut stabilizációs intézkedést már bevezettek). A gazdasági rekonstrukciónak két fő eleme volt. Egyrészt szerkezeti változtatással a liberalizált gazdaság intézményi feltételeit kívánták kialakítani, másrészt a konjunktúra menetét szabályozták. A gazdaság szerkezeti átalakításának a fő irányai a következők voltak: a protekcionista piac- és iparvédelem felszámolása, az export ösztönzése, az állami vállalatok reprivatizálása, majd privatizálása, ide-értendő a (még a Frei-kormány [1964–70] által elfogadtatott, de igazában az Allende-kormány [1970–73] által – csaknem – végrehajtott) földreform érvénytelenítése és a föld reprivatizációja. A stabilizációs intézkedések kulcsa a belső felhasználás igen erőteljes korlátozásában érhető tetten.

A „befelé forduló” gazdaság világ-gazdasági nyitása és „kifelé fordítása” végett csökkentették a vámokat (10% alá fogták vissza az átlagos vámszínvonalat), és rendszeresen leértékelték a valutát. A túlhajtott importhelyettesítés során létrejött, igen kedvezőtlen költségstruktúrájú és alacsony színvonalú technikával


működő ipari vállalatok sorra tönkrementek a gazdasági nyitás miatt felerősödött piaci versenyben. De olyan iparágak is válságba jutottak, amelyeket egyébként (pontosabban a fejlett országokban) nem soroltak a „leírtak” közé (vegyipar, gumi- és műanyag-ipar, gépgyártás, elektronikai ipar). Lendületbe jöttek viszont azok az ágak, amelyek között voltak – mégpedig többségben voltak – olyanok is, amelyek a fejlett országokban, éppen az ipari modernizáció következtében visszaestek. Így – belső és külső – expanzióra nyílt lehetősége a chilei fafeldolgozó iparnak, a szén- és olajfeldolgozásnak, a vas- és acéliparnak és az építőanyag-iparnak. Végül is a technikai fejlődés második vonalába tartozó iparágak kaptak fejlődési lehetőségeket. Az ipari szerkezet ellentmondásos átcsoportosulása mellett, jellemző tendenciaként rögzíthető az ipar – tíz év alatti, csaknem 10 pontos – visszaesése a GDP előállításában: 1980-as részesedése 21,5%-os volt.

Az 1980-as évek elején az ipar helyzetét tovább nehezítette a nemzeti valuta (a peso) dollárparitásának 1979-es rögzítése. A peso igen gyorsan felülértékeltté vált, így az olcsóbbá váló importtermékek a helyi ipar termékeit szorították ki a piacról, de természetesen megnehezítették a chilei termékek világpiacra jutását is. Hatásaként az ipari termelés pl. 1982-ben 16%-kal esett vissza. 1982-ben fel is függesztették az árfolyam rögzítését. Ennek következtében a peso árfolyamát – fél év alatt – 90%-kal leértékelték. Ez az intézkedés azonban későn jött, az ipar visszaszorulása nem állt meg. Ezért – az addig követett ortodoxiával ellentétes – iparvédelmi intézkedésként 20%-os pótlólagos vámot, a külföldi fizetőeszközökre pedig 12%-os különadót vetettek ki. 1983–1984-ben fordulat látszott kibontakozni a korábbi ipari leépülés („dezindusztrializáció”) után: az ipari termelés 11%-kal nőtt, mégpedig a korábban leépítendőnek ítélt és – egyenetlenül – visszaszoruló „importhelyettesítő” politika hatására létrejött iparágakban.

A liberális gazdaságpolitika azon elképzelése, hogy a világgazdasági nyitás a beruházási tőke fokozott beáramlását hozza (mint ahogy ez volt korábban Brazíliában), nem vált be, ugyanis a működőtőke meglehetősen tartózkodó maradt Chilében, legalábbis a várttól jelentősen elmaradt. A gazdasági rekonstrukciós programot azonban meg kellett finanszírozni. A belső gazdasági egyensúlytalanságok – még ha mérsékeltebben is – fennmaradtak. Mindezek azt „eredményezték”, hogy Chile a leginkább eladósodott latin-amerikai országok sorába került. (Kamatkifizetései1984-ben elérték az export 48%-át.) A fizetési mérleg egyenlege rendszeresen, bár 1984-től csökkenő mértékben, passzívummal zárt.

Pinochet után

A túlhajtott, igen szigorúan alkalmazott ortodoxia a nyolcvanas évek elején enyhülni kezdett, sőt nagyjából 1985-től a pinocheti gazdaságpolitika új szakaszba lépett, szociálisan is érzékenyebbé vált. Így az erőteljes jövedelemrestrikcióval szemben a belső kereslet fokozása került előtérbe. Ami fontos, hogy a mozgó bérskála bevezetésével a bérminimumot keresők szociális helyzetén is javítani kívántak. Programot dolgoztak ki a foglalkoztatás kiszélesítésére. Mégsem tudták megállítani a reálbérek csökkenését, és nem tudtak enyhíteni a munkanélküliek gondjain sem.

A nyolcvanas években fokozódott a valuta hivatalos árfolyama és reálárfolyama közötti különbség, a valuta egyre túlértékeltebbé vált. Az infláció az 1980-as évek második felében – latin-amerikai kontextusban – viszonylag alacsony, évi 20–30% közötti rátát mutatott, jelezve, hogy a chilei gazdaság stabilizációja ugyan előrehaladt, de korántsem volt befejezett folyamatnak tekinthető. Sőt, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy újabb reformokra van szükség a chilei gazdasági modernizáció érdekében.

A chilei gazdasági stabilizáció újabb fordulójának kezdete az 1980-as évek végére esett, és a demokratikus rendszer nyitányát jelezte. Mint ismeretes, Pinochet 1988 októberében nem kapta meg az újraválasztáshoz szükséges népszavazási támogatást, így 1989-ben elnökválasztást tartottak. A megválasztott kereszténydemokrata elnök, Patricio Aylwin Azócar 1990-ben vette át hivatalát. Pinochet a hadsereg élén maradt.

Az „új demokrácia” Chile – strukturális kiigazításra épülő – világgazdasági nyitásának stratégiáját tekinti a gazdasági modernizáció fő eszközének. A társadalmi folyamatok és a politikai fordulat fontos tanulsága, hogy Chilében nem csupán visszatérni kellett a demokráciához, hanem újjá kellett teremteni a demokratikus rend működésének intézményi, szociológiai és politikai feltételeit. Meg kellett tanulniuk, hogy új nemzetközi gazdasági kapcsolatrendszerbe kerültek, megszűnt felettük a politikai, hatalmi különös védettség (s ez a bipoláris világrendszer megszűnésével vég-legessé vált), a továbbiakban saját erőből kell helytállniuk a nemzetközi gazdasági versenyben. Világosan látszik, hogy a mértékadó chilei szakíróknak sem könnyű túllépniük részben a sikergazdaság egyoldalú értékelésén (mítoszán), részben pedig (a másik oldalról) a demokrácia „elvesztett szüzességének” megsiratásán és az Allende-korszak nosztalgikus visszaidézésén.

A társadalom egésze küszködik az elmúlt harminc év terheivel. Van, aki a gazdasági stabilizáció terheit


kénytelen viselni, s van, aki – üzletemberként – sírja vissza a diktatúra „kiszámítható” játékszabályait. A gazdaság egyensúlya törékeny, a gyors gazdasági növekedés tartalmi ára súlyos. A chilei társadalom – alig egy emberöltő alatt – egymásnak gyökeresen ellentmondó gazdasági rendszerek értékrendjeinek ellentmondásaival találkozott, s mítoszokkal is le kellett számolnia. Azon sem lehetne csodálkozni, ha e történelmi tehertétel egyfajta társadalmi frusztrációt váltana ki. Az elmúlt évek megbékélése már hozott enyhülést Chile társadalmi közérzetében. A gazdasági folyamatok – bár nem alakultak ellentmondásoktól mentesen – legalább annyira mindenképpen előrehaladtak, hogy Chilének nincs tovább szüksége legendákra.

2. Képek




1. A "chicagói fiúk" és a "csoda"A „chicagói fiúk” és a „csoda”

A chicagói közgazdaságtani iskolának már jóval Pinochet uralmának kezdete előtt komoly bázisa volt Santiago de Chilében, sőt egész Chilében. A Santiagóban székelő Katolikus Egyetem (Pontificia Universidad Católica de Chile) igen szoros (intézményi) kapcsolatban állt (és áll ma is) a Chicago Egyetemmel. Az Allende-kormányzat egyik igen markáns és befolyásos ellenzékét jelentette a – „gondolat tankjának” is elnevezett – Katolikus Egyetem. Közgazdaságtani alapállása hagyományosan szemben áll a Chilében is elterjedt strukturalista közgazdaságtani iskolával.

Legendák övezik Chile (s egész Latin-Amerika) történetét. Közülük az egyik a chilei „gazdasági csoda”. Statisztikai adatok bizonyítják, hogy a chilei gazdaság a pinocheti időszakban mennyire távol volt a csodától. Milton Friedmann, a „chicagói fiúk” szellemi atyja egy – svájci televíziónak adott – interjújában (még az 1970-es években) azt jósolta, hogy Chilében „gazdasági csoda” köszönt be az 1980-as években. A gazdasági válsággal terhelt latin-amerikai „elveszett évtized” (az 1980-as évtized) azonban Chilét sem kerülte el, de a „chilei gazdasági csoda” a világgazdasági sztereotípiák gyűjteményét gazdagította.


1. Kik és hányan voltak a honfoglaló magyar vezérek?FIGYELÖ

KRISTÓ Gyula

Kik és hányan voltak a honfoglaló magyar vezérek?

A magyar őstörténet és a krónikaírók

A címben feltett kérdés második részére – remélhetőleg – minden, a történelem iránt valamennyire is érdeklődő magyar ember tudja a választ: heten. Ha ma már nem is biflázzák be a nebulók az elemiben – az akkori idők sorrendje és névalakja alapján – az Álmos, Előd, Kond, Ond, Tas, Huba, Töhötöm névsort, mint tették ezt nagyszüleink idején, de a hét honfoglaló vezér nevét még ma is sok városban utca viseli, a fővárosban szoborban formázták meg alakjukat, a nyugati határszélen pedig hét forrást neveztek el róluk.

A közismertnek tekinthető állítás kritikai újravizsgálatára vállalkozott Kristó Gyula akadémikus székfoglaló előadásában, amelynek rövidített változatát közöljük.

Érdekes, hogy a hét vezér nevét felhasználó utcák, szobrok stb. esetében csakis egyféle lista szerepel, az, amelyet Anonymus örökített meg a 13. század elején – feltehetőleg 1210 táján – készült, regényes történeti alkotásában. Ez tehát azt a hitet táplálja, hogy a honfoglaló magyarok vezérei heten voltak. Pedig a középkori íráshagyományban van egy másik lajstrom is, amelyet a 14. századi krónikaszerkesztmény – számos, korábbi időben készült szöveget magában foglaló – kódexei (köztük pl. az 1358. évben készült Képes Krónika) őriztek meg. Sőt egy harmadik is fellelhető, Kézai Simon 1282–1285 között írott krónikájában, a Kézai által adott lista azonban alig különbözik a krónikáétól. Tekintettel arra, hogy a krónika egy korábbi szövegváltozata szolgált forrásként Kézai számára, s innen ered a nagyfokú rokonság. A továbbiakban a Kézai-féle szöveget mellőzhetjük, és Anonymus mellett csak a krónikaszerkesztmény neveit érdemes azon vizsgálatba bevonni, hogy kik is voltak a honfoglaló magyar vezérek.

Sajátságos, hogy míg a magyar történeti köztudat szinte kizárólag az Anonymus-féle névsort tartotta számon, addig a tudományos irodalom éppen fordítva, a krónika neveit tekintette korábbi lejegyzésűnek és nagyobb hitelre számot tartónak. Lássuk tehát egymással szembesítve a kétféle szöveget! (Az alábbi táblázatban dőlt betűkkel jelöltem a hét vezért, s pontosan feltüntettem, hogy melyik forrás milyen családi körülmények közé illesztette be őket, azaz, kik voltak a felmenők és kik a leszármazottak.)

Sor-

szám

Anonymus Krónika

1 • Ügyek –» Álmos –» Árpád –» Árpád-ház

Ügyek –» Előd –» Álmos –» Árpád –» Árpád-ház

2. Előd –» Szabolcs –» Csák nemzetség

Szabolcs –» Csák nemzetség

3. Kündü –» Kurszán Gyula –» László fia Gyula

4. Ond –» Ete –» Kalán és Kölcse nemzetség

Künd –» Küsid

5. Tas –» Lél Lél –» Szovárd nemzetség

6. Huba –» Szemere nemzetség Vérbulcsú

7. Tétény –» Horka –» Gyula és Örs –» az ő nemzetsége


Zombor –»Maglód nemzetség

Hét vezér

Az összevetésből kiderül, hogy Anonymus Álmos, Előd, Kündü (a régi olvasat szerint Kond), Ond, Tas, Huba, Tétény (régi olvasat szerint Töhötöm) névsora helyett a krónika Árpád, Szabolcs, Gyula, Künd, Lél, Vérbulcsú, Örs listát tartalmaz. A kétféle összeállításban mindössze Künd(ü) azonos, a másik hat vezér személye különbözik. Ha ebből a nézőpontból tekintünk a két Lajstromra, akkor azt kell mondanunk: szerintük összesen 13 vezére volt a honfoglaló magyaroknak. Ez azonban optikai csalódás, s ne hagyjuk magunkat megtéveszteni a látszat által. A 13-as szám úgy keletkezett, hogy mindkét kútfő hét-hét vezérről akart szólni, de nem azonos neveket szerepeltettek. Honfoglaló eleinknek teljes bizonyossággal hét vezérük volt. Ezt a következő adatok teszik kétségtelenné. Először: Anonymus ránk hagyományozta azt, hogy a honfoglaló magyarok hét fejedelmi személyét Hétmagyarnak (eredeti írásmódja szerint Hetumogernek, akkori kiejtés szerint Hetümodzsernek) nevezték. Valójában a számnévből és népnévből álló szóösszetétel nem a hét vezért jelölte, hanem a hét törzsből álló magyar törzsszövetség neve volt, miként a steppén a törökös politikai alakulatokat ugyanilyen módon (csak éppen török néven) nevezték meg.

Így pl. ismerünk Ücs-Kurluk és Tokuz-oguz (azaz Háromkarluk, három törzsből álló karluk és Kilencoguz, azaz kilenc törzsből álló oguz) törzsszövetséget, de a magyarsággal szoros kapcsolatban állt onogur népnév is annyit jelent, mint tíz törzs. Márpedig ha a magyaroknak hajdan hét törzsük volt, nyilván hét törzsi vezetővel (hét vezérrel) számolhatunk.

Másodszor: Bíborbanszületett Konstantin görög császár 950 táján a magyarok (nála türkök) nyolc törzsét sorolta elő, amelyek sorából az első a kavarok (kabarok) törzse, a többi hét pedig Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér és Keszi nevet viselt. Könnyűszerrel kikövetkeztethető, hogy amennyiben a magyarok nyolc törzséből kivesszük a kabarokat, akik utóbb csatlakoztak a magyarokhoz, az a hét törzs marad, amelynek számát az archaikus Hétmagyar név őrzi.

Harmadszor: nem csupán – mint eddig – a hét törzs létéből tudunk következtetni a hét vezérre, hanem a korai magyar íráshagyományban két hely is bizonyítja ezt. A magyarok utóbb is számon tartották annak emlékét, hogy honfoglaló vezéreik heten voltak. Az egyik hely a fehérló-monda krónikabeli leírásában őrződött meg, eszerint „Árpád a hét vezérrel (cum septem ducibus) hatolt be Pannóniába”. A másik hely egy 1230-as évekből származó jelentés, amely arról tudósít, hogy „van egy másik, Régi Magyarország, ahonnan a hét vezér (septem duces) népével együtt kiköltözött”.

Nevek kavalkádja

A kérdés ezek után az: megőrizte-e a magyar hagyomány, hogy kik voltak a honfoglalás idején (895 táján) a vezérek, azaz, kik álltak akkor a hét törzs élén? Akár Anonymus, akár a krónika listáját tekintjük, egyaránt azt állapíthatjuk meg: mindkét névsor tartalmaz az időpont szempontjából téves vagy a személy tényleges voltát tekintve fiktív „adatokat”. Anonymus vezérei közül bizonyosan nem volt a honfoglalás részese Tas, akiről tudjuk, hogy Árpád unokája, és 950 körül még élt, így tehát legfeljebb a születési ideje tehető a honfoglalás idejére, de nem a vezérsége. Ugyanez mondható el a krónika vezérei közül Lélről, akit 955-ben a Lech-mezei csata után Regensburgban felakasztottak, vagyis a 60 évvel korábbi honfoglalás idején nagy valószínűség szerint még nem is élt. Lél sorsában osztozott Bulcsú (a krónika szerint Vérbulcsú), tehát ő sem lehetett hat évtizeddel meggyilkolását megelőzően a honfoglaló törzsek egyik vezére.

Anonymus, illetve a krónika nevei közül Künd(ü), illetve Gyula nem is személynév, hanem a kündü (a főfejedelmet jelentő), illetve a gyula (hadvezéri, majd bírói funkciót kifejező) méltóságnév megszemélyesítése. A kutatás alapos mérlegelés után az Anonymus-féle lista több személyéről feltételezte, hogy jóval későbbi (11. vagy esetleg 12. századi) személyek szolgáltak mintául a szerzőnek arra, hogy őket a honfoglalás korában szerepeltesse. Ilyen lehet Kurszán (nem tévesztendő össze a honfoglalás kora valóságos személyével, Kusál gyulával!), Tétény és Ond.

Kurszán esetében a személy- és a helynév összefüggésére Anonymus is utal: szerinte ugyanis Árpád fejedelem Kurszán apjának Óbuda környékén földet adott, Kurszánnak pedig egy várat, amelyet ő a maga nevéről nevezett el, „ami a mai napig nem merült feledésbe” (e vár az Óbudán állt, a középkorban Kurszán vára néven szereplő erősség volt). Anonymus tehát munkájában pontosan tükörképét adta annak, amit ő tett. Kurszán várának nevéből keltette életre Kurszánt mint az egyik honfoglaló vezér fiát, s ezt úgy „adta el”, mintha a honfoglalás idején Kurszán a saját nevét adta volna az erősségnek. Hogy ez a történet a honfoglalás korára, illetve az egész


10. századra bizonyosan nem igaz, azt két körülmény teszi kétségtelenné: Kurszán várából, az Óbuda központjától délre eső római eredetű amfiteátrumból semmiféle magyar régészeti anyag nem került elő, csak langobard kincslelet, illetve a 10-11. század fordulójáig a magyarok nem építettek és nem laktak várakat. Mivel a Kurszán nevet egy nemzetség is őrzi, és mert valamennyi nemzetségünk névadója Szent István-kori vagy azt követően élt személy volt, e Kurszánt is a 11-12. századba helyezhetjük. Elődről a kutatás azt derítette fel, hogy beszélőnév, tehát Előd megalkotója e névvel azt akarta hangoztatni, hogy viselője valakinek a felmenője, előde volt. Ugyanilyen beszélőnév Anonymusnál Őse, Örkény apja, aki szintén apai szerepéről jutott ős szót tartalmazó nevéhez.

Krónikások képzelete

Ha ennyi a gond Anonymus vezéreivel, vajon nem inkább a krónika listája tartalmazza-e a hiteles(ebb) anyagot? Hogy aligha lehet bármelyik lista is teljesen megbízható, az már az eddigiekből kiderült. Még tovább csökkennek a hitelességet illető várakozásaink, ha tudjuk: a 11-12. században a magyarországi latin nyelvű irodalom nem tanúsított érdeklődést a magyar történelem pogány korszaka iránt, az írástudó papok, a munkák szerzői számára a magyar történelem Szent Istvánnal, a kereszténység felvételével kezdődött. Amikor tehát még viszonylag sokat tudtak a magyar régmúltról, ideológiai okokból elzárkóztak annak tárgyalása elől, amikor pedig feltámadt a pogány idők iránti érdeklődés (Európa-szerte a 12. század második felétől kezdődően), Magyarországon már oly távoli messzeségbe került a Szent István előtti kor, hogy legfeljebb forgácsok, töredékek őrződtek meg róla (mint az eredeti értelmét vesztett Hetumoger név vagy a hét vezér puszta léte). Ez a magyarázata annak, hogy Anonymus 1210 táján, mikor a pogány magyarok történetét akarta megírni, megbízható adatok híján már meseszerű, regényes előadásmódot alkalmazott, főleg saját képzelőerejére és fantáziájára támaszkodhatott.

Vajon jelentheti-e ez azt, hogy a hét- vezér-listát elsőként Anonymus fogalmazta meg, s az ő névsorát figyelembe véve alakította azt át a krónika? A kérdésre – Anonymus és a krónika összevetése révén (amelyhez támpontot nyújt a fentebb közölt táblázat) – az alábbi megfontolások alapján határozott igennel felelhetünk. Először: Anonymusnál egyetlen vezér sem áll magában, mind- egyikhez kapcsolódik valaki vagy valamely nemzetség. A leszármazási vonalak tehát itt hiánytalanok. Ezzel szemben a krónikában Vérbulcsú egymagában áll, de lényegében ugyanez mondható el Gyuláról is, hiszen a tőle eredeztetett László fia Gyula a 13. század második felében élt, oklevelekben 1263– 1264-ben szerepel, a krónikaíró kortársa és nyilván személyes ismerőse volt.

Másodszor: Anonymus a hétből hat esetben szigorúan apa–fiú kapcsolatot tüntetett fel, egyedül Hubának nem nevezte meg a fiát, de leszármazottként a Szemere nemzetséget ott is megjelölte. Ezzel szemben a krónika nem közölte a fiú nevét Szabolcs, Lél, Vérbulcsú és Örs esetében (vagyis hét közül négy esetben), igaz, egy kivétellel ott is nemzetséget szerepeltetett utódként.

Harmadszor: a fiúkat is rendszeresen megadó Anonymusnál mindig az apa a hét vezér egyike. Ez az elv hétből hat esetben érvényesül, alóla csak Ügyek a kivétel, aki a hét vezér közé tartozó Álmos apjaként szerepel. (Ügyek neve egy szent jelentésű régi magyar szót tartalmazott, Anonymus ezzel akarta aláhúzni azt, hogy az Árpádok a szent királyok nemzetsége.) Anonymusnál Előd – beszélőnevének megfelelően – a helyén van, ősként, apaként fordul elő, viszont az Előd személyét Anonymusból átvevő krónikás erre nem volt tekintettel, a saját listájában Ügyek és Álmos közé helyezte el, vagyis itt Előd nem igazi ős, mivel Ügyek személyében apát kapott.

Negyedszer: a krónikás az Anonymus által megnevezett hét család tagjai közül ötöt átvett, s ez nála az első öt helyre került. (Ondot és Hubát hagyta el, ma már kideríthetetlen okból.) A saját maga kezdeményezésére a listába bevett Vérbulcsú és Örs az utolsó két helyet foglalta el. A krónikaíró hevenyészett eljárására mutat, hogy számukra sem apáról, sem fiúról nem „gondoskodott”, sőt Vérbulcsú esetében még nemzetségről sem. Mellesleg Vérbulcsú mint Bulcsú, a vér embere, Örs pedig mint Örsúr Anonymus munkájában is szerepel, igaz, nem a hét vezér között, alakjuk vezérként való életre keltéséhez az ötletet a krónikás tehát onnan is vehette.

A fentiek alapján úgy tűnik: a hétvezér-lista legelső megfogalmazója a 13. század elején Anonymus volt. Az ő névsorából egyedül Álmos (illetve fia, Árpád) neve tekinthető hitelesnek. Bizonyosra vehető, hogy az ő nevüket sem azért őrizte meg az emlékezet, mert a hét vezér közé tartoztak, hanem mert az uralkodó dinasztia, az Árpádok ősei voltak. Még a Kündü megszemélyesített méltóságnév megy vissza nagy régiségre, a többi öt vezér vagy később élt történeti egyén (Tas), vagy Anonymus által beszélőnévként életre keltett személy (Előd), vagy helynévből alkotott fikció (Ond, Tétény), Hubával pedig már a névsort átíró krónikás sem tudott mit kezdeni, így elhagyta. Összességében tehát azt kell megállapítani: a közvélemény által leginkább ismert Anonymus-féle hétvezér-lista – a legkorábban írásba foglalt névsor is – 310 évvel az esemény utáni lejegyzés, történelmi hitelre


nem tarthat igényt. Anonymus lajstromát a 13. század közepén egy krónikás átdolgozta, majd az ő névsorán a 13. század végén Kézai Simon eszközölt kisebb változtatást. Az írásom címében feltett kérdésre tehát végeredményben azt válaszolhatjuk: a honfoglaló magyar vezérek heten voltak, mégpedig azért, mert a magyarok politikai szervezete hét törzsből állt, e hét helyre a 13. században éppen tizenhárom személyt állítottak, de közülük csak kettőről (Álmosról és Árpádról) bizonyos, hogy valóban a honfoglalás táján éltek.

2. Képek








1. Kuruc fejedelem labanc herceg�ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK

TÓTH István György

Kuruc fejedelem – labanc herceg

Megszólítások a kora újkorban

A „megszólítások” az emberek közötti kapcsolatrendszereket tükrözik. Hivatali alá- és fölérendeltségeket, személyes baráti-szerelmi viszonyokat egyaránt. A köznapi élet rejtett vonulatai ezek, amelyeket ritkán örökítettek meg a források, és amelyeket még ritkábban dolgoztak fel tudományosan. Az Árpád-korról e témában 1998. évi 2. és 4. számunkban, a kései középkorról a 7., a török korról a 8., az ötvenes évekről pedig ez évi 2. számunkban találhatnak cikket olvasóink. Sorozatunkat a kora újkor tárgyalásával folytatjuk.

1592-ben igencsak főtt egy, a padovai egyetemen tanuló fiatal erdélyi arisztokrata feje. Megkapta apjaura levelét, írta haza Kornis György, és megértette a tanácsát, hogy csak a tanulással foglalkozzon. Amúgy sem utazott volna azonban sehová, mert akkor egy másik erdélyi főurat, Jósika Istvánt kellett volna elkísérnie az itáliai útján. Jósika pedig azt üzente Kornisnak és tanulótársainak, hogy ők mint az inasai kísérjék el az útja során, és „mindenütt Illustrissimus Dominusnak hínók, úgy megtisztölnűk, bizony [= bizonyos] dolgot írok Kegyelmednek [így szólította az apját a kor szokása szerint a fiatalember], mint szolga kegyelmes urát szokta.” Az Itáliában utazó erdélyi arisztokrata, Jósika István tehát a kint tanuló honfitársaival akarta a kísérete tekintélyét emelni, ők azonban diákként is tudatában voltak a saját rangjuknak: „sem az szolgálatot fel nem vevők, sem pedig fejedelmünk titulussát neki nem adók” – írta Kornis György. A kényes helyzetet végül is úgy sikerült elkerülni, hogy „deákul nem is szóllóttunk véle”, így nem kellett eldönteni, minek titulálják latinul a nagyravágyó Jósikát.

Bezzeg másként beszélt velük a szintén Itáliában utazó erdélyi kancellár, olvashatjuk a levélben, bár a rangja, kísérete, de tudása és erkölcse is messze Jósika fölé emelte, „mégis különben viselte magát hozzánk”: Asztalához hívatta az arisztokrata diákot, aki bármikor bemehetett hozzá, „és úgy beszéllettem véle, az mint illett” – állapította meg elégedetten a fortyogó, méltóságában megsértett főrangú tanuló.

I. Címek, megszólítások

Kornis György tehát nem akarta kegyelmes uramnak nevezni a másik erdélyi urat, mert ez a cím szerinte csak az erdélyi fejedelemnek járt ki. Már a padovai diák leveléből is kitűnik, hogy a címeknek a kora újkorban is igen nagy jelentőségük volt: nem véletlenül hangsúlyozta azután Miskolczi Csulyak István református lelkész a nemesből előbb arisztokratává, majd erdélyi fejedelemmé emelkedett Rákóczi Zsigmondról a temetési beszédében, hogy „ő adott az Rákóczi nemzetnek (= nemzetségnek) nagyságos nevet”, azaz emelte a családját a „nagyságos úr” megszólítással járó arisztokrácia soraiba. Rákóczi Zsigmond azonban, bár erdélyi fejedelemmé választották, azután is „magát kegyelmes úrnak nevezni nem engedte sohasem”, korábbi hű embereitől megválasztása után sem fogadta el, hogy ilyen előkelő címmel szólítsák. (Hozzátehetjük azonban, hogy az öt erdélyi fejedelmet adó Rákóczi-dinasztia alapítóját ebben valószínűleg nemcsak a szerénysége vezethette, hanem az a tény is, hogy fondorlatos csalással szerzett fejedelmi trónja igencsak ingatag volt, egyévnyi uralom után le is kellett mondania.)

Az erdélyi fejedelemség az európai államok között egyedülálló helyet foglalt el, hiszen uralkodója egyszerre volt a hűbérese a török szultánnak, ugyanakkor alattvalója a magyar királynak (aki legtöbbször a német-római császár is volt), de mégis joggal tekinthette magát szuverén európai uralkodónak.

Ha valaki az első „igazi” erdélyi fejedelem, Báthory István címei alapján akart volna eligazodni az erdélyi politikában, akkor ugyancsak zavarban lett volna. A választott magyar király címét viselő János Zsigmond után uralkodó Báthoryt a török szultán ugyan Erdély fejedelmének „nevezte ki”, ő maga azonban kezdetben óvatosan csak az erdélyi vajda címet használta, elismerve ezzel, hogy ő mindössze Miksa magyar király „vajdája”. Nagyot fordult azonban a kocka azután, hogy Báthoryt lengyel királlyá választották, a vajdából így egyszerre „királyi felség” és Erdély fejedelme lett, aki testvérét, Báthory Kristófot nevezte ki – immár saját vajdájává. Azt persze minden kortárs erdélyi tudta, hogy az igazi döntések nem Kristóf vajda udvarában, hanem a távoli orosz fronton, „István király” erdélyi kancelláriájában születnek.


A megszólításoknak azért volt igen nagy jelentőségük, mert kifejezték, hogy kit minek ismert el a környezete – az pedig, hogy ki milyen címre tartott igényt, azt mutatta meg, hogy ő minek tartotta önmagát.

II. A „hivatalos” király, fejedelem, gróf

A megszólítások bonyolult rendje, a tisztelet megadásának a rendszere Magyarországon a kora újkorban is alapvetően ugyanaz maradt, mint a késő középkorban.* A magyar királyok azonban most már általában a német-római császár tisztét is betöltötték, ezért nem egyszerűen Felségnek, hanem Legszentebb Császári és Királyi Felségnek (Sacratissima Caesarea Regiaque Majestas) titulálták az uralkodókat.

A főurakat, akárcsak a középkor végén, Nagyságos (Magnificus) címmel tisztelték meg, amit legtöbbször a Spectabilis (Tekintetes) szóval együtt használtak, Tekintetes és Nagyságos Uramként (Spectabilis et Magnífice Domine) fordultak a főurakhoz. Az arisztokraták azonban Mohács után már nemcsak bárói (barones) címet viselhettek, mint a középkori nagyurak, hanem a Habsburgoktól egyre többen kaptak grófi rangot is, ezt latinra a középkori ispánhoz hasonlóan comesnek fordították. Mivel pedig a grófok a legtöbbször valamelyik vármegye főispáni tisztét is betöltötték, egymás után kétszer is kitehették latin okleveleikben a comes szót. A grófi rangból a Habsburgok kétfélét is adományoztak a híveiknek: lehetett valaki magyar gróf és lehetett a Német-római Birodalom grófja, ez utóbbi titulusnak határozottan nagyobb volt a tekintélye, sokan egymás után (ebben a sorrendben) mindkét címet elnyerték.

Arisztokraták

Az arisztokrácia csúcsán a hercegek álltak, ilyen rang Magyarországon azonban nem volt, hanem a Habsburg királyok mint a Német-római Birodalom császárai birodalmi hercegi címmel tüntettek ki néhány arra érdemes magyar főurat. Így kapott 1687-ben Esterházy Pál birodalmi hercegi címet, miután sikerült elfogadtatni a magyar országgyűléssel a Habsburgok örökös királyságát. A hercegek latin neve „princeps Sacri Romani Imperii”, német elnevezése pedig „Fürst des Heiligen Römischen Reiches” volt, ám a kortársak magyarul nem a később használatos terminussal hercegnek, hanem fejedelemnek nevezték őket – akárcsak a Fenség megszólítással, ezzel is kifejezve, hogy a rang tulajdonképpen a Német-római Császárságon belül valamely terület felett uralkodó herceget jelölt.

Még mielőtt kitört volna a Rákóczi szabadságharc, I. Lipót császár birodalmi hercegi címet adományozott későbbi nagy ellenfelének, II. Rákóczi Ferencnek. Rákóczit a szabadságharc alatt azután erdélyi fejedelemmé és a rendi konföderáció vezénylő fejedelmévé választották – bár mindkét címnek fejedelem a magyar fordítása, a latin terminusok (princeps, illetve dux) világosan jelzik, hogy ég és föld volt a két titulus közti különbség: II. Rákóczi Ferenc princepsként szuverén uralkodó volt Erdélyben, Magyarországon viszont duxként csak a felkelt nemesek szövetségének „vezére”. Rákóczi azonban még azelőtt, hogy akár erdélyi fejedelem, akár vezérlő fejedelem lett volna, a birtokán élő „egyszerű” földesúrként is mint „Mi felsővadászi Rákóczi Ferenc fejedelem” adott ki okleveleket. Ennek oka azonban nem az volt – mint ezt kurucos szemléletű történetíróknál később gyakran olvashatjuk –, mert karizmatikus küldetéstudattal rendelkezett, és ezért már a szabadságharc kitörése előtt felvette a fejedelmi címet. A feudális társadalomban akármekkora küldetéstudat dagasztotta is valaki keblét, senki nem adományozhatott címet sajátmagának, azt mindig csak felülről lefelé lehetett kapni. Elvben e címeket el is lehetett veszteni, ám a magyar gyakorlat szerint „az úr a pokolban is úr”, a gróf a vérpadon is gróf, és a családjától egy „megtévedt” arisztokrata miatt a király nem vette el az ősök érdemeiért adott címet. „Így pl. Rákóczi nagyapját, Zrínyi Pétert lefejeztette ugyan Lipót császár, de grófi címét nem kobozta el tőle, a vele együtt kivégzett Nádasdy Ferenc országbíró fia pedig nemcsak megmaradhatott grófnak, de „labanc” tábornokként Lipót császár egyik hadvezére lett. Rákóczi tehát az okleveleiben sűrűn előforduló címzéssel nem azt akarta mondani, hogy: én, Rákóczi Ferenc, aki majd hamarosan szabadságharcot fogok kirobbantani, nem is azt, hogy: én, akinek apja, nagyapja, dédapja, ükapja Erdély fejedelme volt (hiszen az erdélyi fejedelmi cím nem öröklődött), hanem egyszerűen csak lefordította magyarra azt a birodalmi hercegi címét, amelyet nem mástól, mint a„fő labanc” Lipót császártól kapott. Így érthető azután, hogy az erdélyi történetíró, Cserei Mihály Lipót császár gyűlölt főminiszterét, Lobkowitz birodalmi herceget mindig csak mint „Lubkovic fejedelmet” emlegette. Pedig – köztudomású – ha valakitől, akkor az abszolutizmust Magyarországon bevezető hercegtől kevéssé volt várható, hogy kuruc szabadságharcot fog indítani.

Köznemesek

Az 1608-tól az országgyűlésen a többi nemestől jogilag is elkülönülő, a felsőtáblán saját névre szóló, külön királyi meghívóval helyet foglaló arisztokraták alatt a köznemesek széles rétege helyezkedett el. A bárói, grófi, hercegi címmel nem, csak nemességgel rendelkezőket az utókor mind a mai napig egységes rétegnek hiszi, a kortársak azonban nagyon jól tudták, hogy az elvben egységes közjogi állapot két, minden szempontból élesen


eltérő csoportot fogott össze.

A 16–17. századi „bizonytalan csatázó üdőben” még sok szempontból cseppfolyós volt a nemesség belső rétegződése, de a 18. század legelején, mire a végvári idők végleg elmúltak, már kikristályosodott állapotokat találunk. A nemesség felső birtokos rétege (ők élhettek vagyonukból valóban nemeshez méltó módon) a praenobilis („főbb nemesek") nevet viselte, e réteg tagjait a birtokukon lévő adózó portákról portalistáknak is nevezték. Megszólításuk nem egyszerűen nobilis, azaz nemes, hanem egregius et generosus (vitézlő és nemzetes).

A saját jobbágyokkal nem rendelkező kisnemeseket viszont egyszerűen csak nemesnek (nobilis) titulálták, igaz, gyakran ők is megkapták az előkelőbben csengő egregius (vitézlő) titulust is, de a generosust már sohasem. Nem véletlenül mondták a tanúk egy vármegyei nemességvizsgálat alkalmával az egyik vasi nemesi famíliáról a 18. század első éveiben, hogy a legjobb emlékezetük szerint ők nemcsak „a közönséges nemesek közé számláltattak”, hanem „portás fő ember számban voltak mindenkor”, mert jobbágyaik is voltak – a nemesség két rétege ekkor már élesen kettévált.

Jobbágyok, polgárok

A jobbágyok, mezővárosi polgárok meg kellett, hogy elégedjenek a circumspectus (körültekintő) és a providus (előrelátó) titulusokkal. Bármilyen alacsony rangot is jeleztek azonban ezek a címek, mindig szorgosan kiírták őket az írnokok, hiszen ezek is kifejezték viselőjüknek a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyét.

III. Barátság, szerelem, család

Mindezeket, a mai kor emberének körülményesnek, nehézkesnek, sőt néha már megmosolyogtatónak tűnő megszólításokat nemcsak a hivatalos oklevelekben, pecsétes iratokon, de a családtagok egymás közti bizalmas leveleiben is megtaláljuk, sőt még a vőlegények is így írtak szerelmes leveleket a mátkáiknak. „Szolgálatomat ajánlom Kegyelmednek, mint szerelmes uramnak” — írta Rákóczi György felső-magyarországi nagyúrnak, a későbbi erdélyi fejedelemnek Lorántffy Zsuzsanna, azaz a saját felesége. A szerelmes szót nem szabad a mai értelemben gondolnunk, egyszerűen szeretetteljest értettek alatta. „Szolgálatomat ajánlom kegyelmednek, mint szerelmes öcsém uramnak" – írja egyik rokonának (de nem a mai szóhasználat szerinti öccsének) Thurzó György nádor özvegye, Czobor Erzsébet. Formulák voltak ezek a megszólítások, akár írnoknak diktálták, akár – jóval ritkábban – saját kezükkel vetették papírra a főurak, nemesek e leveleket, a formuláskönyvek sablonjait alkalmazták, és így akkor is hű szolgálatukról és „szerelmükről” biztosították a másikat, ha éppen perben-haragban álltak.

Még a 16. századi Magyarország legendás szerelmű főúri házaspárja, Nádasdy Tamás és nagyon szeretett, jóval fiatalabb felesége, Kanizsai Orsolya levelezésében is a legtöbb, mégoly bensőséges hangulatú levél is hivatalos hangú megszólítással kezdődik, ráadásul gyakran a magyar nyelvű levelek elé is latinul írták ki a címeket: Spectabilis ac Magnifica Domina (Tekintetes és Nagyságos Úrnő). Néha azonban a magyarországi társadalom csúcsán elhelyezkedő házaspár közvetlen hangon levelezett: „Szerelmes Orsikám!” – szólítja meg ilyenkor Nádasdy a feleségét. A rendkívül bizalmas viszonyban álló főrangú pár még azt is megengedhette magának, hogy az ország első méltóságának bonyolult címzéséből tréfát űzzön: Azt írta Nádasdy – olvashatjuk Orsolya asszony egyik levelében –, hogy ha hazatér a nádorválasztásból, más módon fogadja majd őt Kanizsai Orsolya, mint eddig, hiszen már a király helyetteseként tér haza a lékai várába. „De jól meglássa nádorispán uram is, mint jű haza, mert nyilván kevély nádorispánné asszonyra talál” – írta válaszában a feleség. A nádori tisztséggel járó címek közül pedig – írta Orsolya – a kunok bírájáét választja, mert ő maga bort nem szeret inni, de a kunok adójában bizonyára sok bozaitalt (erjesztett köleslé) nyerhet.

Az ország egyik leggazdagabb főura, a legmagasabb rendi méltóság betöltője és felesége magánlevélben tréfálkozhatott a nádorispán, a székelyek ispánja, a kunok bírája stb. hangzatos címén – egyébként azonban az országlakók nagyon is tiszteletben tartották, hogy kinek-kinek milyen titulus dukál.

* Lásd Tringli István cikkét a História 1998/7. számában. (A szerk.)

2. Képek






1. A Tanácsköztársaság a történetírásbanÉVFORDULÓ

HAJDU Tibor

A Tanácsköztársaság a történetírásban

Tények és hiedelmek

Néhány évtizeddel ezelőtt még abban reménykedtünk, hogy közeleg az idő, mikor a Magyarországi Tanácsköztársaság történetéről is befejezett múlt időben, nyugodt objektivitással lehet írni. Be kell látnunk tévedésünket.

Vigasztalódhatunk a francia forradalommal, melynek 200. évfordulója csak új alkalomként szolgált a pártosan szubjektív viták fellángolására. Nem kell hát csodálkozni azon, ha a Tanácsköztársaság kevésbé feldolgozott és jelentős történetének megítélésében ma is politikai és másfajta elfogultságok uralkodnak.

Bűnbakkeresés

1964-ben jelent meg Siklós András rendkívül alapos és adatokban gazdag historiográfiai összefoglalása e vitákról és a következő évtizedek irodalmáról, a feltárt forrásokról. Hasonló munka sajnos azóta nem készült. Húsz évvel később, 1984-ben a rövid életű Medvetáncban közölt tanulmányomban próbáltam választ adni a kérdésre: miért nem tudta a Tanácsköztársaság – a hivatalos erőltetés ellenére – elfoglalni méltó helyét a „nemzeti tudatban”. Fő okokként Trianon és az 1918–19-es forradalmak tudati összekapcsolódását jelöltem meg (amennyiben a wilsonizmust és az internacionalizmust Trianon okozójaként állította be a bukás után a győztes ellen-forradalom), továbbá magát a bukást. Óvatosan utalhattam arra, hogy akár folytatás nélküli zsákutcának, akár 1984 „létező szocializmusa” előzményeként állították be, egyik minősítés sem növelte népszerűségét. Okként jelöltem meg „idegenségét”: az orosz orientációt és a kormányzótanács tagjai többségének zsidó származását, mely utóbbinak túlhangsúlyozását (szemben pl. a vidéki munkástanácsok vagy a Vörös Hadsereg tisztikarának összetételével) az ellenforradalom nem mulasztotta el. A forradalmat a maga valóságában egyik párt sem vállalta.

A „kommunista forradalom” legendája

Hogy a tények ilyenkor milyen keveset számítanak, arra jó példa március 21-ének „kommunista forradalomként” (vagy éppen kommunista puccsként) szokásos értékelése. Noha minden részletesebb leírásból kiderül, hogy a szociáldemokraták a kormányzótanácsban, a pártvezetőségben az átalakítások, személycserék során is végig többségben maradtak, még inkább a Tanácsok Országos Gyűlésén, az általa választott Központi Intéző Bizottságban.

A tények negligálásának másik példája az ún. vörös terror beállítása. Az ellenforradalmi irodalom szerint a Tanácsköztársaság napjaiban véres terror dühöngött. Váry Albert ügyész a bukás után, a megtorló eljárások adatai alapján gondosan összeállította az áldozatok (szerinte 590 fő) listáját. Mivel Váry minden esetet pontosan leír és dokumentál, megállapítható, hogy a felsorolt esetek mintegy harmada nem számolható a forradalom rovására (bűncselekmény, személyes bosszú, erdész, akit a vadorzók lelőnek, fiát agyonlövő apa halálra ítélése, katonai parancsmegtagadás). A mintegy 3-400 valóságos politikai kivégzés stb. bármily sajnálatos, számszerűen nem haladja meg az e téren általában mértékletes magyar forradalmak áldozatainak számát, hogy ne is szóljunk arról a magyar szemnek megdöbbentő vérengzésről, ami 1918–1920 között Oroszországban, Finnországban, Ukrajnában, Lengyelországban, Németországban folyt. A kilengések csak Ausztriában és Csehországban voltak enyhébbek, mint nálunk. A túszszedés különös aktusának alig voltak áldozatai: néhány túszt beszállításukkor a kísérők öltek meg önkényesen.

Az idevágó komoly szakirodalomra nem jellemző hamis adatok közlése: egyszerűen a közlő számára fontos momentum egyoldalú kiemelése a mód-szer. Így Gratz Gusztáv „A forradalmak kora” című ismert művében nagyjából hitelesen írja le a „vörös terrort”, de 30 oldalt szentel neki a Tanácsköztársaságnak szánt mintegy 100 oldalból. Liberális meggyőződésének megfelelően elítéli az ezt követő „fehér terrort” is, tényszerűen, bár sokkal rövidebben, 5-6 oldalon, és az utóbbit tárgyalva teszi fel a jogos kérdést:

„Kétségkívül sok volt az áldozatok között a teljesen ártatlan ember. De figyelembe kell venni, hogy ami az


1918-1919-ik esztendőben Magyarországon lejátszódott, alapjában véve polgárháború volt és hol volt polgárháború, amely ártatlan embereknek nem került volna életébe?” Így igaz; ami Gratz felfogásában különös s egyben jellemző a forradalmi korral foglalkozó historiográfiára, hogy csak néhány mondatban utal az őszirózsás forradalmat követő parasztmozgalmakra, az azokat követő véres rendcsinálásra, a szemben álló román, magyar és más csapatok által elkövetett atrocitások. Hiszen szerinte „a kormány gyenge volt a tömegekkel szemben”, s a Károlyi-kormány gyengeségéről, tehetetlenségéről festett kép sarkában disszonánsan hatna a parasztfel-kelés és a kormány által hirdetett statárium, a rendcsinálások százakban mérhető áldozatainak halma.

Emberi sorsok az irodalomban

A forradalmat követő negyedszázad historiográfiájáról így nem sok jót mondhatunk azonkívül, hogy kezdetben bizonyos tényfeltárás folyt (TAGYOB), s adatokat rögzítettek. Ezek értékét felül-múlja a Tanácsköztársaság, általában a két forradalom emléke a szépirodalomban: számos személyes élményből fakadó irodalmi alkotás született Herczeg Ferenc, Illyés Gyula, Kassák Lajos, Krúdy Gyula, Laczkó Géza, Lengyel József, Móra Ferenc, Sinkó Ervin, Szántó György, Tormay Cecile és más magyar írók tollából. Itt csak két regényt emelnék ki, melyek a történteket absztrahálva, az embersors klasszikus ábrázolásának magasságába emelik a forradalom tanulságait. Az egyik a gyermekien érzékeny és hiszékeny művész sorsát ábrázolja forradalom és ellenforradalom viharában: a Légy jó mindhalálig. A regényből készült darab debreceni bemutatója után írja Móricz Zsigmond debreceni barátnőjének:

„A Nyilas Misi tragédiájában valóban nem a debreceni kollégium szenvedéseit írtam meg, hanem a kommün alatt s után elszenvedett dolgokat. Ezt, tudja, még eddig soha senkinek ki nem vallottam. Valami olyan naiv és gyermekes szenvedésen mentem át, hogy csak a gyermeki szív rejtelmei közt tudtam megmutatni azt, amit éreztem, s lám az egész világ elfogadta s a gyermek sorsát látták benne...

Nekem a debreceni tanárokkal sose volt ilyen bajom vagy tapasztalatom, a Beőthy Zsoltokkal és Bársony Istvánokkal és más névtelen kegyetlenekkel volt bajom, akkor mikor a legtöbb segítségre lett volna szükségem. A legkevesebb megértést találtam épp azokban, akiknek hivatása lett volna, hogy az írót megértsék. Ezeket az érzéseket vetítettem ki a tanári kar figuráiban... Ilyen furcsán alakul át az írásban az élet.”

A másik, Kosztolányi Édes Annája, amely ha nem is mentség, pszichológiai-művészi magyarázat minden kegyetlenségre, amit a forradalmi nép elkövetett, s arra is: miért nem mindig azt érte a bosszú, aki arra rászolgált s akkor, mikor logikus lett volna. Kosztolányi lélektani érvvel fellebbezi meg a megtorló bírósági ítéleteket: a megalázottak és megszomorítottak lázadását nem lehet konkrét okokhoz és cselekményekhez kötni. A regény kezdősorai viszont az ellenforradalom publicisztikájáról mondanak lesújtó ítéletet:

„Kun Béla repülőgépen menekült az országból.

Délután – úgy öt óra felé – a Hungária Szállóban székelő szovjetház körül föl-rebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen, s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott.

A gépet maga a népbiztos vezette.

Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban, úgy hogy arcát is látni lehetett.

Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra, s vásott kajánsággal, csúfondárosan még búcsút is intett egyeseknek.

Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket...

Legalább a Krisztinában ezt beszélték.”

Céhbeli munkák, 1920–1956

Nem csoda, ha a céhbeli történészek ritka kivétellel már a húszas évek elejétől távol tartották magukat a forradalmak tematikájától, annyira egyértelmű volt, mit illik és lehet írni. 1945 után az elvárások változtak, az objektív történet-írás esélyei nem nőttek, így a 1918–19 továbbra sem volt a történetírás tárgya. A baloldal hallgatott, a „népfrontpolitikát” zavarta a proletárdiktatúra emlegetése. A Kommunista Párt duplán hallgatott, mert a Tanácsköztársaság vezetői közül Sztálin a harmincas évek végén jóval többet pusztított el, mint addig az ellenforradalom, s legfőbb vezetői egykor kifutófiúk voltak Kun Béla mellett.


A fordulat éve után legalább a tankönyvekben, történeti áttekintésekben mondani kellett valamit erről az évről is: ezekben a szerző neve valóban csak áruvédjegy, még Rákosi sem maga írta az általa jegyzett hivatalos vezérfonalat, melynek koncepcióját nemigen zavarják a tények, s csak annyiban szintézise az emigrációs irodalomnak, hogy együtt ítéli el a szociáldemokrata és kunista „árulókat”. Ez a skizofrén történelemszemlélet, melyben árulók árulják egymást normális ítélőképességű olvasókra nem is gyakorolhatott tartós hatást. Annál nagyobb hévvel folyt az ötvenes évek történetírásában a Horthy-korszak leleplezése. Ennek egyik sarkpontja az ellenforradalmi terror dokumentálása volt, amennyiben egyoldalúan publikálták rémtetteit, de áldozatai megszámolására kísérletet sem tettek. Az eredmény ugyanis szerényebb lett volna a húszas évek kezdetén Pogány József és Böhm által emigránsok bemondásai alapján tett megállapításnál: „több mint 5000 forradalmár életét oltották ki”.

Kádári konszolidáció

1956 után az új politikai vezetés – melyben jelen voltak néhány évig Kun öreg harcostársai és tisztelői – hatályon kívül helyezte a torzképet és azt kívánta, hogy a Tanácsköztársaság foglalja el „méltó helyét” a magyar történelemben. Az új feltételek legjobb oldala volt, hogy bizonyos korlátok között lehetővé tették a nézetkülönbségeket, az önálló témaválasztást és véleményalkotást. Ez megmutatkozik a hatvanas években megjelent munkák viszonylag nagy számában és részben elfogadható színvonalában. Könnyebbség volt, hogy lassan tisztességes hangon lehetett írni a demokratikus előzményekről, nevezetesen az őszirózsás forradalomról is. Megjelent számos, alapvető dokumentumokat hamisítás nélkül közlő forráskiadvány, olyan maradandó értékűek is, mint a „Minden-ki újakra készül”, mely a magyar írók a forradalmi év sajtójában megjelent írásainak teljes gyűjteménye, vagy a Tanácsköztársaság zenei életéről szóló kötet. Nincs helyünk itt a jelentősebb munkák és szerzőik felsorolására sem, de kiemelném az alapvető tényeket és dokumentumokat rögzítő hadtörténeti irodalmat, a jogtörténet összeállításait, az agrárkérdésről szóló számos, polemikus monográfiát, az 1919-es párizsi békekonferencia magyar vonatkozásainak első össze-foglalását.

Jelen voltak még a régi, dogmatikus szemlélet képviselőinek munkái (a történész Szamuely Tibor, Réti László és mások), de ezeket alig vették komolyan. Fontosabb, hogy a hivatalos tankönyvek még sokat megőriztek e szemléletből, a hetvenes években is. A szakmunkák színvonala is változatos volt még. Ha a jövő század historiográfusa kezébe veszi a hatvanas évek szóban forgó termékeit, talán kevesebb különbséget fog látni, mint a kortársak, talán érdektelennek tűnnek neki a viták, melyeket résztvevőik fontosnak tartottak. Magam féltucatnyi kötetet publikáltam ez idő tájt a két forradalom történetéről s úgy éreztem, sikerült jelentős lépést tenni a tényszerű, hamisításoktól mentes, tudományos történetírás felé. Mint másoknak is, ha nyomtatásban akartuk látni írásainkat, március 21-ét előrelépésként kellett értékelni az őszirózsás forradalomhoz képest, pozitívan értékelni a kommunisták alapvető célkitűzéseit (a megvalósítást már nem) és mindenekelőtt a szovjet példa követését. Mai szemmel két lényeges kifogásom van saját írásaim ellen: az egyik, hogy sokáig nem tudtam szabadulni a szociáldemokrácia és főleg annak balszárnya szerepét lekicsinylő szemlé-lettől. A másik, nem éreztem erőt arra, hogy nagyobb teret szenteljek az egyházpolitikában elkövetett hibáknak, noha ezekkel és hatásukkal tisztában voltam.

Az 1970-es években még számos jelentős kiadványt publikáltak, főleg a helytörténet terén. Enyhült a szociáldemokrácia, a polgári radikalizmus méltó bemutatásával szembeni hivatalos ellen-állás, s ennek első eredményei is megmutatkoztak. 1976-ban jelent meg a 10 kötetes Magyarország története 8. kötete, mely nagy teret szentelt a két forradalom történetének. Megítélésem szerint ebben történt előrelépés a hatvanas évekhez képest, de talán nem elég jelentős; a mind kritikusabb szakmai közvélemény bizonyosan nem látta kielégítőnek. Néhány, jórészt fiatal kutató megpróbált kitörni az addigi kötöttségekből, igazán objektív, újszerű munkákat publikálni a Tanácsköztársaság egyes kérdéseiről. Romsics Ignác a parasztkérdésről, az addig szimplán ellenforradalomnak tekintett parasztlázadásokról, Péteri György bemutatta a forradalom iparirányítási problémáinak megoldhatatlanságát. Fogarassy László feszegette a hadtörténetírás kényszerű korlátait, főleg a vörös parancsnokok addig későbbi pályájuk miatt (a Horthy-hadseregben) szokásos anonimizálásának feloldását. Mikor azonban 1979-ben szinte megjelenése napján bevonták Borsányi György Kun-életrajzát, a kutatói érdeklődés elfordult a forradalmak, a munkásmozgalom története tematikájától.

Ha nagyobb az érdeklődés, bizonyára lehetett volna több eredményt elérni a visszahúzó erőkkel szemben. 1983 újdonsága Ormos Mária Padovától Trianonig című monográfiája, a következő évé a Forradalmi Kormányzótanács jegyzőkönyveinek teljes kiadása. Ekkoriban jelenhetett csak meg Kassák önélet-írásának a forradalmak évéről szóló, túlságosan szókimondó kötete, de maradtak értékes, fontos kéziratok, melyeket a mai napig nem publikáltak.

A jelenben...


A rendszerváltás után remélni lehetett volna, hogy a lehetőséggel élve megjelennek kritikusabb hangú, az előző évek irodalmának fent említett hiányosságait pótló munkák a Tanácsköztársaságról, de ez elmaradt. A legtöbb, ami történt néhány 1945 előtti kiadvány – szociáldemokrata memoárok, Gratz és Váry könyve – reprintben, az utóbbi 60-70 év eredményeit, vitáit ismertető jegyzetek vagy bevezetés nélkül. Megjelent néhány korábban kiadatlan szociáldemokrata dokumentum, 1-2 szociáldemokrata politikus életrajza, néhány új tanulmány az egyházpolitikáról. Igaz, az őszirózsás forradalom sem járt sokkal jobban. Sőt megfigyelhető egy új szemléleti jelenség is: például azon történeti elmélkedések, miszerint a pacifista, tehetetlen Károlyi-rezsimnél még a Tanácsköztársaság is jobb volt, mert legalább háborút indított a szomszédoktól megszállt területek visszaszerzésére. Hogy meglepné a kor-társakat egy ilyen szembevagy inkább fejre állítás!

Elnézést kérek, ha valami fontos eredményről megfeledkeztem volna: de még arra is hiába vártunk, hogy korábbi munkáinkat érdemi kritikának vessék alá vagy új szellemű historiográfiai össze-foglalás jelenjen meg. Mindennek okai nagyjából ismertek, s így remélhető, hogy a beköszöntő új évezred új eredményeket hoz majd.


1. Üzemzavarok közgondolkodásunkbanGLATZ Ferenc

Üzemzavarok közgondolkodásunkban

Az erős közösség jellemzője: a maga sokszínűségének becsülése. Jelenében, múltjában. A történész hivatása figyelmeztetni, ha megjelenik az önismerethiány, ha jelentkezik a hisztérikus gyengeség betegsége. Ha szemet hunyunk jelenbéli gyengeségeink felett, nem beszélünk közgondolkodásunk feloldatlan feszültségeiről. Vagy ha szemet hunyunk e hisztérikus betegség másik jele láttán, amikor múltunkat pozitív és negatív korszakokra osztva, nem egyenlő kíváncsisággal kutatjuk annak egészét. Ha hiányzik a magunkat teljességünkben megismerni akaró szenvedélyes kíváncsiság. Az önámító magatartásnak később jelentkezik a kára. Mi pedig, íróemberek életünk végéig szenvedünk a mulasztások vádjától. Attól, hogy nem figyelmeztettünk.

Ma is feltámad bennünk az önvád: mi, íróemberek itt, a Dunatájon nem figyeltünk jobban a körülöttünk élő kis népek jellemének, hagyományának alaposabb megismerésére. Nem igyekeztünk feltárni a bennünket tőlük megkülönböztető történelmi sajátosságaikat, amely különbségekre a mai vitáink visszavezethetőek. Nem figyelmeztettük a politikai és gazdasági elitet erősebben: ne csak hol keleti, hol nyugati nagyállamok fővárosaiban keressen lobby-támogatásokat, de szánjon nagyobb figyelmet a közvetlen szomszédainknak is. Hívjon létre fórumokat, ahol közös dolgainkat vitathatjuk, ezzel egymást közelebbről megismerhetjük, és ha egymást megismerhettük, akkor majd e különbségeket már jól elviseljük. Mi őket, ők bennünket. Most döbbenünk csak rá az eddig csak halk hangon mormolt igazságra: nem egy másik kontinens társadalomkutatóinak feladata e térség sokszínűségének feltárása, mint ahogy nem más kontinensek politikusainak feladata e sokszínűségből adódó konfliktusok feloldása. Mert e sokszínűség emberi, kulturális szépségeit is mi, itt élők élvezzük. A valóság egyes részei előtt tegnap szemet hunytak, szemet hunytunk – történészek, politikusok, jelenkutatók –, azután ma itt állunk tanácstalanul, nem tudjuk pontosan megfogalmazni nemzeti közösségünk érdekeit a térségben...

Elgyengülés fenyeget történelemlátásunkban is. Történetírásunk például évtizedekkel ezelőtt mohón tárgyalta a forradalom, sőt a legkisebb osztálykonfliktusok történelmét is. És ugyanakkor megfeledkezett a békés, ún. „felhalmozó”, építkező korszakok tárgyalásáról. Most azután ellenkező végletbe esünk: elfordulunk századunk társadalmi ütközéseinek elemzésétől. A folyamat egészét ismét nem láttatjuk, nem mutatjuk egységben a konszolidáltnak tűnő évtizedek és a lázas, harsány események hónapjainak egymásba fonódását. Pedig e társadalmi forradalmak nem mások, mint a korábban – a nyugati évtizedekben – felhalmozódott belső ellentmondások kitörései. 1918–19-ben éppúgy, mint 1945-ben. Amely forradalomhoz vezető belső ellentmondásokat képtelen volt a politikus vezetőréteg korábban – 1918 előtt, 1945 előtt – feloldani. Vajon ki követte el a „mulasztást”? Azok, akik évtizedekig nem is értették, mi történik köröttük? Csak élvezték a koruk kínálta közösségi vezető pozíciókat? Vagy, ha észleltek is szociális, etnikai feszültségeket, megalkuvó módon elfordították fejüket? A szőnyeg alá söpörték a konfliktusokról szóló híradásokat? Vagy azok követtek el hibákat, akik a konfliktusok feloldására vállalkoztak, vállalkoznak? S amikor a betegség-előidézők taktikusan már félrehúzódnak, akkor ők éppen arra vállalkoznak, hogy netán épp a felhalmozódott törni-zúzni akaró tömegelégedetlenséget, a zabolázhatatlan tömegmozgalmakat a törvényesség korlátai között tartsák...

Kérdések, kérdések, kérdések... A válaszokat keresnünk kell.

Egyben biztosak vagyunk. A napi őrségváltás diktálta hisztérikus útmegtagadások veszélyére figyelmeztetnünk kell. A történésznek egyformán szeretnie kell vizsgálódásainak tárgyát, saját társadalmát, minden állapotban, mint a jó orvos, szerető gondossággal vizsgálja testünket mind beteg, mind egészséges állapotban. Hiszen, mint mondják, az nemcsak egy darab anyag – a fizika, kémia, biológia kutatási tárgya–, de élet is: szellem. Természetkutató barátaink készítik csodálatos eszközkultúránkat, anyagi javainkat gyarapítják, gondozzák, karbantartják testi mivoltunkat. Nekünk, társadalomkutatóknak a szellemet kell egészségesen tartani. És figyelmeztetni: nemcsak gazdasági-termelési, nemcsak egészséggondozási üzemzavarok, de szellemi, erkölcsi kórok is fenyegethetnek...


1. Az Est-lapok "államosítása" 1939-benHORDALÉKOK

SIPOS Péter

Az Est-lapok „államosítása" 1939-ben

Adóügyi vizsgálat és sajtószabadság

Mennyire „nyúlhat” bele a kormány vagy a törvényhozás a szabadpiaci folyamatokba a sajtó területén? Hogyan hat ki a sajtószabadságra, ha a kormány államosít ellenzéki politikai orgánumokat, s ezzel mintegy megvonja a szót kritikusaitól? Hogyan használta fel a diktatúrába szédülő magyar kormány 1938–39-ben az adóhivatalt politikai célok érdekében? Egy dokumentum forráskörülményeinek feltárásával erre világít rá a történész.

1946 februárjában Miklós Andorné sz. Gombaszögi Frida a budapesti Népügyészséghez „népellenes bűncselekmény, hivatalos hatalommal való visszaélés és zsarolás” miatt feljelentést adott be Reményi-Schneller Lajos és Szász Lajos ellen.

Gombaszögi Frida (1890–1961) neves színésznő volt, aki a Vígszínházban, a Magyar Színházban és a Nemzeti Színházban drámai hősnőket alakított, a magyar színpad első modern stílusú művésznőjének tartották. Frida Miklós Andornak (1880–1933), az Athenaeum Részvénytársaság és az Est Lapok Részvénytársaság tulajdonos-elnökének a felesége, majd a sajtómágnás elhunyta után örököse, az Est Lapok Rt. részvénytöbbségének a tulajdonosa lett.

Reményi-Schneller Lajos (1892–1946) 1938 márciusától 1945 márciusáig pénzügyminiszter volt. Szász Lajos (1888–1946) 1937–1942 között a pénzügyminisztérium adminisztratív államtitkáraként működött, majd 1942 októberétől 1945 márciusáig különböző gazdasági tárcákat viselt. Mindketten kulcsfontosságú szerepet töltöttek be a hadigazdaság irányításában, s különösen abban, hogy mindenkor érvényesüljön a német érdekek elsőbbsége. Berlin ezért ragaszkodott folyamatos jelenlétükhöz az egymást követő háborús kormányokban, beleértve a Szálasi-kormányt is.

A szóban forgó feljelentés tárgya még Magyarország hadba lépését megelőző időszakban lebonyolított kormányzati lépés volt. Az ügylet során, ahogyan ez a dokumentumból kitűnik, a pénzügyi igazgatás adóügyi manőverekkel felszámolta a liberális Est Lapok Rt.-t, az ország legnagyobb lapkiadó vállalatát és maradványát állami tulajdonba vette.

Az akciót kifejezetten politikai szándékok ösztönözték: a kormányzati cél egyértelműen a legjelentősebb liberális orgánumok elhallgattatása, illetve államosítása volt.

Az Est-lapok elleni támadás korántsem elszigetelt jelenség, hanem szerves részét alkotta a sajtószabadság ellen 1938–1939-ben indított általános támadásnak. Ez pedig összekapcsolódott az első és a második „zsidótörvénnyel”, valamint a Sajtókamara létrehozásával.

Sajtószabadság és kormánypolitika, 1938–39

A sajtószabadság teljességét a bethleni időszakban is szó érhette. Az 1914:XIV. tc., a liberális szellemi sajtótörvény formálisan 1938-ig érvényben volt. Hatályát azonban korlátozták az első világháború idején a kivételes hatalom alapján kiadott és a békekötés után az egész korszakban érvényben tartott rendeletek. Így a 4578/1920. M. E. sz. rendelet, amely új lapok indítását miniszterelnöki engedélyhez kötötte, valamint a 6357/1920. M. E. sz. rendelet, amely a kormányzatot felruházta a lapok betiltásának és utcai terjesztésük megvonásának jogával. Számos sajtóper indult az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló 1921:III. tc., továbbá a büntető törvénykönyv izgatást, lázítást, felségsértést és tiltott közlést szankcionáló paragrafusainak a felhasználásával. A bethleni rendszerben azonban a liberális és szociáldemokrata ellenzék is mozgástérhez jutott, lapjaik öncenzúrával ugyan, de fennmaradtak, jelentékeny olvasótáborral, számottevő társadalmi befolyással rendelkeztek.

Az Imrédy-kormány – összefüggésben a miniszterelnök diktatórikus törekvéseivel – nagy eréllyel látott hozzá az 1938:XVIII. tc., az új sajtótörvény megvalósításához. A jogszabályt még a Darányi-kormány fogadtatta el a képviselőházzal bukása előestéjén, de csak 1938. június 1-jén, tehát már az Imrédy-kabinet ideje alatt lépett


hatályba. A kormányfő szeptemberben Kolosváry-Borcsa Mihályt (1896–1946), a Gömbös-időkben alapított Függetlenség c. reggeli politikai napilap főszerkesztőjét bízta meg a miniszterelnökség sajtóosztályának a vezetésével.

1938–1939-ben az új sajtófőnök irányította a sajtótörvény és a „zsidótörvények” sajtójogi paragrafusainak a végre-hajtását. Az 1938. július 16-án kiadott 4950/M. E. sz. rendelet most már a törvényre, s nem a kivételes hatalomra hivatkozva előírta, hogy az időszaki lapok és hasonló kiadványok megjelentetéséhez miniszterelnöki engedély szükséges. A szintén július 16-án hatályba lépett 4960/M. E. sz. rendelet az első „zsidótörvényre” hivatkozva előírta, hogy a lapok csak 20%-os arányban alkalmazhatnak zsidó munkatársakat. Az 1938. november 2-án kibocsátott 7900/1938. M. E. sz. rendelet szerint, amennyiben a már megjelenő lapok december 31-ig nem kapják meg újra a megjelenési engedélyt, kiadásukat be kell szüntetni. Az irtóhadjárat méreteire jellemző, hogy a kb. 1300 lap közül 410-től (kb. 31,5%) vonták meg a megjelenési jogot.

Az 1938. augusztus 28-án publikált 6070/1938. M. E. sz. rendelet a Sajtókamara felállításáról intézkedett. A zsidónak minősítettek arányát a felvettek között 6%-ban szabták meg, az érvényben lévő első „zsidótörvényben” megállapított 20% helyett. A lapok pedig csak sajtókamarai tagokat alkalmazhattak. A Sajtókamara felett a felügyeletet a miniszterelnök gyakorolta, így az intézmény a kormány hatalmi eszközévé vált a sajtóval szemben. Az egész offenzíva célja – a zsidóellenes diszkrimináción túlmenően – a liberális, demokrata és a szociáldemokrata sajtó megtizedelése volt.

Ebben a légkörben került a kormányzati sajtópolitika napirendjére az Est-lapok felszámolása, amely a fajvédőknek és más, szélsőjobboldali politikai erőknek régi követelése volt.

A célpont – a liberális sajtó

Az Est-lapok vállalata naponta 3 újságot jelentetett meg. A Pesti Napló – 1936-os adatok szerint – reggel 75–80 ezer, az Est déltájban 60–70 ezer, a Magyarország 5 óra körül 60–70 ezer példányban került a rikkancsokhoz, a trafikokba és a standokra. Így igazat állított a híres hirdetés: „Reggel, délben, este – Pesti Napló, Az Est, Magyarország!”

A cég névadója és „zászlóvivője” a címére rácáfoló déli lap volt, amelynek hatása az egész magyar sajtóvilágot megújulásra ösztönözte, pontosabban kényszerítette. Az Est 1910. április 15-én (a 12 óra után megjelenő újságoknál dívó szokás szerint a következő napra keltezve) árasztotta el első ízben a főváros utcáit. Csakhamar olyan közismert fogalommá vált, mint a Pick-szalámi, a Fradi vagy a Gundel...

Az Est az első amerikai stílusú bulvárlapként jelent meg Magyarországon. Átütő sikerét számos formai és tartalmi újításnak köszönhette. Már a fejlécen feltűnést keltett a szokványos, merev, álló cím helyett a könnyed rajzolatú, kissé döntött, merész vonalakkal lendületessé tett öt betű. Ezt a lapot hirdette első ízben a kiadóhivatal épületére szerelt neonreklám. Alkonyatkor pirosan ragyogott fel Az Est címszó, és alatta kék színben sugárzott a fejlécet alul záró díszes vonal. A szerkesztőségben már az induláskor több gépírónő dolgozott, és az újságírók – akkor még szokatlan módon – nyomban gépbe diktálták a cikkeiket.

Persze a külsőségek eredménytelenek maradtak volna, ha a lap tartalma nem váltja ki és őrzi meg az olvasó- közönség érdeklődését. Az alapító, Miklós Andor (eredeti nevén Klein Ármin, egy zsidó kispolgári család sarja) közgazdasági újságíróként kezdte pályafutását. Felismerte, hogy a magyar publikum is igényli a szenzációkat, továbbá széles körű igény van egy olyan lapra, amely nemcsak a magas politika szféráiban mozog, hanem a kisemberek hét- köznapi gondjaival is foglalkozik, sőt azokat képes közüggyé emelni. S tudta azt is, hogy az 1910-es évek már felbolydult világában milyen értéket jelentenek a friss információk, amelyek akár a tőzsdén is a szó legszorosabb értelmében apró vagy akár nagyobb pénzre válthatók.

Miklós Andor – a korai magyar Ruppert Murdoch – a háború alatti konjunktúrát kihasználva Az Est napi több százezres példányszámából befolyó roppant jövedelmét befektette, és állandóan bővítette a birodalmát. 1917-ben megszerezte a Függetlenségi Párthoz, majd a Károlyi-párthoz közel álló Magyarország c. lapot, 1920-ban pedig a kifejezetten szabadelvű Pesti Naplót. A legnagyobb jelentőségű tranzakciója az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. birtokba vétele volt 1917-ben. Így került tulajdonába az Erzsébet körút, Dohány utca, Miksa utca és Rákóczi út által határolt óriási épülettömb, a New York-palota kivételével.

Az első támadások

A vállalat, Miklós Andor személy szerint is, s különösen Az Est az 1918/1919-es forradalmak és Trianon után megkezdődött bűnbakkeresési kampány kedvenc célpontjává vált. Szabó Dezsőtől Eckhardt Tiboron át Szekfű


Gyuláig és Zsilinszky Endréig egyöntetűen hangoztatták a „pesti zsidó sajtó” és kiemelt módon Az Est állítólagos felelősségét az ország katasztrófájáért. A támadás nem szorítkozott kizárólag szellemi fegyverekre. Miklós Andort a szélsőjobboldali, prefasiszta szervezetek, az Ébredő Magyarok Országos Egyesülete és a Magyar Országos Véderő Egyesület tagjai tettleg inzultálták, pokolgépet, szerencsére dilettáns módon összeállított szerkezetet küldtek neki, Az Est kiadóhivatalát és nyomdáját feldúlták. A Nemzeti Hadsereg fővezérségének utasítására akadályozták a lapok vidékre szállítását, s ha netán mégis eljuttatták valahová, akkor a nemzetvédelmi osztály tisztjei és más, erre hivatott közegek elégették a példányokat.

1921 májusában az ébredők a sajtótörténetben párját ritkító merényletet követtek el Az Est integritása ellen.

Valahogyan megszerezték a lap címbetűit és egy hamis „Az Est”-et jelentettek meg jól utánzott, eredetinek tűnő laptükörrel és tipografizálással. A „tartalom” pedig az újság hazaáruló és destruktív jellegét volt hivatva bizonyítani. Így „Az Est munkatársa felismeri az oláh király talpát” címmel fiktív beszámolót írtak a lap riportere és a román uralkodó közötti találkozásról, „győzelmi” híreket közöltek „Bécsből, Moszkvából és Jeruzsálemből”. S mint különösen kompromittáló anyagot, újra kinyomtatták Pásztor Árpád Lenin c. versét, amely eredetileg a lap 1917. november 25-i számában jelent meg.

Az Est-lapok iránt táplált gyűlöletben persze korántsem hagyható figyelmen kívül – a politikai indulaton túl – a lapok szakmai fölénye iránt érzett dühödt féltékenység és a sajtópiaci konkurencia megsemmisítésének vágya.

A kormány „győzelme”

A bethleni konszolidáció idején (1922– 31) a durva támadások megszűntek. A szélsőjobboldal azonban csak a kedvező alkalomra várt a végső leszámolásra, s ennek ideje 1938–1939-ben érkezett el. Miklós Andorné a dokumentumban leírt okok folytán 1939. október 11-én arra kényszerült, hogy átadja az időközben állami felügyelet alá helyezett és „árjásított” Athenaeum Rt.-nek Az Est Lap- kiadó Rt. többségi részvénycsomagját egy kis papír- és írószergyár részvényei, valamint havi 3000 pengő életfogytiglani járadék fejében. Kötelezettséget vállalt arra is, hogy lemond valamennyi vállalati tisztségéről és az összes igazgatósági, illetve felügyelőbizottsági tagot szintén rábírja a lemondásra.

A lapok közül a Pesti Napló és Az Est 1939-ben megszűnt. Az utóbbi helyett megjelent a Pest c. déli kormánylap kb. napi 47 ezer példányban, tehát elődje példányszámának kb. felét érte el. A szintén kormánylappá változtatott Magyarország reggeli kiadása 24 ezer, esti kiadása 40 ezer példányban került kolportálásra. Viszonylagos sikerének két oka volt. A Magyarország esti mutációját 5 óra tájban vásárolhatták meg a munkából hazatérők, akik olvashatták benne a nap folyamán beérkezett híreket, amelyekre a háború idején sokan kíváncsiak voltak. Szemléletében pedig nem a kormánypárt szélsőjobboldalának és az imrédystáknak az álláspontját fejezte ki, mint a többi kormánylap, a Függetlenség, az Esti Újság és az Új Magyarság. A Magyarország Teleki Pál szócsöve volt, és az ő tragikus halála után is hű maradt politikai örökségéhez.

Miklós Andorné 1945 után kártérítési pert indított az Athenaeum ellen. Az ügy elhúzódott, mígnem 1948 márciusában a 100 munkásnál többet foglalkoztató vállalatok államosítása után a pereskedés okafogyottá vált és ítélet, ill. megállapodás nélkül befejeződött.

Közzéteszi: Sipos Péter

DOKUMENTUM

Miklós Andorné feljelentése

Tekintetes Népügyészség!

Dr. Reményi-Schneller Lajos és dr. Szász Lajos háborús főbűnösök a fasiszta kormányok miniszterei ellen hivatalos hatalommal való visszaélés, zsarolás és népellenes bűntett címén feljelentést teszek és kérem, hogy ezen feljelentésem tárgyában a kitűzendő tárgyalásra tanúképpen méltóztassék megidézni:

1. bárcziházi Bárczy István ny. miniszterelnökségi államtitkárt, lakik: Budapest Verbőczi u. 4. szám

2. Csulak Elemér pénzügyminiszteri osztályfőnököt, hivatali helyisége: gr. Klebelsberg u. 21. szám

3. Kozocsa Mihály pénzügyigazgatót, idézendő: a Pénzügyigazgatóság Szalai uccai (!) épületéből


4. dr. Láng Lajos ügyvédet, idézendő Bajcsy Zsilinszky út 32. szám alól.

A tanúk vallomásával igazolható lesz a következő tényállás:

Már abban az időben, amikor Antal István volt a sajtófőnök és ezt követőleg az Imrédy-kormány alatt, amikor Kolozsvári-Borcsa (!) volt a sajtófőnök, kormányzati program volt a néhai férjem által alapított Est napilapnak és testvérlapjainak, a Magyarország és Pesti Napló napilapoknak megszüntetése és a vállalatoknak tönkretétele.

Nevetségesnél nevetségesebb címeken hosszabb, rövidebb időre, hol egyik, hol másik lap megjelenését tiltották be. Az ürügy, amelynek címén két–négy hetes lapbetiltások sorozatosan követték egymást, természetesen minden alkalommal változott, az igazi ok azonban a kormány jobboldali lapjaiban folytatott koncentrikus támadásban megnyilatkozó gyűlölet volt. Addig hirdették, amíg végül valósággal köztudottá vált, hogy az Est lapok az ún. destrukció fő fészke és minden nemzeti szerencsétlenség az 1918-as fegyverletétel, a román megszállás, a proletárdiktatúra és a trianoni békeszerződés okozója.

Hirdették, hogy az Est-lapokban jelent meg 1918-ban (sic!) Pásztor Árpádnak verse, amelyben Lenint dicsőítette, hirdették, hogy az őszirózsás forradalmat az Est-lapok érlelték meg és az Est-lapok munkatársai segítették uralomra az akkor hazaárulónak nevezett Károlyi Mihályt.

Amikor 1939-ben, egy évvel a képviselőház mandátumának lejárta előtt Teleki Pál miniszterelnök feloszlatta a képviselőházat és új választást rendelt el, és ezen az új választáson egy erősen jobboldali kormánypárt mellett még nyilas képviselő is bekerült a Házba, elérkezettnek látta az időt az Est-koncernnel való végleges leszámolásra (sic!).

Bárcziházi Bárczy István miniszterelnökségi államtitkár, aki a minisztertanácsok jegyzőkönyvét vezette, tanúbizonyságot tehet arról, hogy 1939 őszén Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter beszámolt a minisztertanácsnál, hogy végre megtalálta a módját, hogyan lehet az Est-lapokat a kormány szolgálatába átállítani, és hogyan lehet az Athenaeum Nyomdát, amely az ország legnagyobb és legmodernebb nyomdavállalata volt, keresztény kézbe juttatni.

Ezen a minisztertanácson adta elő Schneller miniszter, hogy nem lehet tűrni, hogy nekem, a zsidó asszonynak 3 napilapom legyen és olyan nagy nyomdám, amely a közvélemény kialakítására befolyással bír. Minthogy pedig olyan bonyolult az adórendszerünk, hogy minden vállalatra rá lehet sütni az adócsalás vádját Schneller azt közölte minisztertársaival, hogy adócsalás címén lefoglaltatja és transzferáltatja a lapok valamennyi felszerelési és berendezési tárgyait, írógépeit, csillárjait, számológépeit stb. stb., folyamatosan megismétlődő bírság kivetésével fog engem rákényszeríteni arra, hogy a lapokat és a vállalatot neki adjam át.

Ilyen hamis, kitalált jogcímen, tisztára politikai okokból indult meg ellenem egy valóságos rablóhadjárat, amelynek során valóban a vállalatok átadására kényszerültem.

Ezen rablóhadjárat lefolyása a következő volt:

Az Est lapoknál adóvizsgálat tartatott 1939 elején. Ez az adóvizsgálat azt állapította meg, hogy 5 évre visszamenőleg adóeltitkolás történt, kb. 200 000 pengő értékben. Ennek alapján, ilyen összeg erejéig az adófelügyelőség pót-előírást eszközök.

Ezen elsőfokú határozat ellen a vállalatok fellebbezéssel éltek. A fellebbezésnek szinte teljes sikere volt, mert a kivetett adónak túlnyomó részét törölte a II-od fokú pénzügyigazgatósági határozat, úgyhogy az Est Rt.-nél csak 33 000 pengő, a Magyarországnál csak 120 pengő, a Pesti Naplónál pedig csak 100 pengőnél is kevesebb maradt, mint amely összeggel állítólag 5 év alatt a vállalat kevesebb adót fizetett, mint kellett volna.

Ez a II-od fokú határozat is téves volt és ezért az ellen a vállalatok panasszal éltek a közigazgatási bírósághoz.

A panaszra nyitva lévő 15 napos határidő eltelte előtt rögtön a II-od fokú határozat kikézbesítését követő napon megjelentek társzekerek a Rákóczi út 54. számú szerkesztőségi és kiadóhivatali ház előtt és a lapok összes szobáit kiürítették, és 3 nap alatt összesen 47 stráfkocsi valamennyi berendezési tárgyát, még a padlón lévő rongyos filceket is és valamennyi villanykörtét is a hatósági raktárakba szállították be azon a címen, hogy a vállalatnak van 33 000 pengő tartozása az 5 év alatti megrövidített adó címén, ehhez jön kb. 120% pótlék, összesen tehát cca. 80 000 pengő tartozás áll fenn, és ennek nyolcszoros a bírsága, a vállalat tehát a Kincstárnak háromnegyed millió pengővel tartozik.

Hiába tiltakoztak a vállalatok ez ellen a szemérmetlen eljárás ellen. Hiába hivatkoztak arra, hogy még nincsen


jogerős határozat, hiszen még a Közigazgatási Bíróság nem döntött, hiába hivatkoztak arra, hogy adócsalást csak Jövedéki Bíróság, tehát a Budapesti Törvényszék, Tábla és Kúria állapít-hatnak meg, hogyha a Közigazgatási Bíróság ítélete után az iratok a jövedéki eljárás lefolytatása végett áttétetnének a Jövedéki Bírósághoz. Hiába mondták tehát a vállalatok, hogy a hatáskör hiányzik, az időelőttiség is fennáll, ez mind nem segített. Így állott elő az az eset, hogy a munkatársak a földön fekve, egy-más hátán írták a cikkeket, hogy a lapok megjelenésében akadály ne legyen. Ehhez járult még az a körülmény, hogy a Kincstár lefoglaltatta a rikkancspénzeket, az előfizetési díjakat, a házbéreket, a hirdetési díjakat, úgyhogy egyszerűen lehetetlen volt egyetlen fillérhez is hozzájutni, és mikor a transzferálás után kölcsönírógépeket és kölcsönasztalokat vittünk be a szerkesztőségi és kiadóhivatali helyiségekbe, akkor azokat lefoglalták és transzferálták.

A vállalatok mindenütt kerestek jogorvoslatot, de eredmény nélkül. Én magam a Kormányzó Úrnál is voltam Gödöllőn, aki felháborodással értesült a zsarolásról és védelmet kért, ez azonban semmit sem használt, mert Reményi-Schneller megmagyarázta, hogy a köz-vélemény követeli az eljárást.

Ebben a vakmerő adóügyi eljárásban a Pénzügyminisztérium adóügyi főosztálya a segédkezést megtagadta, és a VII. adóügyi főosztály vezetője, Csulak Elemér közölte Szász Lajos államtitkárral, hogy az eljárás törvénytelen, és hogy ezért valaki felelősséggel tartozik. Erre Szász Lajos államtitkár azt közölte az osztály vezetőjével, hogy ez nem adóügy, hanem politikai ügy, az adóügyi főosztály tehát ezzel az üggyel ne törődjék. Egy zsidó asszonynak nem lehet három lapja, nem lehet egy nagy nyomdája. Ha pedig egyszer ezért őt, Szász Lajos államtitkárt felelősségre vonják, akkor neki igazán mindegy, hogy a Pénzügy-minisztérium előtt álló jegenyefa melyikére fogják őt felakasztani.

Ilyen előzmények után a Pénzügyminisztérium által kijelölt személyhez, Sztamorai Jánoshoz fordultam, aki azután utasításra megkötötte velem ezt a tőlem kizsarolt szerződést, amely szerint én átadtam a vállalatokat szinte minden ellenérték nélkül, havi életjáradék ellenében.

A fentiekben előadott, egyébiránt mindenki által ismert tényállás meggyőződésem szerint nemcsak a hivatali hatalommal való visszaélésnek, zsarolásnak tényálladékát meríti ki, hanem népellenes bűntett megállapítására is alkalmas.

El kellett hallgattatni azt a sajtót, amely szerintük Lenint dicsőítette, az őszirózsás forradalmat csinálta, Károlyi Mihályt uralomra juttatta és nem volt hajlandó antiszemita, jobboldali politikát űzni.

El kellett hallgattatni azt a sajtót, amely a lapok szerint a zsidótörvényt úgy hajtotta végre, hogy kivételezett zsidókat alkalmazott és olyan keresztényeket, akiknek a feleségük volt zsidó.

Minthogy a fent előadott tényállást beszerezhető adóügyi iratok és a fenthivatkozott magas állású állami funkcionáriusok, bárcziházi Bárczy István, Csulak Elemér és a Pénzügy-igazgatóság vezetői is tanúsíthatják, de én minden okmányt készséggel is bocsátok a bíróság rendelkezésére, tisztelettel kérem, hogy a vádat Schneller és Szász volt miniszterek ellen ezeken a jogcímeken is megemelni méltóztassék.

Tisztelettel

Miklós Andorné Gombaszögi Frida

Az irat lelőhelye: Történeti Hivatal V-135341. sz. vizsgálati dosszié.

2. Képek





1. Andropov Magyarországon a forradalom elõttMŰHELY

SZTIKALIN, Alekszandr

Andropov Magyarországon a forradalom előtt

Jelentések Moszkvának

Andropov, a magyarországi szovjet nagykövet egyik kulcsszereplője volt a szovjet–magyar viszonynak 1956-ban. A később SZKP első titkárként „liberalizáló” reformjairól híressé vált politikus ekkor, 1956-ban a „kemény vonal” képviselője volt Magyarországon. Működését eredeti szovjet levéltári dokumentumok alapján világítja meg A. Sztikalin, aki egy későbbi fontos korszakban, 1989-ben volt a Szovjetunió magyarországi nagykövete, s aki akkor a változások meggyőződéses hívének számított.

Amikor 1953-ban a 39 éves Jurij Vlagyimirovics Andropovot, a szovjet külügyminisztérium munkatársát kinevezték a magyarországi szovjet nagykövet tanácsosává, aligha gondolhatta volna bárki is, milyen szédítő magasságba fog még emelkedni. Ellenkezőleg, sokkal inkább egy sokat ígérő karrier befejezésére lehetett gondolni, hiszen két évvel korábban Andropov, a Finn Kommunista Párt megalapítójának, Otto Kuusinennek a pártfogoltja még második ember volt az egyik szovjet tagköztársaság (Karel-Finn) párthierarchiájában. A Karel-Finn Tagköztársaságot 1956-ban autonóm tartományi szintre süllyesztették, Andropovot Moszkvába helyezték át, ahol az SZKP KB apparátusában dolgozott. Majd azután egy rövid ideig osztályvezető volt a külügyminisztériumban. Budapestre küldése és a követség tanácsosává való kinevezése nyilvánvaló visszalépésnek tűnt a hivatali ranglétrán. (Andropov egyébként semmi hibát nem követett el, csak egy kártyalap volt az apparátus kulisszák mögötti játékában, amely Sztálin örökösei között folyt.)

Külügyi zsákutca

A fenti tényen nem sokat változtatott az sem, hogy 1954-ben nagykövetté nevezték ki. Magyarországi megbízatásának sikeres végrehajtása után Andropov esetleg arra számíthatott, hogy diplomáciai pályafutását valamelyik nagy nyugati államban folytathatja mint nagykövet, vagy külügyminiszter-helyettes lehet. Ez azonban nem jelentette a Kreml magasabb köreihez való tartozást, a külügyminisztérium nem játszott kulcsszerepet a pártállamban. „Az akkor uralkodó rendnek megfelelően a Szovjetunió és a szocialista országok közti komolyabb problémákkal a »Sztáraja ploscsagy« foglalkozott. A külügyminisztériumra az adott körülmények között igen szerény, főképpen technikai jellegű feladatok hárultak. A nagypolitika boszorkánykonyhája az SZKP KB épületében volt. Az én szerény referensi beosztásom a KB osztályán [egy kicsit később, az 1950-es évek végén – A. Sz.] olyan rálátást nyújtott magyarországi kapcsolataink csúcsaira, amilyet talán csak a külügyminisztérium legfelsőbb vezetésének engedtek” – emlékezik memoárjaiban V. A. Krjucskov, aki sok évig Andropov egyik legközelebbi munkatársa, 1989–1991-ben a KGB elnöke, a Gorbacsov elleni 1991. augusztusi puccs egyik kezdeményezője, 1956-ban pedig a magyarországi szovjet nagykövetség sajtóattaséja, harmadtitkára volt.

A nagyköveti beosztás – még ha nem is volt, mint Andropov esetében, kegyvesztettség következménye – a karrierépítés szempontjából zsákutcának számított. Hogy a Szovjetunió magyarországi nagykövete a Kreml Olymposzának a tetejére kerülhessen, ahhoz a „gondjaira bízott” országban valamilyen rendkívüli eseménynek kellett történnie, amely során a nagykövetnek lehetősége nyílott megmutatni képességeit és magára vonni az SZKP vezetőinek a figyelmét. Természetesen nem mindegyik diplomata tudta volna kihasználni az adódó alkalmat, és tudott volna kitűnni.

Óvatos szerepkeresés

Andropov nem szalasztotta el a lehetőséget, bár ez korántsem azonnal adódott. Amikor 1954 nyarán nagykövetnek nevezték ki, Moszkva Kelet-Európapolitikájában a „magyar rész” nem számított a legbonyolultabb ügynek, a Kreml stratégáit ebben az időben sokkal inkább foglalkoztatta a német kérdés és a kapcsolatok normalizálása Jugoszláviával. „A magyarországi belső viszonyokban semmi váratlan, rossz fordulattól nem tartottunk. Minden nyugodt volt” – emlékezett Molotov. A nagykövetre és beosztottjaira egyelőre főképpen rutinfeladatok hárultak: információgyűjtés az ország helyzetéről, a magyarok hangulatáról.

Andropov munkamódszereiről részben saját jelentései, részben kollégáinak jelzései tanúskodnak. „Andropov


nem félt felelősségteljes döntéseket hozni, de ezeknél ésszerűen körültekintő volt, elkerülte a túlzott kockázatot” – írja Krjucskov. Ezeket a szavakat teljes mértékben megerősítik az Andropov és az MDP vezetőinek tárgyalásairól készült feljegyzések. A szovjet nagykövettel való találkozások során a magyar párt- és állami vezetők nemcsak informálták őt a belpolitikai kérdésekről, hanem tanácsot is kértek tőle. Tudva, milyen nagy súllyal esik latba a szovjet nagykövet véleménye, Andropov óvakodott Moszkvával való előzetes egyeztetés nélkül konkrét javaslatot tenni. (Így például elhárította a válaszadást, amikor 1956. május 7-én Kovács István, a Farkas Mihály ügyében eljáró bizottság vezetője tanácsot kért, hogy bíróság elé állítsák-e Farkast.)

A hivatalos vonalnak a követése, a központból érkező utasítások szigorú végrehajtása nem jelentette azt, hogy a nagyköveteknek nem volt lehetőségük – általában az SZKP vezetésének állásfoglalására támaszkodva – saját hatalmuk és befolyásuk növelésére a „népi demokratikus” országok belügyeibe. Bizonyos esetekben ez tiltakozást váltott ki, amire a szovjet vezetésnek reagálnia kellett. 1954-ben például visszahívták G. Popov varsói szovjet nagykövetet (korábban a moszkvai városi pártbizottság első titkára volt), és Hruscsov éles kritikával illette őt az SZKP KB 1955. júliusi plénumán, mert nem taktikus módon avatkozott bele a LEMP bel-ügyeibe. „Tanulva Popov tevékenységéből, kemény utasításokat adtunk a népi demokratikus országokban tevékenykedő nagyköveteknek, ne lépjék túl hatáskörüket, ne avatkozzanak bele a belső ügyekbe” – mondta Hruscsov.

Rákosi mellett

Popov keserű sorsát Andropov nem tudta nem figyelembe venni, bár a helyzet két év alatt nagyban megváltozott. A közép-európai országokban 1956 tavaszától jelentkező válságjelenségek gyakran operatív válaszokat igényeltek a szovjet diplomáciától, és ez hozzájárult a nagykövetek szerepének növekedéséhez, annál is inkább, mivel nem mindig érkeztek pontos utasítások Moszkvából. Valószínűleg Moszkvában először még nem volt pontosan körülhatárolva, hogy a XX. kongresszus eszméi, miszerint a szocializmushoz többféle út vezethet, miként érvényesüljenek a népi demokratikus országokhoz fűződő kapcsolatokban. A Kominformot 1956 áprilisában feloszlatták, de az együttműködés új formái még nem voltak világosak. Várták a júniusra tervezett találkozót Tito marsallal, annak eredményeit, noha nyilvánvaló volt, hogy a hatalomszerető jugoszláv diktátor sohasem fog belemenni abba, hogy a Szovjetunió vazallusa legyen. A Jugoszláviához való közeledés mindazonáltal aktuális kérdés volt, és a szocialista táboron belüli viszonyok módosítását igényelte. Ilyen körülmények között, amikor egy sor korábbi, sztálini forma már nem működött, de még nem voltak pontos elképzelések a Sztálin utáni külpolitika elveiről, nagy jelentőségre tett szert a nagykövetségektől kapott információ. A nagykövetek már nem Moszkva irányvonalának egyszerű közvetítői voltak, helyzetértékeléseik-kel, javaslataikkal sok tekintetben annak formálóivá váltak.

Egyébként a megszokott megközelítések, a sztálini időkben keletkezett sztereotípiák a XX. kongresszus után is hatottak a szovjet diplomaták tudatára, amit jól mutatnak Andropov jelentései. A Szovjetunió állami érdekeit szerintük az garantálja, ha „barátaink kezében” marad a hatalom. Andropov és más diplomaták jelentéseikben a proszovjet beállítottságú párt- és állami funkcionáriusokat nevezték így, s velük szemben álltak a „jobboldali” elemek.

Ezek alapján érthető, hogy az SZKP XX. kongresszusa után is, amikor az MDP-n belül határozottan merült fel Rákosival kapcsolatban a bizalom kérdése, Andropov Moszkva érdekeit továbbra is egyértelműen az MDP KV első titkárának támogatásához kötötte, és kifejezetten ebben a szellemben alakította a Kreml és a Szmolenszk tér (ott van a külügyminisztérium – B. L.) véleményét is. A nagykövet nem kis bizalmatlansággal figyelte Kádár aktivizálódását, a PB-be való visszavételét „a jobboldali és demagóg elemeknek” tett engedménynek minősítette. Rákosi, akinek helyzete láthatóan gyengült, Andropovban szövetségest láthatott. Miután kezdte elveszíteni környezete támogatását, csaknem kizárólag Moszkvára számíthatott. „Rákosi érezte a közeledő veszélyt, görcsösen kereste a kiutat, igyekezett Moszkvával tanácskozni [...] nemegyszer fordult segítségért Andropovhoz, budapesti nagykövetünkhöz, személyes véleménye felől érdeklődve” – írja visszaemlékezéseiben az ekkor budapesti szovjet sajtóattasé, Krjucskov.

Az 1956. június 7-én a magyarországi helyzet tanulmányozására Budapestre érkező M. A. Szuszlov, Andropovtól eltérően, nem látott veszélyt Kádár PB-be való választásában. „Kádárral folytatott hosszas beszélgetésem után – jelen-tette Szuszlov Moszkvának – kételkedem abban, hogy ő negatívan viszonyul a Szovjetunióhoz. A Politikai Bizottságba való beválasztása nagymértékben megnyugtatja az elégedetlenek egy részét, magát Kádárt pedig morálisan megköti.” Ugyanakkor Szuszlov tartózkodott Rákosi nyilvános kompromittálásától, mivel ebben az egész pártvezetés tekintélyének aláásását látta, és éppen ezért nem kis aggodalommal figyelte a „Farkas-ügy” kivizsgálására létrehozott bizottság munkáját, amelyik szerinte túl messze ment el a leleplezésekben. Sikerült meggyőznie magyar kollégáit, hogy álljanak el első elképzelésüktől, miszerint az ügyet egy rendkívüli, más napirendi pontot nem tárgyaló KV-ülésen vizsgálják ki. Moszkva még


azután sem vizsgálta felül álláspontját, miután Tito Hruscsov értésére adta, hogy nem hajlandó közeledni Rákosihoz. A moszkvai vezetés továbbra is úgy tartotta, hogy Rákosinak nincs alternatívája Magyarországon. A népi demokratikus országok kommunista pártvezetőinek június 22–23-i munkaértekezlete megerősítette ezt. Az első titkár abban a hitben térhetett haza Budapestre, hogy a szovjet vezetés támogatja személyét – éppen akkor, amikor erre a legnagyobb szüksége volt.

„Baráti” tanácsok

1956. június elejétől egyre több gondot okozott a szovjet nagykövetségnek a Petőfi Kör. Annak a tünetét látták benne, hogy a Magyarországon lezajló folyamatok kicsúsznak a hatalom ellenőrzése alól. A szovjet diplomatáknak állandó informátorai voltak, akik szinte valamennyien a liberális változások ellenfelei közül kerültek ki, és nagyon tendenciózusan állították be a Petőfi Kör vitáit. (Az információk zömmel egydimenziósak voltak, és általában a korábbi, a sztálini időszak kliséit tartalmazták, pl. „ellenséges elemek”, „barátaink”, „igaz kommunisták” stb. Annyit azonban meg kell jegyezni, hogy mindezen információk mégis elég alapot nyújtottak ahhoz, hogy Andropov megértse a helyzet súlyosságát és veszélyes voltát a rend-szerre nézve.)

A Petőfi Kör június 27-i sajtóvitáját Andropov úgy értékelte, hogy megerősödtek azok a tendenciák, amelyek az MDP diktatúrájának aláásásához vezetnek, következésképpen veszélyeztetik a szovjet érdekeket. Szokásos jelentésében teljes határozottsággal levonta a következtetéseket: a magyar államvédelmi szervek „nem tanúsítanak kellő határozottságot az ellenforradalmi elemekkel szemben, amelyek megengedhetetlenül arcátlan módon kezdenek viselkedni”.

Július elején Andropov találkozott Kovács Istvánnal és Gerő Ernővel. A megbeszélés során – miközben ismertették Péter Gábor Rákosit leleplező levelét – nemcsak Kovács, hanem Gerő is egyre nagyobb határozottsággal fejezte ki kétségeit a szovjet vezetés korábbi állás-pontjával kapcsolatban, miszerint továbbra is célszerű Rákosit az MDP élén tartani. A PB – mondta Kovács Andropovnak július 11-én – Rákosi elvtárs ügyében nem akar az SZKP véleményével szembeszegülni és azzal ellentétesen cselekedni, de a körülmények megváltoztak. Az új körülmények között aktuális lett Moszkva új tanácsa. Andropov megérezte, hogy Péter levele abból a célból keletkezett, hogy azt a plénumon ismertessék, és ezáltal kompromittálják Rákosit. A nagykövet észrevette, hogy Rákosi környezetének egy része a politikai túlélés ösztönétől vezérelve – miközben ugyan állandóan Moszkvára figyelt – keményen és következetesen Rákosi eltávolításán munkálkodott, és azon, hogy lehetőség szerint az a legkevesebb fájdalommal járjon számára. Andropov – ahogy a nagykövetnek általában tenni kellett – azonban továbbra is felettese, ebben az esetben Szuszlov javaslata szerint járt el. Nem vetette fel a szovjet vezetőknek, vajon továbbra is szükséges-e Rákosit is hatalmon tartani. A magyar elvtársak a „szükséges tisztánlátás és a sikerbe vetett hit nélkül” mennek a plénumra – írta haza, Moszkvába –, és „nem eléggé felkészültek, hogy határozottan megvédjék a saját maguk által elfogadott állás-pontot, amelyet Szuszlov elvtárs tanácsai és nyilatkozatai után alakítottak ki”. „Ezért – vonta le a következtetést a továbbra is a legkeményebb vonalat képviselő nagykövet – rendkívül fontos volna a KV-ülésig [...] megfelelő formában kifejezni aggályainkat a magyar elvtársaknak a létrejött belpolitikai helyzettel kapcsolatban, amely nemcsak azért veszélyes, mert az ellenség erős, hanem főképp azért, mert az MDP PB, amely bizonyos ellenséges nyomás alá került, nem mutat kellő határozottságot és magabiztosságot a párt és az ország vezetésében.” Amikor a magyar vezetés a KV-ülésre készült, és türelmetlenül várta Moszkvától Rákosi felmentésének szentesítését, a budapesti nagykövet, Andropov továbbra is az MDP KV főtitkárának vonalát védelmezte. És ekkor Budapestre érkezett A. I. Mikojan, az SZKP KB Elnökségének tagja. Mikojan feladata az volt, hogy a helyszínen megbirkózzék a helyzettel és jóváhagyja Rákosi eltávolítását.

Váltás Gerővel

Miután Rákosit felváltotta Gerő (1956. július 21.), a szovjet nagykövet jelentésében kénytelen volt megállapítani, a választás nem volt optimális: „Gerő nem kellőképpen népszerű a párt széles tömegei előtt, és száraz stílusa miatt sok munkás tartózkodóan fogadja jelölését.”

A júliusi KV-ülés utáni néhány hetet mégis a viszonylagos nyugalom jellemezte. Mind a pártban, mind pedig magában a társadalomban a kivárás lett úrrá. Andropov az SZKP KB Elnökségének tett augusztus 29-i jelentésében azt a következtetést vonta le, hogy a plénum után a belpolitikai helyzet már kevésbé feszült. Az elért egyensúly azonban nem volt szilárd. Szeptember elején, mielőtt Andropov hazautazott egy hónapos szabadságára a Szovjetunióba, Gerő panaszkodott neki: elhagyja az országot anélkül, hogy tudná, „minden rendben lesz-e”. Az ellenzék ugyan elcsendesedett, de nem tette le a fegyvert, csak taktikát változtatott, és csak mint első lépést fogadta el a plénum döntését, további engedményeket vár. A szovjet nagykövet augusztus 29-i jelentésében viszont a következőképpen jellemezte az MDP politikáját: „A pártnak nem volt világos és tiszta akcióprogramja. A PB és maga Rákosi et. is, a régi hibák terhével vállukon, az ellenséges elemekkel és


opportunistákkal szemben határozatlanul viselkedtek.”

A párt belső ellenzékének aktivizálódása szeptember elejétől kezdve annak a jele volt, hogy végérvényesen elillant az a kis bizalom is, ami a júliusi KV-ülésen keletkezett. A szovjet diplomatákkal folytatott beszélgetésekben a reformok ellenzői kifejezték aggodalmukat azzal kapcsolatban, hogy az írószövetségben és a fővárosi sajtó egy részében alternatív „ideológiai központ” jött létre, amelyik támadó jellegével és összehangolt voltával tűnik ki. Andropov értesítette erről a szovjet külügyminisztériumot is. Jelentéseiből világosan látszik, milyen képet alakított ki a nagykövetség a magyarországi válság élesedéséről. Ez a kép végül is nagyban befolyásolta a szovjet vezetés véleményét, amelyik végül a magyar kérdést erőszakosan oldotta meg.

Szocializmus „magyar módra”

A nép és a hatalom szembenállásában a legfontosabb pszichológiai határ Rajk László és társainak október 6-i újratemetése volt – a nép először ment az utcára, elég erősnek érezve magát a nyílt tiltakozáshoz. Ennek különös jelentősége nem kerülte el a szovjet nagykövetség figyelmét sem. Rajk újratemetése után „világossá vált, hogy a döntő ütközet nincs messze, és a kérdések most nem a dolgozószobákban, hanem az utcán dőlnek el” – írja memoárjaiban Krjucskov.

A nemrég hazatért Gerő október 12-én nyugtalansággal beszélt Andropovnak arról, hogy az országban a helyzet sokkal kiélezettebb annál, mint amit várt. Andropov jelentéséből világosan látszik, milyen következtetést vont le a szovjet nagykövet a tárgyalás után a helyzet éleződésének okaival kapcsolatban. A még mindig a legkeményebb vonalhoz ragaszkodó nagykövet szerint „a Politikai Bizottság határozatlansága és egy sor elvtelen engedmény, amit a Politikai Bizottság anélkül tett, hogy bármiféle haszna származott volna belőle, erősen megingatta a magyar vezetés helyzetét, Rajk hamvainak eltemetése pedig még inkább hozzájárult ehhez”.

Andropov és Gerő tárgyalása után a szovjet nagykövetet meglátogatta Vas Zoltán, aki ekkor Nagy Imre köréhez tartozott és az MDP KV tagja volt. A nagykövetség alig érintkezett Nagy Imre körével, ezért a Vassal folytatott tárgyalás egyike a kevés kivételnek. A kommunista párt egyik legrégebbi és legnagyobb tekintélyű tagja őszintén kifejtet-te véleményét Andropovnak arról, hogy a szovjet politikának, amely kitartóan olyan emberekre támaszkodik, akiket a társadalom nem támogat, nincs perspektívája. „Vas úgy véli, eljött az idő, amikor a KV tagjainak dönteniük kell, kivel tartanak. Ő, Vas, személy szerint úgy döntött, Naggyal tart”, aki „nem szovjetellenes beállítottságú”, de a szocializmust a saját maga módján, „magyar módon, nem pedig szovjet módon” akarja építeni. Andropov számára a szocializmus „magyar módon” való építése a szovjet befolyás gyengülését jelentette, és elviekben elfogadhatatlan volt. Moszkvába küldött jelentésében Andropov beszélgetőtársát „szélsőjobbos beállítottságúként” jellemezte.

Minden, felfogásából és helyzetéből következő előítélete ellenére Andropov – miként ez jelentéseiből kitűnik – helyesen értékelte a helyzet kiélezettségét és elég jól jósolta meg az események menetét. „Ha barátaink továbbra is ezt, az ellenzékkel szemben nem fellépő politikát folytatják, akkor teljes mértékben lehetséges, hogy Nagy Imre a párt és az ország vezetője lesz” – írta Andropov október 12-én, két nappal Nagy Imre pártba való visszavétele és tizenegy nappal a forradalom kezdete előtt.

Engedmények nélkül

Október 23-án délben, amikor már zajlott a tüntetés előkészítése, Andropov az események előtti utolsó táviratában azt írta: „az ellenzékiek és a reakció” aktívan készül arra, hogy „a harcot az utcára vigye”. A szovjet diplomaták és tanácsosok az előző napokban megbeszéléseket folytattak Ács Lajossal, Bata Istvánnal, Hazai Jenővel, amelyek alapján a nagykövet arra a következtetésre jutott: „A magyar elvtársak minden megnyilatkozásából látszik zavarodottságuk, és úgy tűnik, elvesztették hitüket, hogy kievickélnek a bajból. Nekünk úgy tűnik, hogy a létrejött helyzetben a magyar elvtársak aligha tudnak segítség nélkül bátran és határozottan cselekedni.” Andropov távirata 12 óra 30 perckor érkezett meg Moszkvába, és elküldték az SZKP KB Elnöksége tagjainak és póttagjainak, akik este ülést tartottak.

Andropov jelentései jól tükrözik, a budapesti szovjet diplomaták következetesen a reformellenes erők oldalán álltak, bennük látták a Szovjetunió magyarországi érdekeinek garanciáit. Még a legmérsékeltebb reformirányzatot is elfogadhatatlannak tartotta Andropov Moszkva számára. Ez jól látható például a Kádárhoz fűződő viszonyában 1956 tavaszán. Több alkalommal a Budapestre érkező és a nagykövetnél jóval nagyobb hatalommal rendelkező, magas rangú politikai megbízottaknak (Szuszlov, Mikojan) kellett módosítani ezt a politikát és nagyobb engedékenységet mutatni (először Kádár PB-taggá való választása alkalmával, majd Rákosi támogatása tekintetében). Egészében véve azonban Moszkvában változatlanul helyeslően fogadták a szovjet


nagykövet rendkívüli éberségét és engedékenynek nem mondható álláspontját a magyar pártellenzék bármely kísérletével kapcsolatban, hogy a XX. kongresszus eszméinek értelmezésében a megengedettnél továbbmenjenek. Jól mutatja ezt Hruscsov egy későbbi véleménye: „A magyarországi szovjet nagykövet ekkor Andropov volt. A nagyköveti munkát jól ellátta, és kitűnően eligazodott más dolgokban is. A helyi viszonyok ismeretében mindenről jelentést tett nekünk, és hasznos tanácsokat adott.”

Andropov jelentései a Magyarországgal szembeni szovjet politika formálásának fontos tényezői voltak 1956-ban. Ezt megerősítik az eseményekben részt vevők vallomásai. „Információkat a magyarországi belpolitikai helyzetről időnként a magyarországi szovjet nagykövettől, Jurij Vlagyimirovics Andropovtól kaptunk – írja visszaemlékezéseiben E. I. Malasenko altábornagy, 1956-ban ezredes, a Magyarországon állomásozó szovjet hadsereg különleges hadosztályának törzsfőnöke. – Az MDP KV júliusi ülése előtt a nagykövet csapataink parancsnoki állománya előtt beszélt a párt és az ország bonyolult helyzetéről, az ellenzékről és az ellenséges hangulatról. Tájékoztatott bennünket az események menetéről, és azt mondta, lehetséges, hogy a magyar vezetés hozzánk fordul majd segítségért. Most, sok év múltán az a véleményem, hogy a magyar kormánynak való »segítségnyújtás« kezdeményezése éppen Andropovtól származhatott.” A forradalom napjaiban és a forradalom elfojtása utáni hetekben, amikor a szovjet politikát nem a nagykövetség irányította, Andropov továbbra is az események első vonalában maradt Mikojan, Szuszlov, Malenkov és Szerov tanácsadója-ként. Álláspontja a korábbi időszakhoz hasonlóan továbbra is a lehető legnagyobb mértékben merev maradt.

*

Andropov számára a „magyar tragédia” kitűnő ugródeszkának bizonyult karrierje szempontjából. A Magyarországon kitűnt nagykövet már 1957 elején feljebb lépett a hivatali ranglétrán, az ő irányítása alatt létrejött és a szocialista országok kommunista pártjaival fenntartott kapcsolatokat irányító KB-osztály vezetője lett. A Magyarországon szerzett tapasztalatok megerősítették benne az antiliberális és reformellenes vonásokat, amelyek végül nem kis szerepet játszottak további pályafutása során.

Fordította: Bíró László

2. Képek




1. Magyar tudósok kezenyoma a 20. századonÉLETUTAK

MARX György

Magyar tudósok kezenyoma a 20. századon

Marslakók” az USA-ban*

Történelmi tény, hogy az emberi kultúra kimagasló személyiségei egyenlőtlenül oszlanak el a téridőben. Sűrűsödtek például a demokratikus Athénben (Szophoklész és Szókratész), pedig az élethalálharcot vívott a Perzsa Birodalommal. Sűrűsödtek a reneszánsz Firenzében (Michelangelo és Galilei), pedig az szemben állt a Pápai Állammal. Sűrűsödtek az angol ipari forradalom idején (Shakespeare és Newton), miközben a Spanyol Armadával folyt a harc a tengerekért. Nyugodt korokban csak társadalmi beilleszkedésre (bevált minták utánzására) van szükség. Változó égbolt alatt azonban nem működnek a régi sablonok, ilyen időjárás kreatív egyéneknek kedvez. Ha minden hónapban más a végső igazság, ez a fiatalokat kritikus gondolkodásra neveli, csalhatatlan axiómáknál és dogmáknál jobban érdeklik őket a tények.

Már az 1930-as években gyanakodni kezdtek Princetonban. Hans Bethe „komolyan” elgondolkozott: Neumann János agya nem egy embernél felsőbbrendű faj megnyilvánulása? Richard Rhodes feljegyezte: „Princetonban az a hír járta, hogy az Institute for Advanced Studies legfiatalabb (1933-ban 29 éves) professzora valójában félisten, de bolygónk gondos megvizsgálása után embernek álcázta magát, és ez külsőleg tökéletesen sikerült is.” A marslakók legendája a második világháború idején Los Alamosban keletkezett. Leon Lederman könyvében (Az isteni atom) a motívumukat is leleplezte: „Nem, most nem egy második űrtanmese következik, a történet igazi marslakókról szól. Azokról, akik a 20. század első felében beszivárogtak a világ legjobb egyetemeire és kutatóintézeteibe; pontosabban arról az előőrsükről, amelyik bolygónkon első bázisukat létrehozta. Azon buktak le, hogy – bármilyen soká gyakorolták is – egyetlen földi nyelvet sem tudtak idegen akcentus nélkül beszélni. Volt egy ügyes trükkjük erre is: magyar emigránsoknak álcázták magukat, hiszen köztudott, hogy a magyarok beszédének van ez a furcsa sajátossága. Olyan fizikusok tartoztak közéjük, mint Eugene Wigner (marsbeli nevén Jenő), Edward Teller (anyanyelvén Ede), Leo Szilárd (eredetileg Leó) vagy a modern matematika géniusza, John von Neumann (a Marson Jancsi). Talán el is hitték volna róluk, hogy igazán magyarok, csakhogy Sherlock Holmes kiderítette: mind ugyanannak a városnak (Budapest) ugyanazon részéből (Pest) rajzottak ki. Ez természetesen már több volt, mint gyanús. Dr. Watson a helyszínen nemsokára annak a személynek a nyomára is rábukkant, aki akkor a magyar oktatás legfőbb irányítójaként fedezte, sőt közvetve maga szervezte meg a marsiak »gimnáziumnak« álcázott titkos hídfőállását. Ezt a személyt úgy hívták, hogy báró Eötvös Loránd.”

Való igaz, hogy ezek a gyanús magyarok (Kármán, Neumann, Szilárd, Teller) élvezték is a legendát. Edward Teller különösen büszke E. T. (extraterresztriális) monogramjára. De azért panaszkodott. Kármán lehetett, akinek eljárt a szája. – Mikor Szilárdot faggatták, hogy valóban a Marsról származik-e, ő szerény mosollyal csak ennyit mondott: „Talán.” A „Yankee” folyóirat (1980 márciusában) Kemény Jánosra (a basic megalkotójára) hivatkozva részletekkel is szolgált: Gábor, Kármán, Kemény, Neumann, Teller, Wigner mind Budapestnek ugyanazon szektorában született. Nem csoda, hogy Los Alamosban elterjedt a híre, hogy ezeregyszáz esztendővel ezelőtt egy Marsról érkezett űrhajó kényszerleszállásra kényszerült Közép-Európában. Három kemény bizonyíték van a magyarok földöntúli eredetére:

1. Nagyon szeretnek vándorolni (akárcsak az ugyaninnen szétszóródó cigányok).

2. Rendkívül egyszerű és logikus nyelvet beszélnek, ami gyökeresen különbözik szomszédaikétól.

3. És végül sokkal okosabbak a földlakóknál.

Mindehhez Kemény János – enyhe marsbéli kiejtéssel – hozzáfűzte a magyarázatot: annyira könnyebb írni és olvasni megtanulni magyarul, mint franciául vagy angolul, hogy a magyar gyerekeknek sokkal több idejük jut a matek gyakorlására.

A kihívások haszna

Köztudott, hogy az atomenergia (katonai célú) felszabadítását először az Egyesült Államokban, majd a


Szovjetunióban, Angliában, Franciaországban, Kínában valósították meg. Több más nemzet tehetséges fiai is hozzájárultak az atomenergia felszabadításához, pl. németek (Hans Bethe, Felix Bloch, Otto Hahn, Rudolf Peierls), osztrákok (Otto Robert Frisch, Hans Halban, Lisa Meitner, Viktor Weisskopf), olaszok (Eduardo Amaldi, Enrico Fermi, Bruno Pontecorvo, Emilio Segré). Teller hangsúlyozta: „Sok ember munkájának eredménye volt.” Akkor miért éppen a magyar tudósokat tekintik idegeneknek?

Egy kézenfekvő magyarázat a magyarok különleges nyelve, amelynek nyelvtana és szókincse annyira különbözik szomszédaikétól. Kármán és Bárány életük végéig büszkén használták az ékezetes „á” betűt, a számítógépek és szövegszerkesztők minden tiltakozása ellenére. (Bárány Róbert svédországi leszármazottai mindmáig kiteszik nevükre a vesszőket.) A legenda szerint a Manhattan-program egyik szupertitkos tárgyalásán Groves tábornok rövid időre elvonult egy mellékhelyiségbe; ekkor Szilárd megszólalt: „Talán magyarul is folytathatjuk a tárgyalást.” Telegdi Bálint mesélte, hogy Fermi figyelmét is fölkeltette egy különleges marsbéli kifejezés, amit a magyarok gyakran mondtak egymásnak, meg is kérte Telegdit, hogy fordítsa le neki, mit jelent ez: „Te piszkos disznó!”

Los Alamosban gondot okozott a lehallgatóknak, amikor Neumann magyarul telefonált a távolban dolgozó Wignernek. Mint az amerikai életrajzírók följegyezték: „Vaskosan magyaros kiejtésű angol beszéd gyakran hallható volt még a Pentagon folyosóin is.” A marslakók hangja című könyv (Akadémiai Kiadó) abból a törekvésből született, hogy megfejtse a marslakók titkát. Hadd idézzem Békésy Györgyöt: „Ha egy utazóról külföldön kiderül, hogy magyar, (hiszen különleges kiejtésünket egy bizonyos életkoron túl nem tudjuk levetkőzni), majdnem mindig fölteszik a kérdést: »Hogy lehet, hogy egy ilyen kicsiny ország annyi intellektuálisan kimagasló tudóst adott az emberiségnek?« Vannak olyan magyarok, akik erre megpróbáltak felelni. Magam részéről nem tudok választ adni, de valamit azért megemlítek. Amikor Svájcban éltem, ott minden békés volt, nyugodt és biztonságos. Magyarországon más az élet. Mindnyájan folyamatos harcot vívtunk majd mindenért, amit el kívántunk érni. Volt, amikor nyertünk; volt, hogy vesztettünk, de végül is túléltük. Nem vetett véget életünknek, legalábbis az én esetemben nem. Az embereknek szükségük van az ilyen kihívásokra, és ez mindig megadatott Magyarország hosszú történelme során.”

„Őrült” magyarok

Turistakönyveink Magyarországot a tokaji bor, pirospaprika, cigányzene és csárdás országaként hirdetik. Nem mondják el, hogy a kocsi (1400) és a gyufa (1836), a váltóáramú technika (1885) és a telefonközpont (1879), wolframszálas (1903) meg a kriptontöltésű (1934) villanykörte, a golyóstoll (1943) és a lökhajtásos repülőgép (1943), a radioaktív nyomjelzés (1913) és az atomreaktor (1942), az elektronikus programozású számítógép (1946) és az e-mail (1960), a basic nyelv (1964) és Windows Word szövegszerkesztő (1990) olyanok agyában született meg, akiknek Magyarországon ringott a bölcsője. A tranzisztort feltaláló John Bardeen és a biztonságos vízzel moderált atomreaktort feltaláló Alvin Weinberg mindketten Wigner Jenő tanítványai voltak. Márpedig ezek a találmányok új kapukat tártak fel az emberi haladás számára.

Különböző kultúrák ilyen kis téridő-tartományban megvalósuló együttélésének feltétele a tolerancia, ennek megléte (különösen 100 évvel ezelőtt) a magyar társadalom érdeme. Hiszen a másság kritikai szemléletet és kreatív asszociációkat serkent. Nincs ennek jobb szakértője, mint Koestler Arthur, aki Budapesten született, itt járt iskolába, azután kipróbálta Palesztinát és a Szovjetuniót, Németországot, Franciaországot és Angliát, az orosz, spanyol és angol börtönt, beállt a francia idegenlégióba és elrepült az Északi-sarkra. Ifjúságát egy hullámvasúthoz hasonlította. Élete utolsó éveiben az emberi kreativitás titkát kutatta; erről a Szilícium-völgyben hallgattam előadását. Szerinte művészetben és tudományban egyaránt az jellemző a lángelmére, hogy olyan, mindenki által ismert fogalmak összefüggését, sőt azonosságát ismerik föl, amiknek kapcsolatára eddig senki nem gondolt. Koestler erről így írt: „A legfontosabb individuális fölfedezések születése inkább alvajárók gondolkodására emlékezetet, mint elektronikus számítógépek működésére.” Szent-Györgyi Albert életelve volt: „Látni, amiket mindenki lát, és azt gondolni róluk, amire senki más nem gondolt.” Talán a magyaroknak ez a képessége érdemelte ki a megtisztelő marslakó jelzőt.

Pesti utcák

A korábban felsorolt találmányok alapjaiban megváltoztatták a 20. század társadalmi környezetét. A Nyugat jobban elismerte ezt, mint itthon mi, magyarok. Tíz hazánkfia az alábbi pesti utcákban született:

1. Kármán Tódor (Szentkirályi utca 22.) Pesten járt iskolába, Budán járt műegyetemre, 1919 után Németországban a folyadékban-levegőben mozgó testek által keltett örvényeket vizsgálta, majd Amerikában ő vezette be az autók-hajók-repülőgépek „áramvonalas” alakját. Az „áramvonal” a 20. század fiataljai szemében esztétikai érték lett. Az általa tervezett lökhajtásos repülőgépek nyerték meg Amerikának 1945-ben a csendes-


óceáni háborút, egy évvel megrövidítvén a második világháború szenvedéseit. Ma mindnyájan lökhajtásos gépeken röpködünk. Eisenhower elnöktől megkapta a Szabadság Érmet, Kennedy elnöktől pedig az Egyesült Államok legelső Nemzeti Tudományos Díját.

2. Koestler Artur (Szív utca 16.) Pesten járt iskolába, Bécsben műegyetemre. József Attila barátja volt. Megjárta Palesztinát, a Szovjetuniót, a francia idegenlégiót, az amerikai Szilícium-völgyet, de Londonban telepedett le. Természettudományos végzettségét használva a kreativitást, a természettudomány (Kopernikusz, Galilei, Kepler) emberi kultúrára tett hatását tanulmányozta. Gábor, Neumann, Teller jó barátai voltak. 1956 után az ő közbenjárása mentette meg Déry Tibort a kivégzéstől. Elnyerte a koppenhágai egyetem Sonning-díját. Legismertebbé mégis a szovjet tapasztalatok alapján írt regénye tette: Sötétség délben. Emiatt irodalmi Nobel-díjra is jelölték.

3. Gábor Dénes (Rippl-Rónai utca 25.) Budán járt iskolába, majd a Műegyetemre. Az első világháború után a berlini műegyetemre ment. Londonban kitalálta, miként olvasható ki és rögzíthető a fény teljes információtartalma. Angliában a hologram feltalálásáért fizikai Nobel-díjat kapott. Mára a hologram divatcikké lett. Azután könyvet írt A jövő feltalálása címmel és a Római Klub egyik megalapítója lett, amely fölhívta figyelmünket a „növekedés határaira.”

4. Hevesy György (Akadémia utca 3.) Budán járt iskolába, Pesten egyetemre, majd az atommagot fölfedező Lord Rutherford asszisztense volt Manchesterben, amikor fölfedezte az izotóp fogalmát: azonos kémiai elem atommagjai különbözhetnek fizikailag. Már Pesten dolgozott, amikor rájött, hogy egy elem radioaktív kémiai izotópjai az elem útjának nyomjelzésére felhasználhatók. Ezért megkapta a kémiai Nobel-díjat. Amikor Pesten megfosztották katedrájától, Stockholmban lett professzor, és a radioaktív nyomjelzéssel az alapvető életfolyamatokat tanulmányozta. Amerikában másodikként ő kapta meg az „Atom a Békéért” díjat.

5. Szilárd Leó (Bajza utca 57.) Pesten járt iskolába, 1919-ben Berlinbe ment műegyetemre. Ott az intelligencia környezeti káoszt csökkentő működésének ára érdekelte. Londonban ismerte föl (és titkosítva szabadalmaztatta) az atom-energia fölszabadításának lehetőségét.

A második világháború alatt Amerikában kezdeményezte az atomreaktor megépítését, abban részt vett és elnyerte az atomreaktor amerikai szabadalmát. Az atombomba katonai bevetése ellen azonban elsőként tiltakozott, megszervezvén a tudósok békemozgalmát. „Az emberiség lelkiismeretének” tartották. Elnyerte az „Atom a Békéért” díjat.

6. Wigner Jenő (Király utca 76.) Pesten járt iskolába, Berlinben egyetemre, Amerikában lett professzor. Ő értette meg a kvantummechanika mély (nem klasszikus analógiák toldozására alapozott) értelmét. Az új fizikát a szilárd anyagra alkalmazta (ebből lett a tranzisztor meg a hordozható rádió és telefon) meg az atommagra (ennek alapján tudta megtervezni a nagy teljesítményű atomreaktorokat). Az ő tervei alapján építették a vízhűtésű reaktorokat. Megkapta a fizikai Nobel-díjat, az amerikai Nemzeti Tudományos Díjat és a Fermi-díjat is.

7. Teller Ede (Kozma Ferenc utca 2.) Pesten járt iskolába, Németországban egyetemre, Heisenberg mellett doktorált. Amerikában részes annak fölisme-résében, hogy a napfény forrása nukleáris energia. A második világháború alatt Los Alamosban részt vett az atombomba tervezésében, majd a háború után – a párhuzamos szovjet fejlesztést sejtve – ő szorgalmazta és vitte végbe a hidrogénbomba kifejlesztését. Az atomtámadás elleni védelem („csillagháború") tervét elfogadtatta Reagan elnökkel, egyes történészek szerint ez a csúcstechnikai kihívás nyerte meg Amerikának a hidegháborút. Kennedy elnöktől a Fermi-díjat, Reagan elnöktől a Nemzeti Tudományos Díjat kapta.

8. Neumann János (Bajcsy-Zsilinszky út 62.) Pesten járt iskolába, Zürichben kémiát tanult az egyetemen, majd Pesten doktorált matematikából, végül pedig Amerikában lett professzor. Az egzakt matematikától a kvantumelmélet megalapozásán át a számítógépekig vezetett az útja. A számítógépeket az időjárásra alkalmazva előre látta az ipari széndioxid-kibocsátás által előidézett globális fölmelegedést. Az általa kidolgozott játékelméletet a közgazdászok és katonai stratégák alkalmazzák. Az ő játékelméleti számításai vezényelték a hidegháborút. A koreai háború végén az ő prognózisa akadályozta meg az amerikai–kínai háború kirobbanását. Elnyerte az amerikai Érdemrendet és a Szabadság Érmet.

9. Kemény János (Bajcsy-Zsilinszky út 36.) gimnazistaként a második világ-háború alatt hagyta el Pestet. Amerikában kiskatonaként Los Alamosban segített az atombomba-tervezés matematikájában. Neumannal és Einsteinnel dolgozott, majd az 1960-as években felismerte, hogy a számítógép mindenkié. Az általa megalkotott basic nyelvet többen értik, mint a magyart. Ő valósította meg a számítógépek hálózatba kapcsolását, kutatók és


szerelmesek először az ő egyetemén érintkeztek e-maillel. El is nyerte érte az IBM első Robinson-díját.

10. Gróf András, ma ismertebb nevén Andy Grove (Király utca 73.) Pesten járt iskolába, Budán műegyetemre, azután 1956 szele elfújta Amerikába. Ott felismerte, hogy a számítógépek sebessége adja a döntő előnyt az emberi agyban végzett számolással szemben. Az Intel (intelligens elektronika) főnökeként évente megkétszerezte a számítógépek működési sebességét, ma Intel mikroprocesszor gondolkodik a világ számítógépeinek 80%-ában („Intel inside"). Azt a szót, hogy Pentium, szinte minden magyar fiú ismeri. A Time magazin 1997-ben őt deklarálta „az év emberének”, ez pedig Amerikában nagyobb hír-nevet jelent, mint egy Nobel-díj.

A sort tovább folytathatnánk további Nobel-díjasoktól akár Soros Györgyig. De talán ennyi is elég: ha rápillantunk a térképre, látjuk, hogy ezek a jövőt formáló és történelmet alakító tudósok Pesten születtek 1 km sugarú körben. A Szilárd Leó által adott magyarázat szerint valahol az Andrássy út táján szállt le egy évszázaddal ezelőtt az a Marsról jött űrhajó, „amely a butábbakat kirakta” (ezeket soroltuk fel), majd tovább ment. Amerika számára (ahol a távolságokat ezer mérföldekben mérik) az originalitás ilyen koncentrálódása megdöbbentő. Mi viszont – ismerve a történelem kereszt-útján fekvő hazánk történelmét – az ingergazdag társadalmi (ideológiai) környezet jövőérzékenységet és kreativitást nevelő hatásának tulajdoníthatjuk, hogy a „magyar maffia” hogyan mozgatta a Nyugat 20. századi fejlődését.

* Részlet a Történelem Tanárok Országos (békásmegyeri) konferenciáján 1998. április 7-én elhangzott elő-adásból. (A szerk.)

2. Képek


1. Tudományos pálya és forradalomKOVÁCS Éva

Tudományos pálya és forradalom

Dohy János életútja, 1905–1990

Az újkori magyar kultúra működtetésében fontos szerepet játszottak azok a családok, amelyek generációról generációra örökítették tovább a színvonalas szakemberképzés nemzetmegtartó etoszát. A magyar gazdaságban és igazgatásban ők képezték az 1867–1948 közötti időszakban az „európai mércét”. E középosztályt tönkretette a szovjet rendszer, s ezzel életelveit is száműzte. Egyik tagja, Dohy János rehabilitációja 1990 tavaszán megtörtént. Személyes sorsa és az általa képviselt életfelfogás utolsó pillanatában.

Dohy (Göllner) János Kolozsvárott született 1905-ben. Édesapja a kolozsvári Mezőgazdasági Akadémia tanszékvezető tanára, édesanyja zongoratanárnő volt. 1920-ban a család Debrecenbe költözött, ahol az idősebb Göllner János a debrecen-pallagi Gazdasági Akadémia műszaki tanszékének vezetését vállalta el. A mezőgazdaság-tudományok iránti vonzódás a család több generációját is áthatotta. Ifjabb Göllner János (nevét 1944-ben változtatta Dohyra apai nagyanyja után) tanulmányait a debreceni piarista gimnáziumban végezte, ezután a debrecen-pallagi Gazdasági Akadémián tanult tovább, majd a debreceni Tisza István Tudományegyetemen doktorált Soó Rezső professzornál. Először a debrecen-pallagi akadémia növénytermesztési intézetében, majd a növényvédelmi tanszéken dolgozott, s vált elkötelezett kutatójává a növénykórtannak. 1929–32 között Mosonmagyaróváron, az ottani Gazdasági Akadémián, majd ismét Pallagon, végül 1940 /14 között a kolozsvári Gazdasági Akadémián tanított tanszékvezető professzorként. A háborús események miatt 1944 őszén családjával (és az átköltöztetett gazdasági akadémiával) Keszthelyre került, és 1946 őszéig ott működött főiskolai nyilvános rendes tanárként. 1946 őszén a frissen megszervezett (Magyaróvár, Keszthely és Debrecen – immár egyetemi rangú – mezőgazdasági főiskoláinak összevonásával) Agrártudományi Egyetem debreceni osztályának növényvédelmi intézetét vezette mint egyetemi tanár. Az új egyetem vidéki osztályait azonban már 1949-ben megszüntették, s a professzorok nagyobb része rendelkezési állományba került. A rendkívül vallásos (tanszékén még ebben az időszakban is miséket szervező) Dohy Jánosnak nem volt hely a budapesti Agrártudományi Egyetemen, s így a kisvárdai Növénynemesítő Telep burgonyakórtani laboratóriumának vezetője lett. 1954-ben térhetett újra vissza az oktatás területére, ugyanis a vidéki mezőgazdasági akadémiák újjászervezésekor Mosonmagyaróváron tanszékvezető főiskolai tanár és igazgatóhelyettes lett.

Mosonmagyaróvár, 1956

Mosonmagyaróvár tragikus októberéről – mint az események egyik résztvevője, aki kötelességének érezte, hogy mindig tanítványai mellett maradjon – számoljon be maga Dohy János. Feljegyzését pár nappal október 26-a után készítette el.

„1956. október 23-án délután 2 órakor az akadémia tanári karának képviseletében Sass Gábor professzorral részt vettem a járási kultúrházban rendezett értelmiségi ankéton. Az ankét meglehetősen őszinte és nyílt vita jegyében folyt le. Több olyan kérdés is szóba került, mely később az egyetemi ifjúság követelései között szerepelt. A felvetett kérdések nagy részével az akkori pártvezetőség is egyetértett. Ez az értekezlet a késői esti órákig tartott, és hazamenve a rádióban hallottam az aznapi budapesti eseményeket.

24-én az előadások rendben folytak, 25-én délelőtt rendkívüli tanácsülést hívott egybe az akadémia igazgatója az eseményekkel kapcsolatos egységes állásfoglalás, illetőleg magatartás kialakítása céljából. Ezen a tanácsülésen azon álláspont alakult ki, hogy mindenki őrizze meg higgadtságát, fegyelmezettségét, tartózkodjék minden rendzavarástól, és a tanárok igyekezzenek az ifjúságra hasonló értelemben hatni.

Ugyanezen a tanácsülésen a városi pártbizottság javaslatot terjesztett elő az új kormány, Nagy Imre üdvözlésére, illetőleg a vele szembeni bizalom kinyilvánítására. A tanári kar egyhangúan elfogadta a javaslatot, és az üdvözlő táviratot még aznap elküldte.

Október 26-án reggel 8.00 órakor jöttem be az akadémiára, és itt értesültem arról, hogy az előző nap este az ifjúság fegyelmezett kivonulás formájában nyilvánította ki a pesti ifjúsággal való szolidaritását. A felvonulás minden zavaró körülmény nélkül zajlott le.


Feltűnő volt, hogy ezen a reggelen a tantermek üresen maradtak, és kisebb-nagyobb csoportokban az ifjúság a Várépület elé gyülekezett [a magyaróvári várban volt az akadémia központi épülete, az igazgatói irodával és a diákok gyülekezőhelyével], majd fegyelmezett sorokban beindult a városba. Többen, tanárok velük mentünk, elsősorban azért, hogy magatartásukra vigyázzunk, és őket a szélsőséges kilengésektől megóvjuk. Mire az ifjúsággal együtt a November 7. térre értünk, már hatalmas tömeg volt együtt, főleg a gyárak dolgozóiból és a városi polgárságból. Itt több szavalat, ének, Himnusz, Szózat hangzott el, majd a tömeg, vele együtt mi is, békés tüntetésben továbbvonult a Járásbíróság felé. A Járásbíróság előtt a menet egy időre elakadt, néhány beszéd hangzott el, de ezeket a tömeg zaja miatt alig lehetett érteni.

Ezután a felvonulás több irányt vett, a tömeg egy része a 48-as emlékműhöz ment, másik része pedig a gyártelepek felé vonult. Ehhez a részhez csatlakozva folytattuk békés rendben a felvonulást. Előbb a timföldgyárhoz, majd a Határőrség laktanyájához vonult ez a csapat. Itt érte a váratlan sortűz, melynek több halálos és súlyos sebesült áldozata volt. Hallgatóink közül hatan vesztették életüket, 4 férfi és 2 leányhallgató.

A tüzelés megszűnése után a sebesültek elsősegélyben részesítésében és elszállításában, valamint a halottak elszállításában tanártársaimmal és több hallgatóval együtt részt vettem.

Hazatértemkor az átélt lelki izgalmak következtében szívgyengeséget kaptam, már előzetesen is meglévő szívzavaraim súlyosbodtak, úgy hogy kénytelen voltam néhány napos pihenőt tartani.

28-án az akadémián megalakult, kizárólag rendfenntartó célzattal, egy karhatalmi alakulat, mely tudomásom szerint fegyverét egyetlen ízben sem használta. November 4-én délelőtt a bevonuló orosz csapatok parancsnokának felszólítására ez az alakulat fegyelmezett rendben átadta fegyverét.

A közbeeső napokban a sürgős tanszéki munkákat végeztem el, az 1956. évi burgonyakísérletek termésének válogatását és raktározását.

November 4. után azon voltam, hogy hallgatóinkat megnyugtassam, a disszidálástól visszatartsam, és az előadások minél előbbi megindítására hangoljam. A tanítás november végén megindult, és rendben folyt. Ebben kétségtelen, döntő szerepe volt a tanári kar helyén maradásának és fegyelmezett munkájának. Sem én, sem családtagjaim nem foglalkoztunk a Nyugatra menés gondolatával.”

Tanúból vádlott

Csendes, vidéki főiskola lévén Mosonmagyaróvárott már 1956. novemberben folytatódhatott az oktatás. Erezhető volt azonban, hogy a diákság megmozdulásai nem maradnak megtorlatlanul. 1957 tavaszán kezdődtek el a letartóztatások. Dohy Jánost is behívatták a rendőrségre, s aznap már nem is engedték haza. A kihallgatások során kiderült, hogy a leendő perben az akadémia igazgatóját, Varga Ernőt kívánják az események fő felelősévé megtenni. (Varga ugyanis a Várban tartózkodott, amikor a szovjet csapatok körülzárták azt, és ő tárgyalt – Dohy János tanácsára – a megadásról. Külön bűne volt, hogy a marxista tanszék akkori vezetőjét őrizetben tartotta a Vár pincéjében – ez akár védelmet is jelenthetett a számára –, és a sortűz hat hallgatóáldozatának felravatalozásakor kihozatta az udvarra, szembesítve a halottakkal. A történethez tartozik az is, hogy Varga előzőleg igen megbízható elvtársnak bizonyult.) A kihallgatások során Dohy Jánost arra akarták rávenni, hogy a Varga bűneit részletező nyilatkozatot, amely valótlanságokat és koholt vádakat is tartalmazott, írja alá. Miután erre nem volt hajlandó, két nap után elengedték.

1957. május 28-án Győrben kezdődött Varga Ernő tárgyalása, ahová tanúként Dohy Jánost is beidézték. Fia így idézi fel a történteket: „... apám nem-csak, hogy nem vallott Varga Ernő ellen, hanem még bizonyos terhelő dolgokat magára vállalt, és Varga Ernő ezt azzal hálálta meg, hogy szinte rácsapott akkor: »igen, ezt is te mondtad, ezt is te akartad!« (...) Szóval ő még inkább áthárította a felelősséget, és apám látva ezt a megdöbbentő aljasságot Varga részéről, megnémult, egyszerűen nem tudott már akkor védekezni sem.” A tárgyalóteremben tartóztatták le.

A Kisalföld című helyi lapban így tudósítottak a váratlan fordulatról: „A nap legérdekesebb eseményére délután került sor. Tanúként hallgatták ki Dohy Jánost, a Mosonmagyaróvári Mezőgazdasági Akadémia tanárát, az iskola igazgatóhelyettesét. Bár tanúként állt a különtanács előtt, mégis fűt-fát összehazudott. (...) Ahelyett, hogy visszatartotta volna növendékeit, velük ment, az élen haladt, a laktanya elé vezette az akadémia növendékeit. Később már az utcán mutogatta véres kezét, mondván, a vértanúk vére. (...) Dohy tanúvallomása Vargára is terhelő, de nem mentesíti saját felelősségét sem. Tudnia kellett, hogy már október 26-án és 27-én mázsaszámra hordják a fiatalok a lőszert az iskolába. Hogy katonai adóvevő rádió működött az intézetben, hogy az intézet pincéjében ártatlan emberek sínylődnek csak azért, mert kommunisták.”


Varga Ernőt 13. rendű vádlottként 7 évre ítélték, a perben 7 halálos ítélet született. Dohy János peréhez hozzáillesztették még 3 lefogott magyaróvári (Pallós Lajos főmérnök, Ebinger gimnáziumi tanár és Musitz László főiskolai hallgató) ügyét, hogy a per minél nagyobb szabásúvá váljék. A Dohy János ellen felhozott vádak a következők voltak: részt vett a tüntetésen, ki akarta vinni a magyaróvári akadémiát Nyugatra, harcolni akart a szovjet csapatok ellen, végül a sortűz után véres kezével az utcán lázított. A tanúk (köztük a bújtatott–őrzött marxistatanszék-vezető) hiába bizonygatták Dohy János ártatlanságát a felsorolt vádpontokban, az ügyész halálos ítéletet kért Pallós és Dohy vádlottakra. Talán az utolsó szó jogán elmondott, rendkívül megrendítő beszédének is köszönhető, hogy a bíróság elnapolta az ítélethozatalt, majd pár nap múlva „enyhébb” büntetéssel, Dohy János esetében 10 évi börtönnel is „beérte”. Ehhez kapcsolódott 2000 forint vagyonelkobzás és a közügyektől való 10 évi eltiltás.

Börtönévek

A Győrben töltött vizsgálati fogság után a börtönévek Budapesten, az akkoriban nevezetes Kozma utcai Gyűjtőfogházban kezdődtek, később Vácra került, majd ismét vissza a Gyűjtőbe. Egy darabig magánzárkában tartották, de hamarosan dolgozhatott: beosztották egy kémiai kutatólaboratóriumba, majd a Gyűjtőben kialakított „fordítóirodán” segédkezhetett. Ez utóbbi híres értelmiségi „találkozóhely” volt akkoriban, itt dolgozhatott ugyanis Kosáry Domokos, Déry Tibor, Darvas Iván és sok más kitűnő író–tudós–művész.

Családja sokszor hónapokig nem kaphatott hírt felőle. Fia így emlékszik a félévente engedélyezett beszélőkre: „...sűrű drótháló választotta el a rabokat a látogatóktól, és a drótháló előtt még volt egy korlát is, tehát nem lehetett a hálóig menni. A korlát és a háló között volt kb. 1,5 méteres távolság, ők [ti. a rabok] a foglárokkal együtt a másik oldalon álltak, mi itt, a korlát mögött. Tehát elég távol egymástól. A látogatók sűrűn egymás mellett álltak, és ők is sűrűn egymás mellett, a másik oldalon... hogyha mindenki halkan beszélt volna, akkor hallhatták volna egymás szavát, de mindenki elkezdett beszélni, és egyre hangosabban, és minél hangosabban beszéltek, annál kevésbé lehetett érteni. [...] Ez döbbenetes volt. A végén már nem értettünk semmit, ő sem, mi sem, csak néztünk egymásra, és csak a szemek beszéltek...”

Szabadulás – ismét a hivatás szolgálatában

1960 tavaszán Kádár János, Tömpe István és Fehér Lajos látogatást tettek a Dánszentmiklósi Állami Gazdaságban, ahol a neves tudós, Horn Artúr országos jelentőségű keresztezési kísérleteit mutatták meg nekik. A pártvezetők nagyon meg voltak elégedve, így a társaságot elkísérő Magyari András (mezőgazdasági miniszterhelyettes) a kocsiban „barátian” megkérdezte az akkoriban méltánytalanul mellőzött Horn Artúrtól, hogy miben tudna neki segíteni. A válasz az volt, hogy munkatársa apján, Dohy Jánoson segítsen. A család megírta a sokadik kegyelmi kérvényét az Elnöki Tanács elnökéhez, ezúttal azonban beindult a gépezet. 1962 tavaszán, közel öt év börtönbüntetés után Dohy János egyéni kegyelemmel szabadult, s szinte azonnal munkába is állt a Lábodi Állami Gazdaság burgonyanemesítő telepén mint „kísérleti szakmunkás”. Pár év után itt, a rinyatamási burgonyanemesítő telepen „ügyintézői” beosztásban végzett tudományos munkát, de a korszak „lazulásával” magasabb szinten is bekapcsolódhatott a kutatásokba, sőt témafelelős lett a Növényvédelmi Kutatóintézet keszthelyi laboratóriumában. Végre újra aktívan belevethette magát a munkába, előadásokat tartott, sorra jelentek meg publikációi, tudományos munkássága kiteljesedhetett. 1969. december 31-i nyugdíjazásáig itt dolgozott. Ezt követően tíz éven át az Agroinform külső munkatársaként tevékenykedett.

Noha szakmájában pályafutása során végig nagy szaktekintélynek számított, fájdalmas volt számára, hogy az 1957. február 28-án „honoris causa” (addigi munkássága alapján) kapott kandidátusi fokozatát 1959-ben az Akadémia megvonta tőle, az azzal járó illetménnyel együtt. (Az Akadémia ugyanis 1959-ben levélben érdeklődött arról, hogy milyen tudományos tevékenységet végez, mit és hol publikált stb. A család válaszára, hogy Dohy János börtönben van, újabb levél érkezett, ezúttal a fokozat megvonását tartalmazva.) A tíz évre szóló közügyektől való eltiltás miatt 1972-ig hiába kérvényezte a fokozat visszaadását, mindig elutasításra talált. Végül 1973-ban, több neves tudós segítségét igénybe véve, sikerült újra megkapnia a kandidátusi fokozatot.

Teljes tudományos rehabilitálását sajnos már nem érhette meg. 1990-ben elsőként kapta meg a Széchenyi-díjat a következő indoklással: „Több évtizeden át az agrár felsőoktatás és a növénykór-tani kutatás terén elért kiemelkedő, iskolateremtő kutatói és oktatói tevékenységéért” (az ajánlók Horn Artúr és Barabás Zoltán akadémikusok voltak). A sors azonban ezúttal nem volt hozzá kegyes, hiszen éppen aznap hunyt el, amikor a postás értesítést hozott neki a díj odaítéléséről.

Összeállította: Kovács Éva

Az életrajz az 1956-os Kutatóintézet Oral History Archívumában őrzött, Dohy János fiával (Dohy János,


jelenleg az MTA r. tagja) készített interjú, illetve Kuroli Géza életrajzi összefoglalása (Debreceni Szemle, 1998/4. szám) felhasználásával készült. (A szerk.)

2. Képek




1. A kínai közösség BudapestenJELENIDŐBEN

KERESZTÉLY Krisztina

A kínai közösség Budapesten

A kínai–magyar kapcsolatok jelene

Az 1989-es rendszerváltás után Magyarország új szerepkört kapott a nemzet-közi vándorlásban. Míg azelőtt elsősorban „kibocsátó” országként szerepeltünk a nemzetközi migrációban részt vevő államok között, addig mára ez a helyzet megfordult: „befogadó” országgá váltunk. Magyarország az 1990-es évek elejétől egyre nagyobb számban vonzotta a külföldi menekülteket, bevándorlókat, letelepedni szándékozókat.

A kínaiak 1989-től érkeztek tömegesen Magyarországra. E nagyarányú bevándorlási hullám az 1989-es Tienanmen téri események és a magyarországi rendszerváltozás, valamint a Magyarország és Kína közötti vízumkényszer eltörlése egybeesésének volt a következménye. A kínaiak bevándorlása az 1990-es évek során nem egy újabb menekülthullám érkezését jelentette Magyarországon, hanem egy – a nyugat-európai és amerikai kolóniákhoz hasonlóan – elsősorban kereskedelmi tevékenységgel foglalkozó, befektetőkből, kisvállalkozókból álló közösség (diaszpóra) kialakulásához vezetett. Idejövetelük időpontja és politikai körülményei folytán azonban a budapesti kolónia összetétele és gazdasági tevékenysége különbözik a Nyugat-Európában vagy Amerikában létrejött kínai kolóniákétól.

Jellegzetességek

A jelenleg Magyarországon élő kínaiak nagy része az 1990-es évek elején, a kínai gazdasági átalakulás idején hagyta el az anyaországot. Ellentétben Nyugat-Európával és Amerikával, ahol a kínai kolóniák az együtt kivándorló nagycsaládokból alakultak ki, és az új országban „alulról építkezve” alakították ki zárt közösségüket („China Town”), Magyarországra különálló személyek érkeztek, akik később hozatták maguk után családjukat, vagy Magyarországon találtak partnerre. Így míg a „hagyományos” kolóniák általában Kína déli tartományaiból származó kivándorlókból állnak, addig a magyarországi kolónia ennél jóval vegyesebb színezetet alkot. Többségük Kína északi, északkeleti tartományaiból származik, de rajtuk kívül szinte az összes tartományból érkeztek bevándorlók. A kínai kolóniában ugyanakkor fontos szerepet játszanak a Nyugat-Európából érkezett kínaiak, akik az ottani piacok telítettsége miatt először Dél- és Észak-Európába (Spanyolország és Skandinávia), majd onnan a rendszerváltozás után kedvező piaci lehetőségeket ígérő Kelet-Európába költöztek. Ez utóbbiak gyakran már a nyugat-európai országok állampolgáraiként keresnek új piaci forrásokat hazánkban.

A magyarországi kínaiak összetétele nemcsak származási helyük, de társadalmi pozícióik szerint is rendkívül változatos: akad köztük „belgiumi étteremtulajdonos, pekingi író, sanghaji asztalos, fujiani paraszt, a tudományos szocializmus oktatója, orvos, bűvész, diaszpóraügyi főelőadó, tévébemondó, színész, szélhámos”.

A Magyarországon tartózkodó kínaiak általában magasabb iskolai végzettséggel és előnyösebb anyagi körülményekkel rendelkeznek, mint a hagyományos China Town-ok lakói. Nyíri Pál szerint közös jellemzőjük, hogy mindannyian „kapcsolatba kerültek a Kína nagyvárosait, illetve tengerparti vidékeit a kilencvenes évek fordulóján jellemezni kezdő fogyasztói kultúrával, tehát otthon a lakosság tehetős részéhez tartoztak”. Tevékenységük is különbözik a nyugat-európai kínaiaktól: míg ez utóbbiak a vendéglátóiparban dolgoznak (kínai éttermek), addig nálunk a kínaiak többsége – származásától függetlenül – kiskereskedelemmel foglalkozik.

A Budapesten élő kínaiak pontos számát nehéz meghatározni. A hivatalos adatok kb. 4-5 ezerre teszik a Budapesten, 7 ezerre a Magyarországon tartózkodó kínaiak számát. A szakértők nagy többsége szerint valójában Magyarországon jelenleg kb. tízezer, ebből Budapesten 7–8 ezer kínai él, vagyis kb. 20 százalékuk tartózkodik illegálisan az országban. Számuk meghatározása azonban sokszor szubjektív véleményeken alapszik, vagy azok kinyilvánítására szolgál. Egyes források szerint például a ténylegesen Magyarországon tartózkodó kínaiak száma a 20 ezret is eléri (Népszabadság, 1997. május 5.), ez az adat azonban nyilván az illegálisan itt élők súlyát kívánja kiemelni. Bao Luzi kínai újságírónő szerint azonban a magyar források általában túlbecsülik az „illegálisok” számát, és nem veszik figyelembe, hogy „egy kínai papírok nélkül maximum hat hónapig tud megélni Magyarországon, mivel az állandó ellenőrzések miatt egyszerűen nem tud a piacon szerződést kötni, szerződés nélkül pedig nem tud kereskedni”.


Budapesti koncentráltságuk ellenére a kínaiak kisebb csoportokban az ország más városaiban is letelepedtek, elsősorban Szegeden, ahol Bao Luzi szerint a szegényebb rétegek élnek. Az utóbbi években egyre többen jelentek meg a Balaton partján, erre utal a balatonfüredi pekingi szálloda megnyitása is.

A budapesti kínaiak kerületek szerinti megoszlásáról még kevesebb adat áll rendelkezésünkre, itt is csak a kínaiakkal kapcsolatban élők véleményére, illetve saját tapasztalatainkra tudunk hagyatkozni. Eszerint a kínaiak Budapesten elsősorban a VIII., a X. és a XIII. kerületben koncentrálódnak: ezekben a kerületekben találhatóak a főváros legnagyobb „kínai piacai” (a Józsefvárosi, a Kőbányai, és a Fáy utcai piac). Kisebb számban a IV., IX., és a XI. kerületben is élnek. Koncentráltságuk ellenére Budapesten máig nem alakult ki a nyugati városok jellegzetes „kínai negyede”. Ennek egyik oka, hogy a budapesti kínaiakat fő tevékenységük, a kereskedelem a fővárosban működő piacokhoz köti, melyeket általában nem ők maguk, hanem magyar cégek irányítanak, s ahol rajtuk kívül más nemzetiségek (ukránok, vietnamiak stb.) is dolgoznak. A budapesti kínai negyed kialakítására tett kísérletek ez idáig kudarcba fulladtak.

Szervezetek a diaszpórában

Magyarországon a kínai kolónia viszonylag gyors kiépülése, valamint a kvalifikált migránsok magas aránya miatt a kolónia szervezeti élete egyedülállóan gyors fejlődésnek indult: már az 1990-es évek elején kialakultak az első kínai társadalmi szervezetek, megjelentek az első kínai nyelvű újságok.

A jelenleg működő kínai szervezetek kialakulását Nyíri Pál a századunk elején a kínai diaszpórákban meginduló ún. nativista mozgalmakra vezeti vissza, amelyek a kínai kormány támogatásával jöttek létre a helyi (külföldi) kormányokkal szemben. Ezek a szervezetek a második világháború után eltávolodtak Kínától – a kommunista kormány nem tartotta a kapcsolatot a diaszpórával –, és programjuk is megváltozott: a kínai emigránsok emancipációjáért, a helyi lakossággal egyenlő polgári jogok eléréséért harcoltak. Az 1980-as években újra fordulatot vett a kínai diaszpórák és az anyaország kapcsolata, mivel ez utóbbi, gazdasági és nacionalista okokból, ismét közeledni kezdett az emigráns kolóniákhoz. Az első szervezetek, amelyek fő politikai irányvonala a pekingi kormánnyal való kapcsolatokon alapult, 1984 óta alakultak ki Nyugat-Európában. (E szervezetek érdekessége, hogy bár a kommunista kormány támogatását élvezik, viszonylag függetlenek annak ideológiai irányvonalától és „szabadon kifejezhetik az ottani [külföldi] kormánynak azokat a céljait, amelyek kimondása a kommunista apparátus számára még tabu”.)

A diaszpóraszervezetek magyarországi „megfelelője” 1992-ben alakult meg Magyarországi Kínaiak Egyesülete (MKE) néven. Az MKE a legnagyobb kínai szervezet Magyarországon, 1993–94 fordulójára már ezer tagot számlált. Szervezeti felépítésében és kapcsolataiban is Peking-barát politikát folytat, és általában képviseli az itt élő kínaiakat a magyar hatóságok előtt: a kínai kormánnyal kialakított kapcsolatai miatt ez tekinthető a kínaiak „legitim” magyarországi szervezetének. Az MKE segíti az itt élő kínaiakat mindennapi tevékenységükben, munkájukban: saját újságot indított Európa Hangja címmel, kereskedelmi részlegének (Magyarországi Kínai Kereskedelmi Kamara) célja a kínai kereskedők összefogása, a magyar hatóságokkal szembeni gesztusként pedig jótékonysági akciókat szervez és a magyar szokások, törvények betartására ösztönzi a kínai lakosságot. Bár 1994 után több alternatív szervezet is megjelent (1995-ben megalakult az MKE ellenlábasa, a Kínai–Magyar Barátságot Előmozdító Egyesület, amely a magyar társadalomba való integrációt sürgeti), az MKE továbbra is megtartotta vezető szerepét a kínai szervezetek között.

A kínaiak – bár nem alkotnak a hagyományos kolóniákhoz hasonlóan szigorúan zárt közösséget – egyelőre nemigen tudtak beilleszkedni a magyar társadalomba. Ennek legfőbb oka a nyelvtudás, valamint a helyi jogrendszer és szokások ismeretének hiánya. A kínaiak és a velük kapcsolatban álló magyarok mind első helyen említik meg, hogy a kínaiakkal kapcsolatban felmerülő számos probléma (hatósági ügyek, utcai verekedések, a kínaiak negatív megítélése stb.) félreértéseken alapul, amelyek elsősorban e hiányosságokra vezethetők vissza. A kínaiak ezért kénytelenek magyar tolmácsokat, szakértőket fogadni, akik általában a kínaiul beszélő magyar értelmiségiekből, illetve a kínaiak segítésére specializálódott jogi, közgazdasági szakértőkből áll: „A kínai kolónia sajátosságai egyetemi hallgatókat, kínai filológusokat, közgazdászokat, jogászokat, mérnököket felölelő sajátos magyar komprádorréteget szültek, amely jövedelmének nagy részét ennek köszönheti.”

E „komprádorréteg”, valamint a kínai szervezetek segítik a kolónia, a hatóságok, a hivatalos szervek és a lakosság közötti – félhivatalos – kapcsolatok fenntartását. (Az MKE, bár többször találkozott a magyar tisztviselőkkel, elsődleges célja mégis inkább a Kínai Népköztársaság és a magyarországi kolónia közötti viszony ápolása.) Az egyre gyakrabban felmerülő problémák azonban a szervezett kapcsolatok hiányáról árulkodnak.

A tanulmány teljes terjedelmében megjelent a „Budapest – nemzetközi város” című kötetben (Magyarország az


ezredfordulón, MTA, Bp., 1998.) – A szerk.

2. Képek



1. A nagykövetek közös leveleNYÍLT TÉR — Olvasóink írják

BÓCSA Iván

Megbékélés és Trianon

Magyarország és szomszédai

Ez év januárjában jelent meg a francia és a német nagykövet közösen írott levele a Népszabadságban. A rendkívül világos és az európai megbékélést szolgáló „politikai nyilatkozat” egy több évszázados konfliktus feloldásának példáját ajánlja követendőnek Magyarország és szomszédai számára. De vajon tényleg követhető a francia–német modell Közép-Kelet-Európában? – tették fel sokan a kérdést. Valóban ennyire nem jutnak el a tény-leges, feloldatlan konfliktusok nyugat-európai barátainkhoz? A sok szóbeli megkeresés mellett írásos vélemény is a kezünkbe jutott, s kértük a szerzőjét, járuljon hozzá a közléséhez.

1999. január 22-én jelent meg a Népszabadságban a francia és a német nagykövet közös cikke az Elysée-szerződésről. A cikkben nekünk is azt ajánlják, hogy legyünk jóban szomszédainkkal. Nos, én mindkét nagykövetnek a mellékelt szövegű levelet írtam. Hasonló levelet írtam annak idején Blinken úrnak, az USA volt magyarországi nagykövetének, amikor a Magyar Tudományban megjelent egy cikke, hogy borítsunk fátylat a trianoni múltra. Végül Talbott államtitkár úrnak is írtam egy angol nyelvű levelet Washingtonba arra a nyilatkozatára, hogy Románia és Magyarország között megszületett az „entente cordiale”, és nincs már semmilyen probléma Erdélyben. Erre öt hónap múlva kaptam egy semmitmondó választ, de nem tőle, hanem szokás szerint a titkárságától.

Nem vagyok egy megszállott levelező, de ezeket az abszurd megnyilatkozásokat nem tudom szó nélkül hagyni.

Levél a nagykövetekhez

„Mi, Európa kis nemzetei, a bonyolult etnikai viszonyaink közepette, amelyet Önök nem érthetnek meg, nagyon örülünk annak, hogy Európa e két nagy és e földrész meghatározó nemzete ilyen jó egyetértésben él egymás mellett, és ez a barátság és egyetértés egyszersmind meghatározza hosszú időre Európa békéjét és stabilitását.

Sajnos Közép-Európában azonban nem ez a helyzet. Franciaország nemigen ismeri az etnikai konfliktusok bonyolult viszonyait és kérdéseit, mert 1789 óta egységes francia nemzetről beszélhetünk csak, és ez a felfogás rányomta bélyegét a korábban létező ottani etnikumok eltűnésére (bretonok, provencáliak stb.). Azóta csak Elzász-Lotharingiában vannak németajkúak, akik azonban már 300 éve Franciaországban élnek és ezért, bár nyelvük német, nemzeti identitásuk francia. A németek a franciáknál jobban tudják, hogy mik az etnikai konfliktusok, mert ők a második világháború nagy vesztesei voltak, és a Volga-vidéktől a Szudéta-vidékig mindenünnen kitelepítették őket, ahol sok száz évig éltek békességben, jólétben.

Rátérve Magyarországra, viszonyunk a környező országokhoz jelenleg attól függ, hogy az ott élő több mint 2 millió magyar nemzetiségű állampolgárral az uralkodó nemzetek hogyan bánnak. Ez sajnos nem mindig egyértelmű és nem mindig egyenes irányú, így pl. Romániában most éppen nem akarják engedélyezni a magyar egyetem felállítását, nem adják vissza az egyházi iskolákat és a római katolikus és görög katolikus egyházak volt vagyontárgyait, folytatódik a nem hivatalos elnyomása a magyar kisebbségnek és az, hogy a magyar párt jelenleg tagja a kormánynak, az égvilágon semmit sem jelent. Éppen most mondott le a magyar kisebbségügyi miniszter stb. Hogy mi volt Szlovákiában a Meciar-kormány idején, azt talán nem szükséges Önöknek ecsetelnem, hiszen mindössze másfél évvel ezelőtt volt. Minden eszközzel és minden tekintetben elnyomták, mellőzték a magyar kisebbséget (nyelvtörvény, közigazgatási határok megváltoztatása stb.). Hasonló a helyzet a jugoszláviai Vajdaságban, ahol még ráadásul elviszik a magyar nemzetiségű katonákat Koszovóba meghalni, vagy korábban Bosznia-Hercegovinába. Csak Horvátországban és Szlovéniában van némi nyugalmuk, bár a szerbek tönkretették a Horvátországhoz tartozó baranyai háromszög magyar falvait, a magyar menekültek még ma sem tértek teljesen vissza, részben a szerbek elfoglalták házaikat, a szántóföldek el vannak aknásítva stb.

Ha majd a határon túli magyarok olyan szabadságot és egyenjogúságot élveznek, mint Olaszországban az osztrákok (Alto Adige) vagy Spanyolországban a katalánok, Belgiumban és Schleswigben a németek, Aland szigetén a svédek stb., akkor mi is békességben és barátságban élhetünk szomszédainkkal, és akkor valóban „jobbak lesznek kapcsolataink, mint valaha”, ahogy Önök írják. Jelenleg azonban ez még nem mondható el.


Én tudom, hogy Önök azt szeretnék, ha az EU-ban teljes harmónia uralkodna, mert éppen elég gondot okoz Önöknek a NATO-n belül a török–görög ellentét, de sajnos a körülöttünk lévő országok ki nem mondva bár, de egyértelműen asszimilálni akarják a magyarságot, és egységes politikai nemzetben tudnak csak gondolkodni. Sajnos ennek a szemléletnek a történelem folyamán Franciaország volt a nagy vezéregyénisége a francia forradalomtól a II. világháborúig, és hogy Magyarország területének 2/3-át és lakosságának 1/3-át elveszítette 1920-ban, az nagyrészt Clemenceau-nak, Esperey-nek, Berthelot-nak és Millerand-nak „köszönhető”. Persze mi ezért nem neheztelünk már, hiszen ez 80 évvel ez-előtt volt, de még ma is érezzük a következményeit a Kárpát-medencében, ezért nem tudunk felejteni, és amíg a határon túli honfitársainkkal állandóan rosszul bánnak, úgy ez az anamnézia még sokáig el fog tartani. Gondolom, panaszkodni szabad, ettől még nem vagyunk nacionalisták. Higgyék el, nagyon szeretnénk követni az Önök példáját, csak a környező országok kormányai nem engednek bennünket.

Nagyrabecsülő tisztelettel:

***

A nagykövetek közös levele

„Ma ünnepeljük az Élysée-szerződés 36. évfordulóját: ezt Franciaország és Németország kötötte 1963. január 22-én. Az idő múlásával ez a szerződés az egyre inkább fejlődő német–francia együttműködés és az európai építkezés kerete lett. Az ember nem születik barátnak, hanem azzá válik. A két ország, amely túl gyakran ellenségeskedett egymással, 36 éve képes volt találkozni, szót érteni és mély barátságot kialakítani. Együttműködésünk minden szintre kiterjed: a kormányzati, a szociális, a gazdasági és a kulturális életre egyaránt. [...]

A franciák és a németek nem elégednek meg ennyivel: tovább akarjuk fejleszteni az együttműködést Európában, és meg akarjuk könnyíteni mind az unió kibővítését, mind pedig elmélyítését. [...]

Elképzelhető, hogy Magyarország mint a közép-európai stabilitás fontos eleme képes hasonló baráti viszony ápolására, és egy ilyen jellegű együttműködés kialakítására szomszédaival. Mi ezt csak bátorítani tudjuk. Ez kétségkívül a közép-európai stabilitás és jólét egyik feltétele.

Ma Magyarország szomszédaival fenntartott kapcsolatai talán jobbak, mint valaha. Ez olyan jelentős tényező, amely csak elősegítheti az Európai Unió bővítését.

A francia–német példa annak bizonyítéka, hogy a megbékélés és a jószomszédi kapcsolatok olyan állandó törekvésnek tekinthetőek, amelyek túlmutatnak a politikai megosztottságon és fontosak kontinensünk stabilitásához. [...]”

Hasso Buchrucker–Paul Poudade


1. Franco és 1956B. BESSENYEY Ferenc (New York)

Franco és 1956

A spanyol támogatásról

A História 1998/9–10. számában jelent meg Borhi László Franco és az 1956-os magyar forradalom kapcsolatát elemző érdekes cikke.

A szovjet kormány és a kommunisták aktívan támogatták a spanyol Republikánus Pártot. Miután Franco győzelmet aratott a spanyol polgárháborúban és uralomra jutott, nem ismerte el a szovjet kormányt és nem vette fel vele a diplomáciai kapcsolatot. A második világháború végén Franco nem ismerte el a szovjetek által Magyarországra erőszakolt kommunista kormányt sem. Ennek folytán az 1960-as évek végéig Madridban létezett egy „Magyar Királyi Követség”. (Ilyenre már másutt volt példa, mint például Belgrádban, ahol 1941-ig létezett egy „Czári Orosz Nagykövetség”.)

Marosy Ferenc követet apám, báró Bakách Bessenyey György „nevezte” ki Madridba, és ott elfogadott tagja volt a diplomáciai karnak. Apám utolsó aktív diplomáciai posztja Bern volt, ahol az OSS (Office of Strategic Services = az amerikai titkosszolgálat) vezetőjével, Alan Dullesszel tárgyalt 1943/44-ben egy magyar különbéke/kiugrás lehetőségéről. A március 19-i német bevonulás után nem ismerte el a Sztójay-kormányt (minek eredményeképpen megfosztották magyar állampolgárságától és otthoni vagyonától). Tagja lett a semleges országokba disszidált németellenes követek komitéjának, később pedig külügyi vezetője volt a New Yorkban alapított Magyar Bizottmánynak (így adhatta Marosynak a madridi megbízást).

Az 1956-os spanyol támogatási ajánlatokról Marosy írásban jelentett apámnak. Ezt a levelezést apám egész diplomáciai irattárával együtt pár évvel ezelőtt a Magyar Országos Levéltárnak adományoztam, ahol a történészeknek és a kutatóknak rendelkezésére áll.


1. Papírjátékok, kivágós és társasjátékokGYARAPODÓ KÖZGYŰJTEMÉNYEINK

VÍGH Annamária

Papírjátékok, kivágós és társasjátékok

Képek a Kiscelli Múzeumból

A papír az egyik legősibb játékszer. Európában a 15. században találkozunk először papírjátékokkal, melyek a gépi előállítás elterjedésével valamennyi játékszernél népszerűbbé váltak. Sikerükhöz nagyban hozzájárult, hogy több korosztály számára játéklehetőséget nyújtottak, és a viszonylag alacsony előállítási költség miatt gyakorlatilag mindenki számára elérhetőek voltak. A Kiscelli Múzeum kiállítása, a múzeumi gyűjtemény papírjátékainak legfontosabb műfajaiból válogat az 1840-től 1970-ig terjedő korszakon belül.

A legegyszerűbb papírjátékfajta a papírhajtogatás. Valamennyi országban, ahol ismerték a papírt, kialakulhatott a papírhajtogatás helyi változata. A játéknak a gyermeknevelésben történő tudatos felhasználása Friedrich Fröbel (17821852) nevéhez fűződik, aki mód-szertanában külön kiemelte a papírlapok és a papírhajtogatás fontosságát.

A kivágós papírjátékok, vagyis a papírra vagy kartonra nyomott, kivágható képecskék igen sok játékvariáció lehetőségét nyújtották. E műfajon belül az egyik legnépszerűbb kivágóív az öltöztetőbaba volt.

A mai öltöztetőbabák ősei a különböző újság- és könyvmellékletekben megjelenő, kivágható hölgyruhák voltak. A divatlapok metszett divatképeiből származó műfaj megelőzte a kivágóíves öltöztetőbabák típusát, hiszen az előbbi már a 18. század végén virágzott, első-sorban Franciaországban. Németországban 1791-ben jelent meg először egy divatlap mellékletében „Az angol baba” címmel. Félig játékként, félig divatreklámként óriási sikert ér el. 1793-ban már olyan öltöztetőbabát tettek közzé, amelyhez egy kisfiúknak szánt, felszerszámozható ló is tartozott. Magyarországon 1845-ben a Honderű című lap öltöztető papírbaba-melléklettel kedveskedett olvasóinak.

A kivágó-íves öltöztetőbabák csak 1830 után jelentek meg a nagy cégek kínálatában. A témák igen változatosak: a hétköznapi divatot éppúgy bemutatják, mint a munkaruházatot vagy a vőlegény ünnepi viseletét, a pólyás baba keresztelőruháját. Elterjedtek a katonai viseletek is, de a legkedveltebbek a királyi és hercegi családok elegáns ünnepi toalettjei voltak.

A sorozatok elkészítésében a luxuspapír-ipar valamennyi ismert gyártója kivette a részét. Európában a legismertebbek a német cégek voltak (J. L. Stahl, A. R. Friese, Nürnberg, A. Sala, Berlin), de jelentős volt többek között a bécsi H. F. Müller vagy a londoni Raphael Tuck and Sons cég is. A 19. század második felétől Európán kívül Amerikában is megkezdték az öltöztetőbabák sorozatgyártását.

A századforduló után a gyermek középpontba kerülésével az igazi gyermekruhák, gyermekjátékok kerültek az ívekre. Az öltöztetőbabák a 20. század gyermekének is kedvenc játékai maradtak, ízlésformáló, kreativitást igénylő, önállóan és csoportosan is játszható elfoglaltságot nyújtva a gyermekeknek.

Részben papír felhasználásával készültek a puzzle-játékok, a papírvárak és a papírházacskák.

A puzzles játék a 18. századi Angliából terjedt el. Itt az ország térképét dolgozták fel képkirakóként, és az oktatásba alkalmazták a módszert. A játék ilyen típusú felhasználása sokáig előtérben állt. Ezt a játékot, sok más papírjátékhoz hasonlóan, kezdetben a háziipar állította elő. Az angol kifejezés, „jug-saw-puzzle” is utal arra a formára, amikor a gyermekek még maguk készítették a játékot. A mai játékipar géppel vágott képecskéi 50-2000 darabból állnak.

A papír, mint a képek és a feliratok hordozóanyaga szerepel a társasjátékoknál. A kockadobással történő versenyjátékok Európában leginkább elterjedt változata a libajáték. A 15. századtól több változatát is ismerjük. Magyar-országon a 16. század második feléből szólnak róla először forrásaink. Az ősjáték 63 állomása az emberi életet jelölte. A táblán felbukkanó libák megkönnyítették a vándor előrehaladását, máshol pedig komoly akadályokat jeleztek. Ez a szerencsejáték a 19. század második feléig élte virágkorát, ekkor adta át helyét a lóversenyjátéknak, melyet később az autóversenyjáték előzött meg.


A társasjátékok másik csoportját azok a játékok alkotják, amelyek sorsjátékon alapulnak. Ezek között a legismertebb számsorsjáték, a lottó volt, de a játék számos variációja élt tovább, pénz-utánzatokkal és érmékkel kiegészítve. A 19. század végén új áramlat jelenik meg a táblás és társasjátékok történetében. A „játszva tanulni” gondolat jegyében, új játéktípusok tűnnek fel. Ilyenek azok a foglalkoztató játékok, melyek rajzolni, festeni, ragasztani és modellezni tanítják a gyermekeket.

Újdonság a fiataloknak és a felnőtteknek egyaránt ajánlott, valódi és képzeletbeli utazásokra épített társasjátéktípus. A játékok népszerűségét növeli az is, hogy sok esetben ismert írók (pl. Jules Verne, Karl May) történeteit dolgozzák fel.

Az elmúlt száz év társasjátékaiból válogatva, érdekes és tanulságos kép tárul elénk. Századunkat a játékfajták erősen aktualizált megjelenítése jellemezte. Mind a tartalmat, mind a grafikai képet erősen befolyásolták az adott történeti korszak eseményei és a legfontosabb gyermeknevelési elvek.

A legfontosabb nagy múltú játékok többsége túlélte a korszak- és rendszer-változásokat, és a külső képen kívül egyéb, a szabályokat érintő változáson nem mentek keresztül. A játékgyártás hagyományos központjainak túlsúlya lassan megszűnt, és helyüket az amerikai és a távol-keleti játékok vették át.

(A kiállítás 1999. június 30-ig látogatható.)

2. Képek






Documents

regi.tankonyvtar.hu · Web viewHistória 1999-04. História 1999-04. Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás