regi.tankonyvtar.hu · Web viewHistória 2002-056. História 2002-056. Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás

História 2002-056

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 2002-056Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. A természettörténet ................................................................................................................. 12. Képek ...................................................................................................................................... 2

2. .......................................................................................................................................................... 41. A Föld védelmében ................................................................................................................. 42. Képek ...................................................................................................................................... 7

3. ....................................................................................................................................................... 121. Az ökológiai gondolat és a vatikáni zsinat ........................................................................... 12

4. ....................................................................................................................................................... 141. Az élõvilág sokféleségének története ................................................................................... 142. Képek ................................................................................................................................... 17

5. ....................................................................................................................................................... 231. A Föld és az élet története dióhéjban. Kronológia ............................................................... 232. Képek ................................................................................................................................... 26

6. ....................................................................................................................................................... 341. A Pannon-medence növénytakarójának múltja .................................................................... 342. Képek ................................................................................................................................... 38

7. ....................................................................................................................................................... 431. Kontinensek ütközõzónájában .............................................................................................. 43

8. ....................................................................................................................................................... 441. A paleoklimatológia .............................................................................................................. 44

9. ....................................................................................................................................................... 451. Európa és a jégkorszakok ..................................................................................................... 452. Képek ................................................................................................................................... 45

10. ..................................................................................................................................................... 471. Kreacionisták és evolucionisták ........................................................................................... 47

11. ...................................................................................................................................................... 481. Az ember és környezete az ipari forradalom elõtt ................................................................ 482. Képek ................................................................................................................................... 50

12. ..................................................................................................................................................... 571. Energiaforrások az emberiség történelmében ...................................................................... 572. Képek ................................................................................................................................... 60

13. ..................................................................................................................................................... 681. Megszállók, megszálltak ...................................................................................................... 68

14. ..................................................................................................................................................... 701. Politika a forradalom nevében .............................................................................................. 702. Képek ................................................................................................................................... 70

15. ..................................................................................................................................................... 721. Rákosi számûzetésben .......................................................................................................... 722. Képek ................................................................................................................................... 77

16. ..................................................................................................................................................... 881. Andrássy út 60. ..................................................................................................................... 882. Képek ................................................................................................................................... 90

17. ..................................................................................................................................................... 951. Magyarok a világban a 20. században .................................................................................. 952. Képek ................................................................................................................................. 100

18. ................................................................................................................................................... 125


História 2002-056

1. Mit nem tör le idõ, emberi kéz letöri. Az európai képrombolások történetébõl, III. rész� � .. 1252. Képek ................................................................................................................................. 127

19. ................................................................................................................................................... 1351. A Kisgazdapárt újjászületésének elõtörténetéhez .............................................................. 1352. Képek ................................................................................................................................. 139

20. ................................................................................................................................................... 1431. Önéletrajz ........................................................................................................................... 1432. Képek ................................................................................................................................. 143

21. ................................................................................................................................................... 1451. STRASSENREITER Erzsébet ........................................................................................... 1452. Képek ................................................................................................................................. 147

22. ................................................................................................................................................... 1491. A reménytelenség és a lázadás kontinense ......................................................................... 1492. Képek ................................................................................................................................. 152

23. ................................................................................................................................................... 1591. Indiánok, meszticek, fehérek ............................................................................................. 159

24. ................................................................................................................................................... 1601. Politikáról, gazdaságról ...................................................................................................... 1602. Képek ................................................................................................................................. 161

25. ................................................................................................................................................... 1621. Európai hagyományokról, helyi társadalomról .................................................................. 1622. Képek ................................................................................................................................. 162

26. ................................................................................................................................................... 1651. "Amerika az amerikaiaké" ................................................................................................. 165

27. ................................................................................................................................................... 1661. Ismét a Habsburgokról ....................................................................................................... 166

28. ................................................................................................................................................... 1681. A legõsibb hajó ................................................................................................................... 1682. Képek ................................................................................................................................. 169

29. ................................................................................................................................................... 1761. Klímaváltozás és a történelem ........................................................................................... 176


1. A természettörténetEMBER ÉS TERMÉSZET

GLATZ Ferenc

A természettörténet

Javaslat egy új kutatási irány önmeghatározására

A természettörténet tárgya a Földön létező „élő” és „élettelen” világ alakulása, változásai. Feltárni kívánja a világegyetemben (jelenlegi ismereteink szerint) sajátos életforma kifejlődésének körülményeit, és e sajátos életforma résztényezőinek (föld, víz, levegő, növény- és állatvilág, ember) egymásra hatását. A természettörténet egyidejűleg ún. „természet-”, „élet-” és „embertudomány”. Összefoglalja és szembesíti a földre – a talajra, az ásványokra, a vízre, levegőre –, valamint az élővilágra vonatkozó ismereteinket. Kutatja mindenekelőtt azokat az emberi életaktivitásokat, amelyek az embert magát és a természeti, valamint épített környezetét befolyásolják. Az embert mint az élővilág részét mutatja be, mint a geoszféra, a bioszféra egyik egységét. Mint teremtményt és teremtőt.

A természettörténet, magától értetődően, részletesen kutatja az utolsó jégkorszak óta eltelt időszak történelmét (az utóbbi 14-12 ezer évet) és ezen belül kiemelten is az ipari-technikai forradalmak (18–20. század) korának eseményeit, természettörténeti folyamatait. Azt a korszakot, amelynek „végén” ma az egyik földi élőlény képessé lett arra, hogy akár az egész földi élővilág lassú, de biztos halálát előidézze. (És az egyetlen élőlény, amely képes a Föld természettörténetileg elrendelt pusztulását talán megakadályozni!)

A természettörténet kutatója tanulmányozza természetesen az embernek a természetről, valamint ember és természet viszonyáról alakuló felfogását.

Megmutatni kívánjuk az emberi értékrendek változásait is. Ennek során rámutatni kívánunk az emberi történelemben a technikai-technológiai fejlődés, a vagyonosodás előrehajtó (romboló és építő) szerepére. De célunknak tekintjük, hogy rámutassunk: mai mércénken mérve a legmaradandóbbnak az az értékrend bizonyult, amelyik az emberi cselekvés minősítésében az ember és természet harmóniáját tekintette alapnak. (Évezredeken át kimondatlanul is tisztelve, igazodva ehhez a követelményhez.) E „rejtőzködő” felfogás embert megtartó voltának megmutatása és tudatosítása különösen fontos a 21. század elején, amikor az ember képessé vált arra, hogy technikai eszköztárának segítségével átlássa a földi életfolyamatok egészét, és ugyanakkor képessé vált ezen életfolyamatok befolyásolására, esetleg deformálására, elpusztítására. A természettörténet kiemelt művelésével elérni kívánjuk: minden emberi aktivitás értékelésekor a természet és ember viszonyának alakulása jelenlévő szempontlegyen. Beszéljünk akár a társadalmi-politikai erők, akár politikai-uralmi formák, akár gazdasági-technikai újítások, akár a szellemi élet történelméről.

A természettörténet művelése egy új típusú, totálisnak nevezhető történelmi értelmezés kialakítását is célozza. Kiterjeszteni kívánjuk a történetkutatás és a történelemkönyvek, tankönyvek tematikáját a föld, növény- és állatvilág történelmére, elsősorban az ember és természet mindenkori együttélésének és kölcsönhatásának folyamataira. Tudatosítani: e kölcsönhatás elkerülhetetlenül jelen volt, jelen van és jelen lesz az emberiség és a Föld történelmében. Feltárni, leírni, tudatosítani kívánjuk ezen kölcsönhatások legfontosabb eseményeit.

A természettörténet nem önálló diszciplína, hanem szempont. A természettörténet kutatója: természet-, élet- és embertudomány művelője egy időben. Magától értetődően „műveli” a „fizikát”, a „kémiát”, a „biológiai”, az „alkalmazott természettudományokat” és az embertudományt.

Új szintézis teremtése a célunk. Ezért is a természettörténet egészében történettudomány, de művelőit ugyanúgy toborozza a természetkutatók, mint az emberi viszonyokat kutatók köréből. A természettörténet rákényszeríti a céhes történettudományt a természetkutatók eredményeinek és módszereinek megismerésére: mind az anyag-, mind az élettudomány alaptudományként (segédtudományként) való használatára. Ezek tényleges ismerete és használata nélkül nem tudja elhelyezni a mindenkori emberi tevékenységet az élővilág egészében. A természettörténet ugyanakkor rákényszeríti a természetkutatókat és a technikai tudományok művelőit, hogy az „anyag” megváltoztatására, formálására irányuló tevékenységükben éppúgy, mint az ember fizikai-biológiai alkotórészeinek „alakításakor” az „emberi voltunk” megőrzésére állandóan és fokozottan figyeljenek. Megköveteli a természetkutatóktól és a technikai tudományok művelőitől, hogy elsajátítsák az emberi viszonyokat vizsgáló tudományok módszereit.


A természettörténet kutatói akadémiai bizottságba tömörülnek, magukba foglalják mind a természet, mind a társadalom kutatóit. Alapoznak az utóbbi évtizedekben megújult földtudományi, ökológiai, technikatörténeti kutatásokra, a fizikusok, kémikusok munkájára, akik a földi életet a világmindenségben elhelyezték, az anyagot elemeire bontották, és új módon összerakták, a biológusokra, akik az emberi szervezetet az élővilág részeként leírták és a földi élet közös elemeire irányították figyelmünket.

Az utóbbi években mind külföldön, mind itthon értékes összefoglaló és részmunkák jelentek meg a Föld, a világóceán, a fauna, a légköri viszonyok és a földfelszín, az épített környezet történelméről. Ezek is jelzik az összefoglaló szempontú természet- (és ember-) történet művelésének igényét.

A bizottság ösztönzi konferenciák szervezését, amelyek alkalmakat nyújtanak a különböző tudományágakban iskolázott kollégák találkozásaira, ismereteik, kutatói tapasztalataik kicserélésére. Műhelytanulmányok sorozatát indítja, amely a természettörténet kutatóinak eredményeit adja közre.

A bizottság, melynek az MTA Társadalomkutató Központ ad otthont, 2002. december 1-jén kezdi meg munkáját.

Régi tervünk és törekvésünk a természet és ember történelmének együttlátása és a közöttük lévő kölcsönhatás feltárása. 1972-től követjük nyomon a környezetvédelem kibontakozását; ösztöneinket követtük. Csak most látjuk – történészként –, hogy ösztönös törekvésünk mennyire nem állt egyedül annak idején a világban. Most látszik, hogy ez az emberiségtörténelmi szempont szétszórtan a világban, egymásról nem is tudó emberek fejében, egy időben megszületett. Bennünk is. Nyilvánosságot először a civil mozgalom keretei között kapott, majd az ENSZ égisze alatt.

Igyekeztünk a kialakuló ökológia és környezettudomány szakmai megfontolásait párosítani a környezetvédelem politikai rendszerkritikájának igazságával. És természetesen feltárni az emberiség történelmében a természet meghatározó és megtartó erejét. Mint ahogy minden egyoldalú technokrata történetszemléletet (köztük az ilyen irányú marxi tévedéseket is) megfelelő kritikával kezelni. Már az 1980-as évek második felétől – éppen a hatalmas méretű természetátalakító politika bírálataként – folyamatosan támadtuk írásainkban az egyoldalúan gazdagodási és technikai központú „haladás-” és (a nyugaton használt) „fejlődés-” elméleteket. (Amelyhez sajátosan járult a szovjet zónában az a történetfelfogás, amelyik a „kommunista” rendszert a folytonos politikai és gazdasági-technikai haladás végpontjának tekintette.) És ma ugyanígy kérdezzük és kérdeztük: vajon a „fenntartható fejlődés” Rióban (1992) elfogadott elve nem „fából vaskarika” volt? Úgy gondoljuk, helyes kompromisszumot akart teremteni az ökológiai értékek megőrzése és a technikai civilizáció között. De anélkül, hogy felismerte volna: a „fejlődés” fogalmát kell teljesen másként értelmezni ahhoz, hogy az emberiség és a földi élet fenntartható legyen. Amíg a „fejlődés” csak a termelés mennyiségi és egyoldalú technikai mutatóinak emelését jelenti, addig kibékíthetetlen ellentét lesz az élővilág megőrzése és a „fejlődés” között. A mi értelmezésünk szerinti „fejlődés” az volna, ha az ember rádöbbenne: a természet és ember még meglévő (?) egyensúlya kell, hogy legyen a mérce. És ennek alárendelni fogyasztásunk céljait – ez lenne az igazi „fejlődés”.

De hát ez már kortörténet! És indulat. Keserű indulat, amely a kutatót, értelmiségit elfogja, ha megoldhatatlannak tűnő feladványokat tárnak elé. Aggódva figyeljük az augusztusban összeülő johannesburgi csúcsértekezletet, amely a „Rió +10” címet viseli. Örömmel látjuk, hogy a Földgolyó természeti megóvásáért indult mozgalmak ma társulnak a szociális mozgalommal. Hiszen korunk egyik technikai- kulturális lényeges sajátossága: nem lehet a jelenlegi óriási szociális szakadékkal (az Észak jólétének, a Dél szegénységének ellentéte mellett) a „világfalu” egyetlen ellentmondását sem feloldani.

Örömmel látjuk, hogy bontakozik egy olyan erő, amelyik figyelmezteti az „északi” civilizációt a jelenlegi világfelfogás hiányosságaira.

De aggódva figyeljük, hogy ebből a „fehér-” és „színesbőrűek”, a technikailag fejlettek és elmaradottak harca, egy technikaellenesség radikalizmusa fejlődik ki. Amit azután a technikailag fejlettebb Észak arrogáns értelmiségei könnyedén söpörnek le a tárgyalóasztalról. Hangoztatva igazukat: nem lehet a barlangba, fáklyafényhez visszatérnünk.

Csak reméljük: az egyik fél belátja, hogy technika nélkül a Föld sebeit sem gyógyíthatjuk. Csak reméljük: a másik fél is belátja, hogy újra kell gondolni az emberi civilizáció céljait...

2. Képek



1. A Föld védelmébenLÁNG István

A Föld védelmében

A környezetvédelem történetéből, 1962–92

A környezetvédelem történetét némi leegyszerűsítéssel három szakaszra oszthatjuk:

1. „A néma tavasz” című könyv megjelenésétől az ENSZ stockholmi Emberi környezet konferenciájáig (1962–72).

Az első időszakot alapvetően az jellemezte, hogy a helyi társadalmi mozgalmak, illetve az értelmiség tudatformáló csoportjai (írók, művészek, tudósok) a média segítségével egyre szélesebb körökben hívták fel a figyelmet az új veszélyforrásra, a környezet szennyezésére. A gazdasági és politikai körök először idegenkedve fogadták ezeket a vészjeleket, de az 1960-as évek végére kormányzati szinten is felismerték a potenciális veszélyeket, illetve azokat a politikai lehetőségeket, amelyek az új mozgalmak felkarolásában rejlettek.

2. A második időszak az ENSZ Emberi környezet konferenciájától az ENSZ riói Környezet és fejlődés konferenciájáig tartott (1972–92).

Ezen húsz év alatt a környezetvédelem globális jellegűvé vált, amelyben természeti, gazdasági és társadalmi tényezők egyaránt és egy időben jelentkeztek. Azt is felismerték, hogy hosszú időre van szükség, amíg a kialakult káros hatásokat közömbösíteni lehet. Ezt a korszakot még a környezet- és a gazdaságpolitika fokozatos összefonódása, valamint a „gazdagok” és a „szegények” eltérő környezetvédelmi felfogásának kialakulása jellemezte. A természeti környezet védelmének érdekében a fejlődő országok nem voltak hajlandók lemondani a gazdasági növekedésről. A fejlett országokban ugyan egy jelentős társadalmi csoport hajlott szerényebb, takarékosabb, anyag- és energiakímélőbb életvitel folytatására, ugyanakkor igen széles társadalmi körök nem akartak akár részlegesen is a megszokott és kényelmes életvitelükön változtatni.

3. A harmadik szakasz a riói konferencia (1992) után kezdődött el és ma is tart. Rióban nagy elhatározások születtek. Főleg a klímaváltozással kapcsolatos kérdésekben, az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának csökkentésében vártak nagy eredményeket. A fejlődő országok pedig azt remélték, hogy hozzájutnak a környezetkímélő technológiák térítésmentes vagy kedvezményes átadásához, illetőleg jelentős anyagi támogatást kapnak a környezeti kárelhárításhoz. A ténylegesen megtett intézkedések azonban jóval alatta maradtak a várakozásoknak.

1972: „harmonikus összhang”

A stockholmi konferencia (1972) dokumentumai vezették be az erőforrások megőrzése és a termelési, fogyasztási célkitűzések elérése közötti ellentmondás feloldására a „harmonikus összhang”, illetve az erőforrások „bölcs hasznosítása” terminológiákat. A konferencia dokumentumaiban azonban már megjelentek olyan elvi jellegű állítások, amelyek később a fenntartható fejlődés alappillérei lettek.

A stockholmi konferencia ajánlásai a mezőgazdaság, a halászat és az erdőgazdálkodás számára időtálló feladatokat tűztek ki. Ilyenek voltak többek között a világ talajainak jobb megismerése, a talajvédelmi eljárások továbbfejlesztése, a vízkészletek racionális használata, a természetes vizek szennyeződések elleni védelme, a halállomány megőrzése, csökkentett növényvédőszer- és trágyaadagok használata, növényi és állati génbankok létrehozása, az erdők komplex védelme, a falusi körzetek hosszú távú fejlesztési terveinek kidolgozása.

A stockholmi konferencia ajánlásainak megfelelően létrejött a környezetvédelem szakosított ENSZ szervezete, az UNEP (United Nations Environment Programme, az ENSZ Környezeti Programja). A szervezet titkárságát Kenya fővárosába, Nairobiba helyezték.

A „globális egyensúly” koncepciója

A stockholmi konferenciát megelőzően (1971) dolgoztatta ki a Római Klub azt a világmodellt, amely a népesség rohamos növekedése, a természeti erőforrások gyors felhasználása és a környezetszennyeződés közötti összefüggéseket mutatta ki. Arra a következtetésre jutottak, hogy a világ korlátozott termőföldkészlete nem lesz


képes kielégíteni a növekvő népesség egyre fokozódó igényeit. Mindez a 21. század közepére teljes válságot okozhat: katasztrofálissá válik a környezet elszennyeződése, kimerülnek a természeti erőforrások, csökken a termelés. A krízishelyzet elkerülése érdekében a „globális egyensúly” koncepcióját dolgozták ki. Eszerint sürgősen csökkenteni kell a népesség növekedését, korlátozni az ipari termelést és a természeti erőforrások kihasználását („nulla növekedés”).

A Római Klub jelentését minden oldalról bírálták. Az általános vélemény az volt, hogy nem az a megoldás, hogy „befagyasszuk” a jelenlegi állapotokat, és aki gazdag, az továbbra is gazdag maradjon, ám aki szegény, az ne legyen képes előrehaladni. A fejlődő világ szakemberei különös hevességgel támadták a jelentést, amely véleményük szerint a „környezeti gyarmatosodásba” akarta kényszeríteni a fejlődő országokat.

A jelentésnek azonban vitathatatlan érdemei is voltak. Elsősorban az, hogy felrázta a világ lelkiismeretét, vitát provokált, amely hozzásegített a méltányos és történelmileg is igazságos megoldások kereséséhez. (Az egy év múlva tartott stockholmi konferencián elvetették a „nulla növekedés” alternatíváját, mondván: gazdasági növekedés nélkül nem lehet megoldani a fejlődő országok társadalmi gondjait.)

1975: Világfigyelő Intézet

1975-ben hozták létre Washingtonban a Worldwatch Institute-ot (Világfigyelő Intézet), ami a globális problémákkal foglalkozik, és 1984 óta évente közli a „State of the World” (A világ állapota) című kiadványt, amelyből néhányat magyarra is lefordítottak.

Az intézet vezetője, Brown Lester R. 1981-ben publikálta a „Building a Sustainable Society” (A fenntartható társadalom építése) című könyvét, amivel a „fenntarthatóság elve” bevonult a szakirodalomba. A szerző szerint a fenntartható társadalomban a fejlődés érdekében összhangot kell teremteni a társadalom anyagi igényei, a népesség növekedéseés a természeti erőforrások hasznosításaközött, és egyúttal minimalizálni kell a környezet szennyezését és degradálódását.

Az 1970–80-as évek során azonban a világ népessége tovább növekedett. Az egyenlőtlen jövedelemeloszlás globális jellegű társadalmi feszültségeket halmozott fel. Mindezek sürgették, hogy dolgozzanak ki egy olyan eszmerendszert, amellyel a világ nagy problémái elrendezhetőek, és a szegénységet sem kell konzerválni ahhoz, hogy a környezet minőségét megőrizhessük.

1984: a „fenntartható fejlődés”

Az ENSZ Közgyűlése 1984-ben független szakértőkből álló bizottságot hozott létre azzal a feladattal, hogy a következő 20-30 évre előretekintő stratégia keretkoncepcióját dolgozza ki a környezet- és a gazdaságpolitika kölcsönhatásában. Vezetője a volt norvég miniszterelnök, Brundtland Gro Harlem asszony lett. (A bizottságba 22 tagot hívtak meg a világ különböző országaiból, köztük Láng István akadémikust.)

A Környezet és Fejlődés Világbizottsága 1984–87 között végezte munkáját, s elkészítette a Közös jövőnk című jelentést, amely könyv alakban 27 nyelven, köztük magyarul is megjelent.

A jelentés – a prognosztizált népesség-, termelés- és fogyasztásnövekedésből kiindulva – ökológiai katasztrófa veszélyét jelezte. Ennek elkerüléséhez pedig változtatásokra van szükség az erőforrások hasznosításában, a technológiák környezeti hatásaiban, a népesség növekedési ütemében, a gazdasági élet célkitűzéseiben és egyáltalán, az egész társadalom értékrendjében. Elengedhetetlen a fejlett országok pazarló fogyasztói szokásainak megváltoztatása is.

A jelentés megfogalmazta a „fenntartható fejlődés” koncepcióját. „A fenntartható fejlődés olyan fejlődés, amely kielégíti a jelen generáció szükségleteit anélkül, hogy veszélyeztetné a jövő generációk esélyét arra, hogy ők is kielégíthessék szükségleteiket.” A koncepció szerint a fejlődő országoknál a mennyiségi növekedés lesz jellemző a következő évtizedekben, de a minőségi fejlődés iránti követelmények is előtérbe kerülnek. A fejlett országok esetében általában nem a további növekedés az elsődleges cél, hanem a termelés és a fogyasztás minőségi jellegű változtatása. A környezetkímélés és az erőforrás-takarékosság mindkét esetben elsőrendű igény.

A Brundtland-jelentés a jövőre vonatkozóan is megfogalmazott számos javaslatot és ajánlást. Elengedhetetlennek nevezte a környezet- és a gazdaságpolitika integrálását. A jövőben a globális környezeti kihívások nemzeti szintű megoldása helyett előtérbe kerülnek az országok közötti két- és többoldalú kapcsolatok, amelyek regionális, illetve globális jelleget is ölthetnek. A nemzeti kormányok szintjén ezért megfelelő szervezeteknek kell létrejönniük az egymást kiegészítő és erősítő környezeti és gazdaságfejlesztési


politikák koordinálására, esetenként az integrálásra. Az energiatermelés, az ipar, a mezőgazdaság, a kereskedelem területén fokozott mértékben kell figyelembe venni az ökológiai dimenziókat.

Nemzetközi vonatkozásban a jelentés sürgette a globális környezeti értékelés rendszeres elvégzését, a globális kockázatok mérlegelését.

A Brundtland-bizottság jelentése nagy visszhangot váltott ki. A reflexiók döntő többségben pozitívak voltak és támogatták a főbb ajánlásokat. Több országban konkrét akcióprogramokat dolgoztak ki a jelentés alapján. Az UNESCO külön kiadványt publikált a környezetileg fenntartható gazdasági fejlődés lehetőségeiről.

A jelentést 1987 őszén az ENSZ Közgyűlése is megtárgyalta. Döntött arról, hogy a következő környezetvédelmi világértekezletet 1992-ben Rió de Janeiróban tartsák meg „Környezet és fejlődés konferenciája” címmel. Ezzel a címmel két olyan területet kívánt átfogni a konferencia, amelynek érdekei sokszor ellentétesek, de az emberiség számára mindkettő egyaránt fontos. A fenntartható fejlődés koncepciója ily módon szabad utat kapott.

1992: „Föld csúcstalálkozó” Rióban

A riói konferencia előkészítése két évet vett igénybe. Az eredeti elképzelés az volt, hogy az egyes országok magas szintű vezetői aláírják a „Nyilatkozat a Földről” elnevezésű dokumentumot, amely jelentős kötelezettségvállalásokat írt volna elő. Ezenkívül három önálló egyezményt is terveztek: az éghajlatváltozási keretegyezményt, a biológiai diverzitás, valamint az erdők védelméről szóló egyezményt. A cselekvési programokra tett ajánlásokat a „Feladatok a 21. századra” című dokumentum foglalta volna össze.

A különböző (főleg gazdasági jellegű) érdekellentétek miatt ez a grandiózus terv csak részben sikerült. A „Nyilatkozat a Földről” dokumentumból egy sokkal „puhább”, kizárólag elveket magában foglaló „Riói nyilatkozat” született. Az éghajlatváltozási keretegyezményt és a biológiai diverzitás egyezményét az országok döntő többségének vezetői a helyszínen aláírták. Ez jogilag kötelező jellegű megállapodásnak tekinthető. Az erdők védelméről szóló egyezmény helyett csupán egy ajánlásokat és kívánságokat megfogalmazó dokumentum állt össze, amely nem tartalmazott konkrét kötelezettségvállalást. A „Feladatok a 21. századra” (AGENDA-21) című dokumentum pedig eleve csak javaslatokat, ajánlásokat gyűjtött össze, és a nemzetközi szervezeteknek, illetve a nemzeti kormányoknak adja meg a lehetőséget, hogy azt valósítsanak meg belőle, amit fontosnak és szükségesnek tartanak.

A konferenciára a 178 ENSZ-tagállam közül 172-ből érkezett hivatalos delegáció. 110 ország delegációját állam- és kormányfő, 8 küldöttséget államfő-helyettes vezetett. 761 nem kormányzati (mindenekelőtt környezet- és természetvédelmi) szervezet jelentkezett be a konferenciára. Összesen 30 ezer résztvevője volt az ENSZ-tanácskozásnak! Vele párhuzamosan, de több tízkilométernyi távolságban ülésezett a nem kormányzati szervezetek világtalálkozója, a „Global Forum”. Ennek keretében mintegy 400 ökológiai, környezet- és természetvédelmi, vallási, üzleti, szakmai, tudományos és más szervezet mutatta be tevékenységét, eredményeit, terveit közel 10 ezer látogatónak.

Öt dokumentum

Az ENSZ-konferencia öt alapvető dokumentum megvitatására és elfogadására koncentrálta figyelmét.

1. A Riói nyilatkozat a környezetről és a fejlődésről a fenntartható fejlődés 27 alapelvét tartalmazza, de csak általános jelleggel. Az elvek közül kiemelhető a környezetért viselt kölcsönös, de megkülönböztetett felelősség elve (ezzel kapcsolatban több fejlett országnak, különösen az USA-nak fenntartásai voltak). A dokumentum szerint mind a termelést, mind a fogyasztást és a népességpolitikát a fenntartható fejlődés követelményeinek kell alárendelni. A fejlődő országok sikerét jelenti annak hangsúlyozása, hogy minden országnak jogában áll a fejlődés érdekében saját természeti erőforrásainak kiaknázása. Nagy jelentőségű az elővigyázatosság elvének hangsúlyozása is. Ennek értelmében akkor is mindent meg kell tenni a környezetre gyakorolt hatások mérsékléséért és elkerüléséért, ha megfigyeléseink vagy tudományos ismereteink alapján nem tudjuk kellő pontossággal felmérni e hatások jellegét, mértékét, következményeit és ezek esetleges visszafordíthatatlanságát.

2. A Feladatok a 21. századracímű dokumentum négy részből áll. Az első rész olyan témaköröket tárgyal, mint a fejlődés elősegítése és a szegénység leküzdése a fejlődő országokban, a fogyasztási szokások megváltoztatása a fenntartható fejlődés szempontjainak tekintetbevételével, továbbá a népességpolitika. A második rész a környezeti és természeti problémákkal, a környezetre gyakorolt káros hatások mérséklésének vagy kiküszöbölésének témáival foglalkozik. A harmadik rész áttekinti a főbb társadalmi csoportok szerepét, feladatait, igényét a fenntartható fejlődés megvalósításában. A negyedik rész a fejlődéshez szükséges eszközöket


veszi sorra, mint például a pénzügyi források, az intézményrendszer, a technológiák átadási lehetőségei, az oktatás, nevelés, a tudomány szerepe, jogi eszközök.

Több országnak voltak fenntartásai a nagy jelentőségű dokumentum egyes részeit illetően, de végül is azt egyhangúlag elfogadták. Nemzetközi jogi szempontból a dokumentum azonban nem kötelező érvényű.

3. Az Elvek az erdőkről című dokumentum sem kötelező jogilag a tagállamokra, csupán valamennyi erdőtípusra vonatkozó ajánlásokat tartalmaz. Az erdők vonatkozásában is érvényes az a tétel, hogy a természeti erőforrások minden ország szuverén tulajdonát képezik. A dokumentum felszólít arra, hogy a közvetlen gazdasági érdekeken kívül figyelembe kell venni az erdők környezetvédelmi (élőhelyi, vízvédelmi) szerepét is. A meglévő erdőterületek védelme mellett szükség van e területek növelésére is.

4. A Keretegyezmény az éghajlatváltozásról fő célkitűzése az üvegházhatású, gáznemű szennyező anyagok légköri koncentrációjának stabilizálása olyan szinten, hogy megelőzhető legyen az emberi tevékenységből eredő veszélyes mértékű éghajlatváltozás kialakulása. Az egyezmény tartalmazza „a közös, de megkülönböztetett felelősség elvét” és azt, hogy a fejlett országoknak kell vezető szerepet játszaniuk az éghajlatváltozással összefüggő problémák megoldásában. Elismeri a fejlődők sajátos helyzetét és a további fejlődési igényeiket is.

A keretegyezmény sürgette, hogy a fejlődő országokat pénzügyi forrásokkal és technológiaátadással támogassák a széndioxid-kibocsátás minimalizálásában. A volt szocialista országok engedményeket kaptak az üvegházhatású gázok csökkentésének ütemezésében.

5. A Biológiai sokféleségről szóló egyezményt az kényszerítette ki, hogy becslések szerint 2050-re a ma élő fajok 25%-a kipusztulhat, ha nem történik jelentős intézkedés a védelmük érdekében. Az egyezmény kimondja, hogy egyfelől közös érdek a biológiai sokféleség megőrzése, másfelől azonban az egyes országok területén található biológiai sokféleség az adott országok nemzeti tulajdona. Ennek megfelelően ezek az országok dönthetnek a biológiai sokféleség összetevőinek hasznosításáról, a természeti erőforrásokból keletkező előnyök így elsősorban őket illetik meg. Az egyes országok a területükön végzett tevékenységeikkel azonban nem okozhatnak a biológiai sokféleséget érintő károkat határaikon kívül. Az egyezmény előírásokat tartalmaz a globális megfigyelőrendszer és az adatcserét támogató információs rendszerek kialakítására, valamint a környezeti hatástanulmányok elkészítésének alapelveire, általános követelményeire.

Az ENSZ-konferencia idején 153 ország, köztük Göncz Árpád magyar államfő írta alá a dokumentumot, ami jogilag kötelező érvényű. Az USA később csatlakozott az egyezményhez. A végrehajtást a „Biológiai sokféleség egyezményben részes felek konferenciája” ellenőrzi.

A riói konferencián szerették volna elérni, hogy a fejlett országok évente a bruttó hazai termék (GNP) 0,7%-át fordítsák a fejlődő országok környezetvédelmi, illetve környezetkímélő gazdasági fejlesztésére. (A konferencia előtt ennek az összegnek mintegy fele jutott erre a célra.) Számszerűsített megállapodás ugyan nem született, de támogató ígéretekből nem volt hiány.

A riói ENSZ-konferencia az eddigi legmagasabb szintű nemzetközi tanácskozás volt. Hosszú távra meghatározó esemény az egyre nagyobb kockázatot jelentő globális környezeti problémák, az azokkal összefüggő fejlődési elvek és feladatok megfogalmazásában.

2. Képek






1. Az ökológiai gondolat és a vatikáni zsinatHARSÁNYI Pál Ottó

Az ökológiai gondolat és a vatikáni zsinat

A II. Vatikáni Zsinat (1962–65) teremtésteológiájában nem könnyű ökológiai kezdeményezéseket felfedezni. A pasztorális konstitúció (Gaudium et spes) nem említi a kíméletlen környezetrombolást, a fajok kipusztítását és az egész Föld egyre lakhatatlanabbá tételének problémáját, aminek viszont komoly erkölcsi háttere van.

Úgy tűnik, két gondolat azért rámutat arra, ami az embereken kívüli teremtmények iránti felelősségre utal. Az egyik a földi dolgok jogos autonómiájára, a teremtés tényéből fakadó jóságukra vonatkozik, melyeket az embernek tisztelnie kell.

A másik gondolat megemlíti az emberiség saját maga okozta fenyegetettségét, aminek a bűn által megrontott tevékenység az oka. Ez az önzés előretörésével felborítja az erkölcsi értékrendet. Ezt az állapotot Krisztus keresztje és föltámadása által kell megtisztítani és tökéletessé tenni. A teremtmények iránti tiszteletünk, szeretetünk és hálánk okaként Istentől való származásukat említi a dokumentum, minket pedig erre megváltásunk, és ezáltal új teremtményi létünk tesz képessé. A javak felhasználásában azonban mértékletesnek kell lennünk.

A dokumentum a helytelen önszeretetet az emberi alkotómunka veszélyeként mutatja be, a természetet és az embert magát is károsító hatásokra, ezek elítélésére azonban csak szűkszavúan, illetve burkoltan utal.

Az utóbbi két, két és fél évtizedben egyre nyilvánvalóbbá vált környezetpusztítás, valamint a második világháborút követő hidegháborús időszak, az ekkor felhalmozott fegyverek – lassan ugyan, de – egy bizonyos fokú bizonytalansági érzést keltettek az emberekben. A Föld erőforrásaihoz való viszony mindamellett, hogy nélkülözi a Teremtés iránti tiszteletet és a józan megfontolást, saját túlélésünket és a közvetlenül utánunk következő generációk életlehetőségeit teszi kockára. Ezt a bizonytalanságot és aggodalmat jól jellemzi a megváltásról szóló Redemptoris hominis (II. János Pál, 1979) kezdetű enciklika.

„Az ember fél attól, hogy munkájában gyümölcsei, nem mind és nem is a többségük, hanem az a néhány, amelyekért különösen is megdolgozott, ellene fognak fordulni; fél tőle, nehogy önmaga elpusztítására alkalmas fegyverek váljanak belőlük, mert ehhez képest minden szerencsétlenség és baj, amit eddig a történelemből ismerünk, elenyészőnek tűnik. [...] Egyre inkább be kell látnunk, hogy a Föld javainak felhasználásában tisztességgel és értelmesen kell eljárnunk.” (RH 15)

A fogyasztói-konzumista szemlélet megnevezését követően a Centesimus annus (II. János Pál, 1991) kezdetű enciklika is említi a természeti erőforrások túlzott kihasználását, és ennek legfőbb okát is fölvázolja.

„A fogyasztás kérdése mellett az ehhez szorosan kapcsolódó ökológiai probléma is komoly nyugtalansággal tölt el. Az ember ugyanis, akit inkább a birtoklási és az élvezeti vágy, semmint a létezés és a növekedés óhaja vezérel, túlzásba viszi és mértéktelenül fogyasztja a Föld, és saját életének erőforrásait.” (CA 37).

II. János Pál szociális enciklikái egy-egy korábbi pápai tanítás megjelenésének kerek évfordulójára jelentek meg, jelezvén ezzel egymással való szoros kapcsolatukat.

Az emberi munkáról, annak lelkiismereti és erkölcsi szempontjairól szóló Laborem exercens (II. János Pál, 1981) kezdetű enciklika első részében a Rerum novarum (XIII. Leó, 1891) óta eltelt időszak főbb változásairól olvashatunk. A hangsúlyos ipari és gazdasági változás mellett itt is előkerül a természeti erőforrásoknak és a környezet megóvásának kérdése. „A gazdasági és politikai életben új fejlődés hajnalán állunk, amely sok szakértő véleménye szerint a munka és a termelés egészét tekintve nem kisebb jelentőséggel bír, mint az elmúlt évszázad ipari forradalma. E fejlődés sok összetevőjének általános jelentősége van: a termelés sok területén az egyre növekvő automatizáció, a nyersanyagok és az energia árának növekedése, a természeti kincsek korlátozott voltának és a tűrhetetlen környezetszennyezésnek növekvő tudata.” (LE 4).

A Redemptoris hominis enciklika 15. pontjában már találkoztunk az ökológiai problémák okozta bizonytalanságérzéssel. Ez tizenegy évvel később a pápának a Béke Világnapjára szánt üzenetében (1990. január 1.) újból hangsúlyossá válik, sokkal részletesebb megfogalmazásban. „Napjainkban annak növekvő tudatosodása tapasztalható, hogy a világbékét, a nemzetek között még mindig létező igazságtalanságokon kívül


a természet iránti kellő tisztelet hiánya, forrásainak rendezetlen kihasználása és az élet minőségének fokozatos romlása is fenyegeti. E helyzet az ideiglenesség és bizonytalanság érzését kelti. [...] A környezetkárosítás terjedésével szembesülő emberiség immár fölismeri, hogy a továbbiakban nem lehet a Föld javait az eddigi módon használni (Béke 1). Az ózonréteg fokozatos csökkenése már kritikus méreteket öltött az ipar, a városi agglomeráció és az energiafogyasztás növekvő terjeszkedése miatt. Ipari szennyeződés, ásványi tüzelőanyag elégetéséből eredő gáz, ellenőrizetlen erdőirtás, bizonyos fajta gyomirtó-szerek, hűtő- és hajtóanyagok használata; mindez árt a légkörnek és a környezetnek. Ezek különböző meteorológiai és légköri változásokat eredményeztek, amelyek hatását az egészségkárosodástól az alacsonyan fekvő szárazföldek lehetséges majdani elárasztásáig terjednek (Béke 6). [...] Hasonlóképpen kényes ökológiai egyensúlyokat bolygatnak meg állat- és növényfajok meggondolatlan kiirtásával, vagy a természeti források körültekintés nélküli kiaknázásával: ne feledjük, hogy mindez, még ha a haladás és a jólét nevében történik is, hatásaiban nem válik az emberiség javára” (Béke 7).

Részlet: Harsányi Pál Ottó: Új ég, új föld felé? Róma, 1995.


1. Az élõvilág sokféleségének történetePÁLFY József

Az élővilág sokféleségének története

Az emberi történelem legalább három ponton kapcsolódik szorosan az élő természet történetéhez. Fajunk, a Homo sapiens biológiai evolúció eredményeképp emelkedett ki az állatvilágból. Eredetünk beilleszthető az állatvilág leszármazási kapcsolatainak rendszerébe. Egy vagyunk csak a Földet benépesítő1,7 millió ismert faj közül. Egy faj, amely azonban tudatos volta miatt olyannyira eltérő a többitől, hogy különbözőségének kialakulását a legmagasabb szintű evolúciós ugrások közé sorolhatjuk.

Egy másik fontos megállapítás, hogy az emberi történelmen végigvonul a természet kiaknázása. A természeti erőforrások, ezen belül az élő környezet erőforrásainak mind intenzívebb használata a társadalmi és technológiai fejlődés egyik alappillére.

Rendkívüli jelentőségű az emberi tevékenységnek az élő és élettelen természetre gyakorolt hatása is. A mind fejlettebb társadalmak és a hatványozottan gyarapodó népesség egyre nagyobb fokú környezetátalakítást végeznek, mely káros az élővilágra. Kezdetben az élőlényekkel való közvetlen egymásra hatás (pl. vadászat) révén, később egyre inkább az élőhelyek birtokba vétele és a környezet jellemzőinek megváltoztatása miatt. Az ember természetátalakító tevékenysége nagyságrendileg és minőségileg meghaladja bármely más fajét. Annak megértéséhez és megítéléséhez, hogy mekkora hatású és jelentőségű az ember által okozott természetpusztítás, segítséget nyújt a következő kérdések tisztázása:

Hogyan alakult ki az élővilág sokfélesége, azaz a biodiverzitás?

Voltak-e az emberi történelem előtt is válságos, a fajok kihalásához vezető időszakok?

Hogyan mérhető össze a történelmi idők környezetváltozása, természetpusztítása és fajpusztulása a történelem előtti idők természetes változásaival?

Evolúció és a sokféleség kialakulása

Az élet kialakulása több mint 3,5 milliárd év homályába vész, ennek hogyanját itt nem célunk tárgyalni. Az ezt követő évmilliárdokból is csak foszlányai maradtak fenn az egykori életnek. Igen hézagosak az ismereteink arról, mikor is alakultak ki a primitív baktériumokból az első valódi sejtmagos egysejtűek. Sőt, a többsejtűek fellépésének körülményei is vitatottak.

A paleontológia számára vízválasztó dátum a földtörténeti ókor beköszönte, első időszakának, a kambriumnak a határa mintegy 545 millió évvel ezelőtt. Ekkor több állatcsoportnál egy időben megjelent a szilárd váz valamilyen formája. Biztosra vehető, hogy számos többsejtű csoport elkülönült evolúciója ekkor már évtízmilliók, de inkább évszázmilliók óta folyt. Mégis, csak a kambriumtól kezdve beszélhetünk bőséges ősmaradványanyagról. Mára több mint negyedmillió az összes leírt ősmaradványfaj száma. Bár ez csak töredéke a valaha élt élőlények sokaságának, mégis a legtöbb kutató egyetért abban, hogy ebből – kellő óvatossággal – kirajzolhatjuk az élővilág, a biodiverzitás történetét.

A szilárd váz megjelenését és az azt követő evolúciós felvirágzást a „kambriumi robbanásként” tartjuk számon. Élet ekkor, a földtörténeti ókor elején még csak a tengerekben létezett. A kanadai Sziklás-hegységből ismert Burgess pala ősmaradványai azonban arról árulkodnak, hogy ekkorra már valamennyi ma élő állattörzsnek éltek az ősei.

A fajok száma azonban csak fokozatosan növekedett egy igen alacsony kezdeti szinttől a kambrium, majd különösen az azt követő ordovícium során (495–443 millió éve). Később a földtörténeti ókor során a diverzitás már számottevő volt, de ezt a perm időszak végén hullámvölgy követte (251 millió éve). A földtörténeti középkorban (mezozóikum) ingadozások közepette növekedett, az elmúlt 65 millió évben, a földtörténet újkorában pedig szinte töretlen növekedés jellemzi.

Élet a tengerben és a szárazföldön

A sokféleség tengerekben megfigyelt növekedésének lehetőségét megalapozták az evolúciós újítások, új


élőhelyek meghódítása és új tápanyagforrások kiaknázása, új környezeti alkalmazkodási stratégiák kifejlődése, mind összetettebb ökológiai kapcsolatrendszerek, elsősorban mind bonyolultabb táplálékhálózatok felépülése.

Az ember számára ma az ismerős élővilágot elsősorban nem a tengeri élet jelenti. A kortárs fajoknak csak mintegy 15%-a él a tengerekben. Az élet mai arculatának kialakulásában döntő jelentőségű volt a szárazföld meghódítása a szilur időszaktól (kb. 440 millió éve) kezdődően, majd később a levegő birtokba vétele. A növényzet arculata is sokat változott, az első primitív, szilur időszaki növények után a földtörténeti ókor második felére a zsurlók, páfrányok, korpafűfélék erdőalkotóvá váltak. Később a nyitvatermők, végül a kréta időszak óta a zárvatermők uralták a vegetációt. Kétségtelen, minél messzebb kalandozunk vissza a földtörténeti múltba, annál furcsább, a maihoz egyre kevésbé hasonlító állat- és növényvilág rajzolódik ki az ősmaradványokból. Ennek magyarázata a kihalás, az egyes fajok elterjedésének időbeli korlátozottsága.

Fajok születése és kihalása

A diverzitás növekedése nem jelenti az élővilág szakadatlan diadalmenetét. Nem csupán új fajok keletkeztek, hanem gyakori volt a kihalás is.

A kihalás természetes folyamat. A legtöbb faj élettartama 1 és 10 millió év közé esik. A fajok mai hatalmas gazdagsága tehát annak az eredménye, hogy a fajképződés üteme évszázmilliókon át némileg meghaladta a fajpusztulás ütemét. A modern evolúciós felfogás megalapozója, Ch. Darwin (1802–89) a fajok eredetére összpontosított, s még több mint száz évig maguk a paleontológusok is kevés figyelmet szenteltek a kihalás kérdésének. A darwini evolúciófelfogás szerint a túlélésért folytatott verseny vesztese számára nincs könyörület a természetben. A verseny szüntelenül folyik, törvényszerű tehát a kihalás mindennapossága is. Ez a „háttérkihalás” – ahogy a szakirodalom nevezi – folyamatos, de az ősmaradványok elemzése azt mutatja, hogy a kihalások egy jelentős része időben koncentráltan jelentkezik.

Az 1980-as években öt nagy krízist különböztettek meg: az ordovícium végén (kb. 443 millió éve) tömeges kihalás játszódott le az ókorban, a késő devonban (kb. 375 millió éve), és a perm végén (azaz az ókor és középkor határán, kb. 251 millió éve), a középkorban a triász végén, valamint a kréta végén (azaz a középkor és az újkor határán). Ezekhez az eseményekhez a korabeli fajok 70 és 95%-ának kipusztulása köthető.

A dinoszauruszok kihalása

Mindezek közül a kréta végi eseményre irányult a legnagyobb figyelem. Ekkor, 65 millió évvel ezelőtt pusztultak ki a dinoszauruszok. A 150 millió éven át a Földet uraló őshüllők kihalása figyelemre méltó tény, de ezzel egy időben olyan sikeres tengeri állatcsoportok is eltűntek, mint pl. a puhatestű ammoniteszek. Összesen a tengeri fajok csaknem háromnegyede halt ki. A jelenség a tudományos igényű magyarázatoknak sokáig ellenállt. 1980-ban mutatott be egy kutatócsoport arra vonatkozó bizonyítékokat, hogy a kréta és a harmadidőszak határán lerakódott rétegekben a Föld kérgében amúgy rendkívül ritka irídium fém nagymértékben feldúsul, aminek valószínű magyarázata – ismerve ennek az elemnek a más égitestekben mért nagyobb gyakoriságát – egy üstökös vagy kisbolygó Földbe csapódása. Évtizedes heves vita után, tíz évvel ezelőtt sikerült azonosítani Mexikóban, a Yucatán-félsziget partjainál a 180 km átmérőjű, fiatalabb üledékek által eltemetett Chicxulub krátert. Ennek korát a legpontosabb radiometrikus mérések 65 millió évben rögzítették, igazolva a kihalási esemény és az égitest becsapódásának egyidejűségét. A becsapódáskor hatalmas tömegű kén-dioxid, szén-dioxid és por került a légkörbe. Valószínű, hogy a kialakuló porfelhő hónapokra sötétségbe burkolta a Földet. Az átmeneti lehűlés után viszont gyors felmelegedést okoztak a légkörbe jutott üvegházgázok.

A tápláléklánc összeomlott, a tengerekben fotoszintézissel elsődlegesen szerves anyagot termelő egysejtűek tevékenysége szünetelt. A Földön 150 fölött van az ismert meteorbecsapódási kráterek száma, a kambriumnál fiatalabbak közül azonban Chicxulub a legnagyobb. Úgy tűnik, a páratlan méretű becsapódás rendkívüli környezetváltozással járt, ami viszont tömeges kihalási hullámot idézett elő.

Már a nyolcvanas évek vitájában felmerült egy alternatív nézet, mely szerint az indiai Dekkán bazalt vulkanizmusa lenne felelős a kréta végi kihalásért. A vulkánkitörések ma is a mindennapos geológiai jelenségek közé tartoznak, azonban a földtörténet során ismétlődően előfordultak a ma ismertekhez nem hasonlítható méretű vulkáni epizódok, melyek során nagy mélységből, a földköpenyből rövid idő alatt több millió köbkilométernyi láva ömlött a felszínre. A kitörésekkor a láva illóanyag-tartalmából szén-dioxid, kén-dioxid, vízgőz és sok más gáz kerülhetett a légkörbe a vulkáni porral együtt. A nagy árbazalt területek alapos elemzése, főleg azok korának radiometrikus mérésekkel való pontos meghatározása több esetben igazolta a vulkanizmus és egyes tömeges kihalások időbeli egybeesését.


Fajpusztulás 250 millió évvel ezelőtt

A nagyléptékű vulkanizmus és fajpusztulás egyidejűségére jó példa a perm végi kihalás (kb. 251 millió éve). Ez minden idők legnagyobb arányú fajpusztulásával járt. A tengerből a nemzetségek négyötöde tűnt el, ami alapján egyesek a fajok között mintegy 90-95%-os veszteséget becsülnek. Ennek nemcsak az okairól folyik vita hosszú évek óta, de az időbeli lefolyásáról, hirtelen vagy elhúzódó voltáról sincs egyetértés. A legutóbbi években, azzal, hogy Oroszország és Kína nyitottabbá vált, fontos új kutatások előtt nyílt meg a lehetőség. Dél-Kínában, egy Meishan nevű falu melletti kőfejtőből vált ismertté például a perm és triász időszakok határának legteljesebb és fosszíliákban gazdag rétegsora. Többek között innen nyert igazolást, hogy a perm végi kihalás földtörténeti léptékkel hirtelen, legfeljebb néhány százezer év alatt bekövetkező esemény volt. Szibériából pedig bizonyítani lehetett, hogy az ott többmillió négyzetkilométert beborító árbazalt kora 251 millió év, azaz épp egyidős a perm végi kihalással.

Az egyidejűség aligha véletlen, az ok–okozati összefüggést magyarázó kihalási hatásmechanizmus pedig valószínűleg sokban hasonló a meteorbecsapódáséhoz. Sok kutató szerint a légkörbe kerülő gázok okozta éghajlatváltozások indítják el a környezeti krízist, melyet tetéznek a világóceán vízkörzésében és kémiai összetételében lezajló változások. A kapcsolódó gyors tengerszintváltozások mellett további negatív hatás a vízben oldott oxigén mennyiségének csökkenése. Összezsugorodik a tengeri fenéklakó lények számára lakható, tápanyagban és oxigénben gazdag környezet. A fajok számát pedig mindig behatárolja a rendelkezésre álló terület nagysága és eltartó képessége. A hirtelen környezetváltozások eredőjének számlájára írható az élő rendszerek, a tengeri és szárazföldi ökoszisztémák összeomlása.

Krízis 200 millió évvel ezelőtt

Az öt legnagyobb kihalás közé sorolt esemény a 200 millió évvel ezelőtt lezajlott triász végi krízis. A mai Atlanti-óceán középső medencéje akkor még nem létezett, majdani helyén, akkor a Pangea szuperkontinens közepén viszont a perm végihez hasonló nagyságrendű vulkanizmus vette kezdetét. A kőzetekbe zárt természetes radioaktív izotópok arányainak mérése alapján igazolni lehetett a kihalás és a vulkáni kőzetek egykorúságát. A környezetváltozások egyik ékes bizonyítéka a légkör, az óceán és a bioszféra közötti globális szénkörforgás átrendeződése. A forgatókönyv tehát hasonló lehetett, a légkörbe került vulkáni eredetű üvegházgázok, a savas esőt okozó kén-dioxid és halogének okozhatták a drasztikus környezetváltozást, amellyel sok élőlény már nem tudott dacolni. Hatalmas volt a pusztulás például a trópusi sekély tengerek zátonyain. Az Alpokban a kilométeres vastagságú, triász időszaki zátonyképződmények növekedése megállt, és élőviláguk szinte teljesen eltűnt a jura elejére (200 millió éve)! (Elgondolkodtató, hogy a Föld leggazdagabb tengeri életközössége, a trópusi zátonyoké, ma is hasonló válságba jutott.)

A tömeges kihalás, amely korábban virágzó csoportok végzetét jelenti, mások számára evolúciós lehetőségeket is nyithat. A dinoszauruszok példájánál maradva, számukra más hüllő- és kétéltűcsoportok triász végi (200 millió éve) kihalása nyitotta meg az utat ahhoz, hogy a jura időszakban a szárazföldi faunák uralkodóivá váljanak. A kréta végi krízis (65 millió éve) során azonban őket találjuk az áldozatok sorában. Ettől vett viszont új fordulatot a korábban alárendelt szerepet játszó emlősök törzsfejlődése. A környezeti krízisek időszakában nem az evolúció játékszabályai változnak meg, hanem a túlélésért folyó verseny feltételei. Másfajta alkalmazkodóképesség jelent ekkor előnyt, mint „békeidőben”, ezért találunk korábban virágzó csoportokat is az áldozatok között. A tömeges kihalások mintegy történelmi véletlenként többször is többé-kevésbé új pályára állították az evolúciót. Az élővilág teljes talpraállása azonban a nagy krízisek után akár több millió évet is igénybe vehetett.

Fajpusztulás a történelmi időkben és ma

Mennyiben hasonlítható az évtíz- és százmilliókkal ezelőtti eseményekhez, és mennyiben különleges az a kihalási hullám, amelynek szemtanúi vagyunk? Észak-Amerika jégkorszaki állatvilágát többek között a Los Angeles melletti La Brea egykori aszfalttavában elpusztult bestiák páratlan leleteiből ismerjük. A kardfogú tigris, földi lajhár és társaik mintegy 10-12 000 évvel ezelőtt pusztultak ki. Mivel ez az utolsó nagy eljegesedés végével, a csaknem az egész kontinenst beborító jégtakaró visszahúzódásával esik egybe, sokáig úgy vélték, vesztükben a klímaváltozás játszott főszerepet. Radiokarbon kormeghatározással azonban pontosan bizonyított, hogy pusztulásuk egyidős a fejlett vadászati módszereket használó ember megjelenésével. Az eljegesedés okozta alacsony tengervízálláskor szárazulattá váló Bering földnyelven keresztül bevándorló ember kevés kivétellel valósággal a kihalásig vadászta Amerika valamennyi nagytestű állatát. (Hasonló jelenség veszélye ma a nagyüzemi kereskedelmi halászat, illetve néhány védett nagyemlős orvvadászata kapcsán merül fel.)

A modern társadalmak környezetpusztítása


Még nagyobb veszély, ahogyan a népességrobbanás és a technológiai fejlődés gyorsuló spirálja hatványozott terhelést ró a természeti környezetre. Itt sok párhuzam ismerhető fel a múltbeli krízisekkel. A fosszilis energiahordozók felhasználásával járó fokozódó üvegházgáz-kibocsájtás – csakúgy, mint a múltbeli vulkáni epizódok során – globális felmelegedést indított el. Ennek jövőbeni hatása egyelőre kiszámíthatatlan az óceán és a légkör kölcsönhatásainak nem kielégítő ismerete miatt. Világosan látható viszont, hogy a mai fajpusztulás legfontosabb tényezője az élőhelyek összezsugorodása és feldarabolódása. Fajszám tekintetében a legnagyobb pusztulás a trópusi esőerdők élővilágát fenyegeti az erdőirtások nyomán.

A hatodik tömeges kihalást az ember indította el, és csak az ember lenne képes – ha visszafordítani nem is lehet – megállítani. A földtörténeti múlt tömeges kihalásainak tanulsága szerint az élővilág ellenállóképes, de a legszélsőségesebb környezetváltozásokra összeomlással reagál. Az élet a legnagyobb megrázkódtatásokból is kilábalt, de a sokféleség újratermelődéséhez lényegesen több idő kell, mint a tömeges kihalásokhoz. Az egyes fajok kipusztulásakor évmilliók evolúciójának terméke tűnik el végérvényesen a Föld színéről.

Ennek fényében kell a mai társadalmaknak megválaszolnia, mekkora érték számukra a biodiverzitás, és mennyit hajlandók áldozni megőrzésére.

2. Képek







1. A Föld és az élet története dióhéjban. KronológiaA Föld és az élet története dióhéjban

15 milliárd évvel ezelőtt

– a világegyetem és a naprendszerek fejlődése

– a Naprendszer kialakulása

A PREKAMBRIUMI IDŐ

A Föld kialakulásával kezdődött és a szilárd vázú állatok megjelenéséig tartott.

Archaikum (4600–2500 millió év)

– a földkéreg kialakulása

– a Föld légkörének és vízburkának kialakulása

– a szerves anyagok kialakulása

– a fehérjék kialakulása

– az élet keletkezése

– az első ősi egysejtűek

– ősi egysejtűek kövületei

Proterozóikum (2500–545 millió év)

– stromatolitok (zátonyképző algák) virágkora

– ősi többsejtű szervezetek

– szivacsok megjelenése

– férgek megjelenése

– űrbelűek megjelenése

– ősi ízeltlábúak megjelenése

– a moszatok kialakulása

A PALEOZÓIKUMI IDŐ (földtörténeti ókor)

Kambrium időszak (545–495 millió év)

– az edényes növények első nyomai

– a legtöbb gerinctelen állattörzs megjelenése

– a háromkaréjos ősrákok kialakulása

– a tüskésbőrűek kialakulása

Ordovicium időszak (495–443 millió év)


– állkapocs nélküli halak

– a graptoliták virágkora

– a lábasfejűek kialakulása

Szilur időszak (443–417 millió év)

– a korallzátonyok tömeges megjelenése

– megjelentek a szárazföldi növények

– az első szárazföldi állatok (ízeltlábúak)

– az első állkapcsos halak

Devon időszak (417–354 millió év)

– fejlettebb növények kialakulása

– az első fa formájú növények

– az első rovarok

– az ősi halak virágkora

– az első kétéltűek

Karbon időszak (354–290 millió év)

– az első erdők

– kétéltűek fejlődése

– az első szárnyas rovarok

– a hüllők megjelenése

– az első zárvatermők megjelenése

Perm időszak (290–251 millió év)

– az „emlősszerű hüllők” kialakulása

– eltűntek a háromkaréjos ősrákok és az ősi jellegű korallok

A MEZOZÓIKUMI IDŐ (földtörténeti középkor)

Triász időszak (251–200 millió év)

– a zárvatermők fejlődése

– a fejlettebb korallok kialakulása

– az ammoniteszek fejlődése

– a kétkopoltyús lábasfejűek kialakulása

– a hüllők fejlődése

– a dinoszauruszok megjelenése

– az első békák megjelenése


– az első emlősök

Jura időszak (200–144 millió év)

– a dinoszauruszok uralmának kezdete

– farkos kétéltűek

– a nagy testű dinoszauruszok megjelenése

– ősi jellegű madarak megjelenése

– a repülő hüllők fejlődése

Kréta időszak (144–65 millió év)

– folytatódik az emlősök evolúciója

– a virágos növények megjelenése

– eltűnnek az ammoniteszek

A KAINOZÓIKUMI IDŐ

(65–1,8 millió év)

Harmadidőszak

Paleocén kor

– a virágos növények robbanásszerű fejlődése

– a polipok és a tintahalak fejlődése

– a tengeri uborkák és rákok fejlődése

– a rovarok változatos formáinak kialakulása

– a madarak nagyarányú fejlődése

– a méhlepényes emlősök fejlődése

– az ősi lófélék megjelenése

– az orrszarvúak, tevék és tapírok fejlődése

– a ragadozók fejlődése

– az ormányosok fejlődése

– a főemlősök fejlődése

Eocén kor

Oligocén kor

Miocén kor (24 millió évvel ezelőtt kezdődött)

– a barnaszén képződése

– a párosujjú patások kialakulása

– a békák és farkos kétéltűek fejlődése


– a tülkösszarvúak fejlődése

– az emberszabású főemlősök megjelenése

Pliocén kor

Negyedidőszak

A negyedidőszak mindössze 1,8 millió esztendővel ezelőtt kezdődött. Ez a legrövidebb és legutolsó földtörténeti korszak.

Pleisztocén kor (kb. 1,8 millió évvel ezelőtt kezdődött)

– a rágcsálók fejlődése

– az emberfélék kialakulása

– Australopithecus

– Homo erectus

– óriásszarvas

– kardfogú tigris

– mamut

– gyapjas orrszarvú

– őstulok

– barlangi oroszlán

– barlangi medve

– a mai ember kialakulása (Homo sapiens)

– a Neander-völgyi ember

– mamutvadászatok

Holocén kor

A holocén mindössze 10 000 esztendővel ezelőtt kezdődött, és napjainkban is tart.

– a mai ember fejlődése

(A szerk. összeállítása)

2. Képek









1. A Pannon-medence növénytakarójának múltjaMEDZIHRADSZKY Zsófia

A Pannon-medence növénytakarójának múltja

Kialakulás és történet

Földünk élete mintegy négy és fél milliárd éves. Ez a szám olyan magas, hogy tényleges jelentését az emberi elme nem, vagy csak alig tudja felfogni. Szemléltetésére geológiai, földtörténeti, evolúciótörténeti tudományos-ismeretterjesztő munkákban ma már gyakran olyan naptárt szerkesztenek, amelyben Földünk életét egy évnek ábrázolják, s ezen az éven belül helyezik el a földtörténeti eseményeket. Ebben a naptárban egyetlen másodperc kb. 146 évnek, egyetlen perc 8753 évnek, egyetlen óra 525 114 évnek, s egyetlen nap már több, mint 12 millió évnek felel meg. Ez alapján tehát december elején jelennek csak meg az első szárazföldi növények, december közepe táján a dinoszauruszok, s csak Szilveszter napján, annak is az estéjén, kilenc óra tájban az első, embernek nevezhető lény. Az pedig, amit a gondolkodó ember, a Homo sapiens szűkebb történelmének hívunk, belefér jóformán az éjféli harangszóba.

I. A növénytakaró változásai az ember megjelenéséig

A földtörténet utolsó pár millió évéig Pannon-medencéről (vagy Kárpát-medencéről) nem beszélhetünk, a területet hol a világóceán vagy beltenger borította, hol pedig szárazföld lehetett. A földtörténeti ókor és középkor, de még az újkor első nagy egysége, a harmadidőszak alatt is a növénytakaró változásairól csak szemelvényszerű adataink vannak.

Növényvilág 300 millió évvel ezelőtt

A földtörténeti ókor karbon szakaszában (354–290 millió éve), annak az első felében az északi félgömbön kiegyenlített, trópusi meleg, nedves éghajlat lehetett, s ez robbanásszerű vegetációfejlődést tett lehetővé. Ekkor borította először jelentős mennyiségű növénytakaró a Földet, a nagyméretű élőlények, óriászsurlók, fatermetű páfrányok 70 cm szárnyfesztávolságú szitakötők világa ez. Több helyen keletkezett ebben a korszakban vastag feketekőszén-réteg. Magyarországról az első biztos szárazföldi növénymaradványok a Mecsekből a felső-karbonból, kb. 300 millió évvel ezelőttről származnak. Sajnos a kis darabszám és a töredékes anyag nem elegendő, hogy a hajdani flórát jellemezzük, de a növényvilág evolúciójához adatot szolgáltat. A leletek között megtalálható ugyanis néhány magvaspáfrány lenyomata, amelyeket ma a páfrányok és a magvas növények közötti fejlődési láncszemnek tekintenek.

A 280 millió éve kezdődött perm korszakra a variszkuszi hegységképződés klimatikus változást is okozott, az északi féltekén a trópusi jellegű klímát lassan forró, száraz, sivatagi időjárás váltotta fel. Egyre nagyobb területet hódítottak meg a nyitvatermők, tűlevelű fenyők és magvaspáfrányok alkotta erdők alakultak ki.

Hazánkban ebből a korszakból elsősorban a Balaton-felvidéken és a Mecsekben találhatók meg ilyen erdők nyomai. A homokkőrétegek kovásodott vagy elszenesedett, az ősi fenyőkhöz tartozó törzsmaradványokat tartalmaznak. A Bükk hegységi mészmoszat-maradványok meleg és sekély tengerre utalnak.

Tenger: 225 millió évvel ezelőtt

A földtörténeti középkor (mezozóikum) kezdetén, az alsó-triászban, 225 millió éve a mai Magyarország területén előrenyomult a tenger. A Dunántúli-középhegységben, a Gömöri karszton és a Rudabányai-hegységben a zöldmoszatok mészvázú képviselői kőzetalkotó mennyiségben megtalálhatók.

190 millió éve, a jura korszak elején a mai Mecsek helyén hatalmas, tengerbe ömlő folyó deltája helyezkedett el. A deltát trópusi láperdő nőtte körül, dús, hatalmas termetű növényekkel, belőlük képződött a mecseki szén. A hajdani, jura őserdő nem egyenletesen borította a területet, a sok kis tó és folyóelágazás kisebb-nagyobb részekre osztotta a növénytakarót. Így a Mecsek különböző vastagságú és kiterjedésű széntelepei között olyan bányászati szempontból meddő rétegeket találunk, amelyekből nagyméretű és jól megőrződött növényi lenyomatok kerülnek elő. Ezek a lenyomatok Magyarország eddigi legidősebb, jelentős példányszámban előkerült fosszilis flóráját képviselik. Ez a példányszám olyan nagy, hogy nemcsak egyes növényeket, hanem magát a növénytakarót is rekonstruálni lehetett.


A tengerparton valószínűleg fatermetű, sótűrő magvaspáfrányok éltek. A tengertől távolodva sekély láperdőkre jellemző növényeket, elsősorban páfrányfákat találhattunk. Nagy, legyező alakú leveleik a másfél métert is meghaladták. Más páfrányfélék hatalmas strucctollcsokrokra emlékeztethettek. A folyók partján zsurlók élhettek, az erdők mélyén pedig a vizenyős, mocsaras talajon mocsári fenyők. Ebben a közegben élt a láperdőkre akkor jellemző Komlopteris nevű magvaspáfrány, amely nevét a lelőhelyéhez közeli városról, Komlóról kapta, s itt kereste élelmét a hajdani erdők dinoszaurusza, a Komlosaurus is. Ebben a növényegyüttesben már egy olyan növény lenyomatával is találkozunk, amely nemzetség egyetlen faja, a páfrányfenyő, ma is megtalálható a Földön.

Változások a földtörténeti újkorban

A földtörténeti újkor első részében, a harmadidőszakban (tercier) az oligocén az a szakasz, amely bár geológiai mértékkel mérve nagyon rövid, Magyarország flórájának és vegetációjának történetében alapvető változásokat hozott. Alig 25–37 millió évvel ezelőtt még nem volt Duna és Tisza, nem voltak Kárpátok. Nagyjából az oligocén elején (a kozmikus naptárban három nappal az év vége előtt) keletkezett az a Budapesttől Egerig húzódó szürke agyagréteg, a téglagyártás kedvelt alapanyaga, amely ugyan tengerfenéki üledék, de sok szárazföldi növény lenyomatát is megőrizte. Ezek a rétegek olyan gazdagok növényfajokban, hogy meg lehetett kísérelni a 37 millió éves növénytakaró rekonstrukcióját, s a növények információt jelenthetnek a távoli múlt éghajlati viszonyairól is. Az idősebb harmadidőszaki flórák nem voltak azonosak a maiakkal. Fenyők, ciprusfélék, örökzöld babérfélék, a tölgyek, bükkök ősi rokonai alkották a lombkorona- és cserjeszintet, a gyepszintben pedig gazdag páfrányflóra élt. E növények maradványai nagy gazdagságban kerültek elő Óbudáról, Csillaghegyről, Eger környékéről.

Hazánk egyik leghíresebb őslénytani leletegyüttese Ipolytarnócon található. A 20-25 millió éves, miocén korú lelőhelyen egy ősidőkből származó, gazdag élővilágot magába rejtő vulkáni hamuréteg került elő (hasonlítható Pompeji esetéhez). A legnagyobb lelet, egy völgyecske felett átívelő kőhíd, egy 42 méter hosszú kovásodott fenyőféle törzse volt. Ma ennek a fatörzsnek darabjait több múzeum őrzi, de magán a lelőhelyen is maradt egy részlete. Bár a lelőhely legnagyobb nevezetessége a fatörzsön kívül az állati lábnyomokat tartalmazó réteg, igen gazdag a paleobotanikai anyag is, és sok információt nyújt a korabeli élővilágról. Az ősi platán, babérfélék, kúszópálma, legyezőpálma, fenyőfélék, tölgyre emlékeztető növények szubtrópusi hangulata ellentétes a ma északias, hegyvidéki jellegű tájjal. (Ipolytarnóc a paleontológiai világörökség része!)

A miocén késői szakaszában (kb. 8 millió éve) a mai Kárpát-medencében nagy kiterjedésű, helyenként mocsaras állóvizet, valóságos tórendszert, a Pannon-tavat találjuk. Az éghajlat ebben a korszakban már inkább meleg mérsékelt, a kiterjedt mocsárerdőkben mocsárciprusok és égerek éltek. Ezeket a növényeket a lignitrétegek fedőkőzeteiben, Visontán, Bükkábrányban és Dozmaton találjuk meg. A tihanyi Fehér-part ekkortájt ártér lehetett, ámbrafák, platánok, diófélék alkotta ligeterdőkkel. A pannon korszakhoz kötődik a híres rudabányai ősmajomlelet, a Rudapithecus, azaz Rudi is.* A prehominid leletekkel együtt gazdag növényanyag is előkerült, így rekonstruálni lehetett az egykori vegetációt is. Az uralkodó fajok meleg mérsékelt öviek voltak, az éghajlat a mainál melegebb, de már nem szubtrópusi lehetett.

Szinte tegnapiak, „csupán” 4-5 millió évesek a Dunántúl vulkanikus kúpjai, a Badacsony, a Szent György-hegy, Csobánc, Somló, Ság hegy és a többi. A vulkánok krátertavaiban fosszilizálódva helyenként megőrződött a környezet élővilága. A leletek többsége ősi tölgyről, mára már kihalt szil fajról és egy, a csalánfélék rendjében tartozó nemzetség fa- vagy cserjetermetű, mára már szintén kihalt fajáról, a zelkováról árulkodik. Gyakoriak a ginko-, buxus-, juhar- és gyertyánfajok is.

II. A negyedidőszak (pleisztocén és holocén)

Az emberi faj szempontjából a földtörténet talán legérdekesebb szakasza a negyedidőszak (kvarter), az utolsó 2,5 millió év története. Ez az az időszak ugyanis, amikor az emberi faj evolúciója lezajlik, a Homo habilisből Homo sapiens lesz, és az idők folyamán benépesíti az egész Földet.

Jégkorszakok tegnaptól holnapig

A negyedidőszakot két nagyobb részre szokás bontani, a pleisztocénre, azaz a jégkorra és a holocénre, azaz jelenkorra.

A földtörténeti léptékkel mérve nagyon gyors időbeli és térbeli klimatikus változások nagy és maradandó hatást gyakoroltak a növénytakaróra. A jégár előretörése a növénytakaró délre húzódását eredményezte, majd a klíma ismételt javulásakor a menedékterületekről, refúgiumokról ismét észak felé vándoroltak a növények. Ez azonban


nagy áldozatokkal járt, s Európa növényvilága a negyedidőszak folyamán fokozatosan elszegényedett. Északnyugat-európai adat szerint a harmadidőszak végén több mint 45 fanemzetség élt Európában, s ez a szám az interglaciálisok során fokozatosan csökkent. A Würm eljegesedés előtt (130 000–115 000) már csak megközelítőleg egyharmada figyelhető meg.

Az ősember környezete

A Kárpát-medence védett földrajzi helyzeténél fogva valószínűleg speciális szerepet játszhatott a jégkor folyamán, tovább őrizte változatos növényzetét, s az eljegesedések idején sem lehet teljesen fátlannak tekinteni.

A negyedidőszak teljes egészére, minden glaciális és interglaciális ciklusra vonatkozóan természetesen nincs folyamatos adatsorunk nemhogy a Kárpát-medence, de egész Európa térségéből sem. Kisebb-nagyobb mozaikdarabokból, a mag- és termésvizsgálatokból, a makrofosszília-, illetve virágporelemzésekből rajzolódik ki a vegetáció folyamatos változásának képe.

Egyik legkorábbi adatunk a Günz–Mindel interglaciális idejéből (700 000– 500 000 éve), a győrújfalui kavicsbányából származik. A lelőhely már régóta ismert őslénytani körökben, a bányászat során a tóból nagyméretű fatörzsek és nagy mennyiségben állatcsontok kerültek elő. A több éven keresztül folyó rendszeres paleobotanikai vizsgálat egy harmadidőszaki elemekben még gazdag flórát mutatott ki olyan növényekkel, amelyek ma már nemhogy Magyarországon, de egész Európában sem élnek. Ilyen például a hemlokfenyő is.

Az első ember a Kárpát-medencében, a Homo erectus seu sapiens palaeohungaricus, azaz a híres vértesszőlősi lelet Sámuelje a Mindel glaciális elején (350 000 éve) élhetett hazánkban. Az ősemberi leleteket is magában rejtő mésztufa a hajdani növények lenyomatát, sőt értékelhető mennyiségű virágporát is megőrizte. A széles körű természettudományos vizsgálatok lehetővé tették, hogy ősemberünk természeti környezetét rekonstruáljuk. A jó fantáziával rendelkező paleobotanikus varázslatos tájat lát, ahol éger-, fűz- és nyárfák nőtték be a vizenyős területeket, a tölgy-szil ligeterdőkben virágzott a kutyabenge, a kecskerágó, ribizli, varjútövis. A fákra felkúszott a komló és a ligeti szőlő. A réteken színpompás növények, fehérmájvirág, sárga boglárka, illatos, fehér legyezőfű nyílt. A távolabbi hegyoldalakat nyírrel és erdei fenyővel elegyes tölgyesek népesítették be, cserjeszintjükben mogyoróval, orgonával. Ezekben az erdőkben, védett helyeken még fennmaradhatott a dió, az ostorfa és a komlógyertyán. A növényekből a korabeli éghajlatra is lehetett következtetni, egy 21–28 oC júliusi és egy –3 oC-nál nem hidegebb januári középhőmérsékletet határoztak meg.

A Mindel glaciális hűvösebb szakaszaiban gyertyános-lucos erdők éltek a hegyekben, s e korszakokból a tiszafa és a fekete lonc maradványait is ismerjük. (Glaciális reliktumnövényként ma is élnek Magyarországon.) A klíma további romlásával a tűlevelű erdők veszik át az uralmat, magasabb helyeken pedig törpefenyveseket találunk. A fenyvesek savanyú talaján zsurlók, mohák, korpafüvek, hangafélék és áfonyák nőttek.

A Mindel–Riss interglaciális alatt (250 000–230 000 éve), a szárazabb fázisban általános volt a Kárpát-medencében a sztyeppnövényzet, míg a nedvesebb periódusokban megjelentek a lombhullató erdők is. Ebben az interglaciálisban még nagy számban éltek olyan „egzotikus” fajok, mint például a hikoridió, szárnyasdió, szivarfa, keleti bükk.

A Riss glaciális (230 000–135 000 éve) keményebb volt, mint a korábbi eljegesedések, s maradandó változásokat okozott a növénytakaróban. Az Alföldön libatopos, ürmös, keserűfüves puszták, a Dunántúlon főleg erdei-, vörös- és cirbolyafenyőből álló tajgaerdők nőttek.

135 000–20 000 évvel ezelőtt

A mintegy 135 ezer évvel ezelőtt kezdődött Riss–Würm interglaciálisban a kezdetekben szélsőségesen kontinentális éghajlat uralkodott, majd a klíma enyhülésével, csapadékosabbra fordulásával ismét megjelentek az erdők. A Szelim-barlang faszénleletei alapján szil-, hárs- és ostorfa mellett ciprusfélék, tölgyek (molyhos- és csertölgy) is nőhettek a környéken, s a Neander-völgyi ember tüzelőnek használta azokat. Cserjeként előfordult a mogyoró, som, madárcseresznye is. A Bükkben a Dunántúlhoz hasonló növényzet uralkodhatott, az Alföldön viszont csupán ligetekkel, ritkás facsoportokkal tarkított füves pusztaságot találunk.

Az interglaciális utolsó szakaszában az éghajlat egyre romlott, a lombos erdők helyét átvette a vörösfenyő, erdeifenyő és cirbolyafenyő. Az Alföldön csak foltokban maradhatott éger és nyír. A jégkor leghidegebb szakasza következett.

A Würm glaciális 110 000 éves időszaka lehűlésekkel és felmelegedésekkel, stadiálisok és interstadiálisok váltakozásaival tarkított, ma már meglehetősen jól ismert és dokumentált szakasza Földünk történetének.


Az eljegesedés kezdetén a hegyvidékeken fenyveserdők álltak, az Alföld területén pedig erdőssztyepp jellegű táj lehetett. A klíma szárazodásával felszakadoztak a tűlevelű erdők, a síkvidékeken pedig inkább hideg-sztyepp jellegű növényzet boríthatta a talajt.

A rövid klímajavulások idején terjedtek a lombos fák, nyomaikat megtaláljuk az ősember tűzhelyén. A tatai lelőhely környéke, a védett völgy, a hőforrás környéke kedvező helyi klímájú terület lehetett, talán a melegebbet kedvelő lombos fáknak is menedéket nyújthatott a zordabb klímaszakaszokban. A Bükk hegységben az ősember barlangokban vészelte át az évszakok változásait.

Az átmeneti enyhülések idején bizonyos fokig az Alföld is beerdősült, fenyvesek nőhettek a pusztaságon. Folyó menti ligeterdőkről tanúskodnak a szórványosan előforduló éger- és homoktövis-maradványok, a magaskórós növényzet virágos fajai a borkóró, a füzény, a gólyaorr, a csabaíre voltak. A klímaromlás idején vörösfenyő, cirbolya- és erdeifenyő nőhetett kisebb-nagyobb foltokban, de egyes helyeken előkerült a tipikusan tundrán élő Koenigia islandica, a magcsákó, a sarki fűz, a törpe nyír és a csipkeharaszt is.

A jégtakaró legnagyobb kiterjedését körülbelül 20 000 évvel ezelőtt érte el, az 55. szélességi fokig megfagyott a világ. Az újabb kutatások Magyarország területéről még ebből a korszakból is kimutatnak főleg tűlevelű fákból származó faszénmaradványokat, bizonyítva ezzel, hogy erdős foltok, a rendkívül zord időjárás ellenére, ha nem is erdőalkotó szinten, de széleskörűen előfordulhattak a Kárpát-medencében.

A jég visszahúzódása

A jégár fokozatos visszahúzódásával, a klíma javulásával párhuzamosan újra elkezdődött a fák térhódítása. A későglaciális idején még kisebb klímaingadozások megfigyelhetők, de minden jel a fokozatos javulás felé mutat. A holocén kezdetét 11 500 évvel ezelőttre teszik általánosan.

A holocén első fázisa a preboreális (hagyományosan fenyő-nyír) kor. A beerdősödés első állomása a nyír és az erdeifenyő megtelepedése, de Magyarország területén nagyon hamar megjelennek a lombos fák is. A sztyeppterületeken a libatopos ürmös pusztát a füves puszta váltotta fel. A vizekben megjelennek a csillárkamoszatok, a tócsagaz, a békaszőlő és a víziboglárkák.

A boreális (mogyoró fázis) szakaszban melegebb és szárazabb lett az éghajlat, középhegységeinkben kevert lombhullató erdők, tölgyesek élhettek mogyorógazdag bokorerdőkkel. Az alföldi területekre a mogyoró nagyméretű jelenléte nem volt jellemző. Barlangi faszénleletek alapján is meg lehetett határozni ennek a korszaknak a fáit: tölgy, kőris, hárs és juhar mellett a szelídgesztenye is előfordul. Míg a középhegységek és dombvidékek erdősödnek, az Alföld területe túlnyomórészt fátlan maradt, valószínűleg ekkor volt utoljára természetes, azaz klimatikus okokra visszavezethető puszta Magyarországon.

A vizek sekélyebbek lettek, elmocsarasodtak a hosszan tartó szárazság hatására, megjelenik a tündérrózsa. Valószínűleg az első szikes foltok is ekkor alakulhattak ki, de ezek nem azonosak a mai szikes területekkel.

A neolitikum környezete

A holocén klímaoptimumának tartják az atlantikus, hagyományosan tölgy kort. 5500, talán 6000 évvel Kr. előtt kezdődött, s kb. 3000-ig tartott. Európa-szerte meleg, csapadékos időjárás uralkodott, a tölgyesek az egész ország területén valószínűleg elterjedtek. A zárt, kevert lombos erdők tölgyből, hársból, szilből és kőrisből álltak. A fázis második felére a tiszta tölgyeseké lesz a vezető szerep, de magasabb térszíneken már megjelennek a bükkösök, gyertyánosok is. A sok csapadék hatására feléledtek a vizek. Gyorsan tért hódított a lebegő (békalencse, békatutaj) és alámerülő (békaszőlő, tócsagaz, süllőhínár) hínárnövényzet. A magasabb, szárazabb vízparti területeken ligeterdők, láperdők alakulhattak ki. Az atlantikus fázis idejére esik a magyarországi neolitikum és a rézkor eleje. A régészeti lelőhelysűrűséget figyelembe véve nem lehet már figyelmen kívül hagyni az esetleges emberi tájformálást sem.

A mai éghajlat kialakulása

3000-től 800-ig tart a szubboreális (bükk) kor. Az éghajlat kicsit hűvösebbé vált, egyre inkább a maihoz kezdett hasonlítani. A középhegységekben elterjedt a bükk és a gyertyán. Az égeres, kőrises láperdők virágkorukat élték, a folyókat tölgy-kőris-szil ligeterdők kísérték – s az emberi tevékenység egyre jobban éreztette hatását. Erre az időszakra esik a bronzkor fémkohászatával, edényégetésével, földváraival.

A Kr. e. 800 táján kezdődött szubatlantikus korban természetes növénytakaró-változásról már nemigen lehet beszélni. Az éghajlat nem változott olyan mértékben, hogy jelentősen befolyásolja a vegetációt, az emberi


tevékenység viszont egyre nagyobb teret hódít. A vaskor népei, Pannónia római provincia, majd a népvándorlás és a középkor visszavonhatatlanul rányomja bélyegét környezetünkre.

*

Évmilliókban gondolkodtunk, százezer, tízezer, majd ezer évekről beszéltünk, éghajlatváltozásokról, erdők és rétek életéről.

Magyarország területének 85% potenciálisan erdős terület lehetne. Ma alig 17% erdőség, de csak 9% az eredeti erdők maradéka.

Az utolsó 50 évben hazánkban 36 őshonos faj pusztult ki, s közel 600 veszélyben van, vagy védelemre szorul.

A Pilis védett dolomitgyepein motocross pályák létesülnek. Ritka növényekkel teli láprétekből golfpálya lesz. Parkok helyén parkoló épül.

A jövőnk.

2. Képek






1. Kontinensek ütközõzónájábanKontinensek ütközőzónájában

Az Alpok–Kárpátok–Dinaridák által körülölelt Kárpát-medence (és azon belül a Pannon-medence) sajátos geológiai alakulat: az Alpi-hegységrendszerhez tartozó, összetett fejlődéstörténetű, de geológiai értelemben fiatal medencerendszer.

Napjainkban korszerű geofizikai mérésekre támaszkodva tudjuk: a Kárpát-medence aljzata olyan kőzetlemezdarabokból épül fel, amelyek egykor egymástól távol voltak, és csak a földtörténet viszonylag késői szakaszában (20–15 millió éve) kerültek egymás mellé, a mai medencék kialakulásának kezdetét megelőzően.

A medencealjzat bonyolult felépítésének oka elsősorban az, hogy két hatalmas kőzetlemez, az Eurázsiai- és az Afrikai-lemez ütközőzónájában fekszik. A lemezek feldarabolódása, szétválása és ütközése során peremeikről kisebb-nagyobb darabok váltak le, önálló mozgást végeztek, mikrokontinenssé váltak. A Kárpát-medence aljzatának északi részét alkotó kőzetblokkok az Afrikai-lemez ütközőjeként felfogható ún. Adriai-tüske Európának ütközései során keletkeztek. A Kárpát-medence déli részén viszont az Eurázsiai-lemezről levált mikrolemez található, melyet Tiszai-mikrolemeznek (Tiszai-egységnek) neveznek. A geológiai történések bonyolultsága elsősorban e két szerkezeti egység mozgásával, majd érintkezésével magyarázható.

A Pangea feldarabolódása a késő-perm – középső-triász során (260–230 millió év), az egykori Gondwana északi pereménél kezdődött. Ezzel indult meg az a fejlődéstörténeti szakasz, amely az Eurázsiai-hegységrendszer kialakulásához, Európa fiatal hegyláncokkal való gyarapodásához és olyan hegységközi medence képződéséhez vezetett, mint amilyen a Kárpát-medence.

A Kárpát-medence mélyén és szigethegységeiben a medencét körülölelő hegységvonulatok folytatódnak, illetve az azokból kiszakadt kőzetblokkok találhatók.

A Pannon-medence aljzatának túlnyomó részét és annak északi keretét (Keleti-Alpok–Nyugati-Kárpátok) olyan kőzetlemez-töredékek építik fel, amelyek eredeti helyzetükből a lemezmozgások során jelentősen eltávolodtak. A medence déli és keleti keretét viszont olyan hegységövek alkotják, amelyek a hegységképző mozgások hatására ugyan jelentősen összetorlódtak, és ívben meghajlottak, de szerkezeti egységeik folyamatosságát megőrizték. Délnyugaton a Déli-Alpok, keleten, délkeleten a Keleti-Kárpátok–Déli-Kárpátok–Szerb–Macedón-öv, illetve a Balkanidák vonulata található.

Az Alpok hegységvonulata – mintegy 1500 km hosszúságban – a Ligur-tenger partjától a Kárpát-medence nyugati pereméig húzódik, majd a mélybe süllyedve a Kisalföld medencealjzatában folytatódik a Nyugati-Kárpátok felé. A Nyugati-Kárpátok geológiai értelemben a Keleti-Alpok folytatása.

A Kárpátok íve a Pozsony melletti Dévényi-kaputól Orsováig (Orşova), a Vaskapuig koszorúzza a Kárpát-medencét.

A kárpáti ívet a nyugati- és az északkeleti-kárpáti szakaszon az ún. Pieniny-szirtöv és a Külső-Dácidák vonulata egy külső és egy belső részre osztja. A Külső-Kárpátok (vagy Flis-Kárpátok) takarórendszere az alpi flisöv folytatását képezi, de jelentősen kiszélesedik. A mélytengeri árkokban felhalmozódó ún. kárpáti homokkő, azaz a flis, igen hosszú időn át, a középső-krétától a miocénig képződött a bezáródó Tethys, illetve az utód Paratethys tenger peremén. Idősebb, jura–kréta képződmények csak legbelső egységeikben őrződtek meg. A Déli-Kárpátokban a Külső-Kárpátok egységei nem folytatódnak tovább. A Keleti- és a Déli-Kárpátok érintkezésénél kialakult hajlatban a lemeztektonikai folyamatok jelenleg is zajlanak, az Európai-lemez Kárpátok alá bukása ma is folytatódik. Ezt az ún. Vrancea-övet gyakori földrengések jellemzik.

Részlet: Föld, víz, levegő. Tudománytár 1. Főszerk. Glatz Ferenc. MTA, Budapest, 2002. 23–30. oldal


1. A paleoklimatológiaFARKAS Ildikó

A paleoklimatológia

A földtörténeti korok éghajlati viszonyainak vizsgálatával a paleoklimatológia foglalkozik. Az utolsó évezred éghajlati változásait akár történelmi forrásokból is nyomon követhetjük. A különböző korokból származó források – levelek, krónikák, naplók, évkönyvek, régi újságok, könyvek, memoárok – számos helyen utalnak időjárási eseményekre. Egyes vidékeken évszázadokon keresztül gondosan vezették a mezőgazdasági adókivetést, ami közvetve utal az időjárás és éghajlat termést befolyásoló hatásaira.

A nagyon öreg fák évgyűrűin hosszú évszázadokra visszamenően követhető az egyes évek időjárásának alakulása. (Pl. az USA délnyugati részén található borzas tobozú fenyők egyes példányai nyolcezer évet is elérnek, évgyűrűik ezért egészen a kőkorszakig vezetnek vissza.) Külön tudományágak jöttek létre, amelyek az évgyűrűk történelmi évszámokkal való azonosításával (dendrokronológia) és az éghajlatnak az évgyűrűk segítségével történő vizsgálatával (dendroklimatológia) foglalkoznak.

A különböző növényfajták kövületekben megmaradt virágpora, illetve spórája segítségével még hosszabb időre, akár több tízezer esztendőre is visszatekinthetünk a múlt éghajlatában.

A gleccserek a hidegebb éghajlatú korszakokban meghosszabbodnak, melegebb időszakokban visszahúzódnak. Ezeket a változásokat a gleccserek hordalékának lerakódásaiból lehet felismerni. A sarki jégtakarókban az egyes évek hólerakódásai többé-kevésbé fölismerhető rétegeket alkotnak, vastagságuk pedig jelzi az adott év csapadékbő vagy csapadékszegény jellegét. Az eljegesedett hórétegekbe apró légbuborékok záródnak, amelyek az elmúlt százezer vagy millió év légkörének kémiai összetételéről adnak mintákat.

Földünk éghajlatának még hosszabb krónikáját ismerhetjük meg a tengerfenék üledékeiből vett fosszíliák vizsgálatával. A különböző mélységből feltárt üledékrétegek különböző korok élővilágának maradványait zárják magukba, és így közvetve hírt adnak az éghajlat ingadozásairól is, akár több százmillió évre visszamenőleg is információt szolgáltatnak.


1. Európa és a jégkorszakokEurópa és a jégkorszakok

Földünknek már legalább hat nagyobb jégkorszaka volt az utolsó másfél milliárd év alatt, jégkor névvel mégis csak az utolsót illetjük. Tagolása a klímaingadozások alapján történt, első beosztását a 20. század elején az Alpokban végzett kutatások alapján dolgozták ki, s az eljegesedési szakaszokat, a glaciálisokat alpi folyókról, Günz, Mindel, Riss, Würm nevezték el. Nem sokkal később még két korábbi eljegesedési hullám nyomait is kimutatták, s ezeket az időben visszamenve Donau és Biber glaciálisoknak nevezték el. Az eljegesedési hullámok közötti melegebb időszakok az interglaciálisok. Általánosan elfogadott nézet, hogy a holocén maga is egy interglaciális, ami után természetes úton egy újabb eljegesedési hullám következne.

Természetesen a glaciálisokon belül sem egyenletesen hideg az időjárás, hidegebb (stadiális) és melegebb (interstadiális) periódusok váltják egymást.

A glaciális–interglaciális ciklusokra nemzetközileg kidolgozott vegetációfejlődési modell szerint az eljegesedési fázisokban általában erdőtlen, lágyszárú, hideg- és szárazságtűrő növényekből álló takaró boríthatta a jégmentes területeket. Az interglaciális ciklus kezdetén, a klíma javulásának, a hőmérséklet emelkedésének hatására gyorsan terjedő, napfénykedvelő lágyszárúak, cserjék és fák kerülnek előtérbe. Jellemzőik, hogy gyorsan nőnek, reprodukciós képességük igen jó, fiatal korukban már igen magas számú termést hoznak, rövid életűek, terjedési sebességük gyors, alkalmanként több mint egy km évente. Ilyen fajok például a nyír, a nyár és a fűz. Az interglaciális ciklus középső fázisában olyan fák terjednek el, amelyek lassabban nőnek, viszonylag későn fordulnak termőre, de hosszú életűek, termésprodukciójuk viszonylag alacsony, a termés nem kerül messzire, ezért terjedési sebességük is alacsonyabb, árnyéktűrők, ezért zártabb erdőket képesek kialakítani. Ilyen fák a tölgy, a szil és a hárs. A ciklus utolsó szakaszának fái szintén későn fordulnak termőre, reprodukciós képességük közepes, árnyéktűrők, saját koronaszintjük alatt is képesek megújulni, hosszú életűek, vándorlási sebességük kicsi. Ilyen fák a luc, a jegenyefenyő és a lombosfák közül a bükk.

2. Képek



1. Kreacionisták és evolucionistákFARKAS Ildikó

Kreacionisták és evolucionisták

A természettudományban és a közgondolkozásban a 20. században lett világszerte elfogadott – iskolában oktatott – elmélet az evolúció tana. A 19. század második feléig ugyanis a keresztény világ közgondolkozása – és bizonyos mértékben a természettudománya is – a keresztény teremtéselmélet alapján képzelte el a világ keletkezését és az élet kialakulását. Ezt változtatta meg a 19. század közepén Darwin evolúciós elmélete ( A fajok eredete,1859): az élővilág kialakulása és fejlődése a természet állandó változásának következménye.

Az evolúciós elmélet számos elemét a tudomány eredményei azóta módosították. Mindezzel együtt még ma is nagyon sok a megoldatlan probléma eredetünk körül. Az evolúció tana éppen a legnagyobb, legfontosabb kérdésekre még keresi a választ: hogyan keletkezett a világegyetem, honnan ered az élet a Földön, és hogyan alakultak ki a fajok és az ember?

A teremtéselmélet hívei, a kreacionisták éppen ezen „lyukakra” hivatkozva cáfolják az evolúciós elméletet. A kreacionizmus, bár alapjául – igaz, nem szó szerint – a bibliai teremtéselmélet szolgál, nem tekinthető bigott vallási mozgalomnak (bár prominens képviselői hithű protestánsok). Ellenkezőleg, neves természettudósok végeznek komoly kutatásokat (pl. az USA-ban lévő Creation Research Center és a Creation Science Foundation keretében), amelyekkel bizonyítani igyekeznek: a világegyetemet és benne a Földet, a rajta élő teremtményekkel Isten teremtette.

A kreacionisták egyik legfőbb érve, hogy a tudomány mindeddig nem tudta bizonyítani a fajok kialakulásának folyamatát. Alkalmazkodás vagy mutáció kimutatható, de az, hogy egy fajból egy másik faj alakulna ki, arra még a megkövesedett maradványok sem utalnak.

A kreacionista elmélet napjainkban egyre nagyobb teret hódít az amerikai közvéleményben. A Scientific American című rangos amerikai népszerűsítő tudományos lap ezért 2002 júniusában 15 pontban foglalta össze a kreacionizmus legfőbb érveinek cáfolatát és az evolúció elméletének alapjait. Leszögezték: az evolúció természet- és fejlődéselméletét a régészet (leletek, őskövületek), a biológia (mikroevolúció bizonyítása), a geológia és az ősi élettel foglalkozó tudományok (paleontológia) eredményei mind bizonyították, az elmélet egyes elemei pedig közvetett módon is bizonyíthatók. Ezzel szemben a teremtéselmélet gyakorlatilag csak az evolucionizmus tagadására épül, de tudományosan bizonyított válaszokat kevésbé ad.


1. Az ember és környezete az ipari forradalom elõttMÉSZÁROS Ernő

Az ember és környezete az ipari forradalom előtt

„Megjelenik a színen az ember s vele a gondok.” (Thomas Hardy)

A kőkorszak: út a mai történelembe

Az egyre inkább két lábra álló emberszabásúak első eszköze minden bizonnyal a bot volt, amelyet kezdetben támaszkodásra használtak, mi több, rájöttek, hogy fegyverként is használható. A Homo habilis már azt is tudta, hogy ütő- és vágószerszámként megfelelő kődarabok is kitűnően alkalmazhatók, különösen, ha azok formáját egy másik, kemény kődarabbal némileg megformálja. Sőt, a lepattanó éles szilánkok maguk is megkönnyítik a hús feldarabolását, illetve növényi részek elvágását. Ismereteink szerint a legrégibb kőeszközök mintegy két és félmillió évesek. Ezeket az eszközöket távoli elődünk Kelet-Afrikában (Olduvai-völgy, Tanzánia) készítette. A leletek arra utalnak, hogy ebben a kezdeti kőkorszaknak nevezett periódusban az eszköz formáját a nyersanyag eredeti alakja határozta meg.

Az eszközkészítés technikája 1–1,4 millió évvel ezelőtt vált fejlettebbé, innen számítjuk az ún. pattintott kőkorszakot. Ez már a Homo erectus ideje, akinek életében, a gyűjtögetés mellett, a vadászat is fontos szerepet játszott. Lehet, hogy elődeinket a véletlen is segítette abban, hogy rájöttek, a tűz használata az elejtett zsákmány elfogyasztását sokkal élvezetesebbé teszi. A tüzet ismerő Homo erectus már mindenevő volt, ezáltal lehetővé vált számára, hogy táplálékát a környezeti feltételekhez, illetve ezek változásaihoz igazítsa. Ily módon képes volt arra, hogy nagyobb kiterjedésű, változatosabb területeket hódítson meg.

A Homo erectus leszármazottja, a Homo sapiens elterjedésének valószínűleg csak a jégtakaró szabott határt, hiszen az utóbbi 70–100 ezer évben már szinte minden szárazföldet meghódítottak. A keletre vonuló ember az amerikai szárazföldre a Bering-szoroson (ún. Beringia-földhíd) keresztül jutott, amely a jégkorszak alatt szárazulat volt. Ausztráliát viszont elődeink részben vízi úton érték el. (Az emberiség jövője szempontjából meghatározó volt, hogy az amerikai eredetű lovak viszont a szárazulaton keresztül Ázsiába jutottak.)

A kőkorszak kezdeti szakaszában az ember állandóan vándorló közösségekben élt. Egy területen rendelkezésre álló élelem elfogyasztása után más vidékekre vándorolt, ahol újabb táplálékhoz juthatott. Ezzel a környezetben állandó lokális változásokat hozott lére, amelyek azonban gyorsan regenerálódtak. A pattintott kőkorszak embere így a környezetben nem hozott létre maradandó változásokat. A paleolitikum, az őskőkorszak végén (10–20 ezer évvel időszámításunk előtt) egyes csoportok, törzsek letelepedtek és ezzel az ember életében új korszak kezdődött. Ebben az időszakban a kő mellett az ember már más anyagokat is felhasznált eszközök készítésére (pl. állati csont), sőt megjelentek a díszítőanyagok is (pl. gyöngy). Az ekkor készült délnyugat-európai híres barlangfestmények az embert mint vadászt ábrázolják. Ugyanakkor kevés bizonyíték van arra, hogy őseink az őskőkorszakban növénytermesztéssel is foglalkoztak volna.

A növénytermesztés és az állatok háziasítása mintegy tízezer évvel ezelőtt kezdődött. Az utolsó jégkorszak után ebben az időben vált az éghajlat egyre kedvezőbbé az ember számára.* A letelepedett, mezőgazdasággal foglalkozó elődeink élete egyre biztonságosabb lett, a népesség száma jelentősen növekedett (mezőgazdasági forradalom). Ezzel egy időben az ember kőeszközeit csiszolással finomította, majd időszámításunk előtt kb. 8 ezer évvel rájött arra, hogy bizonyos ércekből fémeszközöket készíthet, amelyek a kőszerszámoknál sokkal sikeresebben felhasználhatók. A szorosabban vett emberi történelem, legalábbis az iskolai történelemórákon, lényegében ezzel a korral kezdődik.

A mezőgazdasági forradalom

Az időszámításunk előtti 8–10 ezer év, az ún. átmeneti és újkőkorszak, az ember történetében forradalmi változást hozott. Egyre inkább állandósult a helyhez kötött, letelepedett életforma és ezzel összefüggésben a mezőgazdasági termelés megindulása. Ez magában foglalta számos állat háziasítását, valamint a növénytermesztés elterjedését. Ezzel egy időben az ember hozzálátott az erdő nyújtotta lehetőségek kiaknázásához, megkezdődött az építkezésre és tüzelésre használt fa kitermelése. Nagyobb települések alakultak ki (például Jerikó romjai nyolcezer évesek), változott a házépítés formája, az ember rátért a négyszögletes alapú építkezésre (addig főleg kör alakú építményeket hozott létre). Kőszerszámait gondosabban megmunkálta és a neolitikumban, az újkőkorszakban már kerámiatárgyakat is készített. Megindult a különböző foglalkozású


emberek közötti árucsere.

A növények, illetve állatok háziasításában a Közel-Keleten élők kiemelkedő szerepet játszottak, de nem elhanyagolható Ázsia többi részének (Kína, India), valamint Amerika trópusi vidékeinek jelentősége sem. Az első mezőgazdaságba bevont növények a fűfélék családjába tartozó kalászosok: a búza, és a rozs voltak. Ezzel csaknem egy időben zajlott le a hüvelyesek háziasítása is.

Az első háziállat a farkastól származó kutyavolt. Nincs kizárva, hogy a kutya már a vadászó ember társául szegődött. A Közel-Kelet embere először kecske- és juhnyájakat legeltetett, majd más állatokat háziasított. A szállításra használt ló Kelet-Európa déli sztyeppéin válik az ottani, elsősorban nomád társadalom igen fontos állatává. Nagyon valószínű, hogy a magyarok ősei is ezen a területen váltak lóhoz értő emberekké. Ugyanakkor Észak-Amerikában a ló egyszerűen vadászzsákmány maradt, amelyet élelemként hasznosítottak.** A lovon ülő, harcos nomád népeknek a letelepedett népekkel szemben kezdetben nagy előnyeik voltak. A jövőt azonban hosszabb távon a letelepedett életmód jelentette (szerencsére a magyarok erre még idejében rájöttek). Végül a ma oly elterjedt csirkehús valószínűleg már a neolitikumot követő bronzkorszakban, a mai India és Burma területén kerül az ember étlapjára.

A környezet szempontjából a mezőgazdaság elterjedésének két fontos következménye van. A mezőgazdasági rendszerek egyrészt megváltoztatják a talajok természetes anyag- és energiaforgalmát. Másrészt a természetes vegetáció kiirtása csökkenti a biológiai sokféleséget. Különösen fontosak voltak az erdőirtások, amelyek regionális, de egyelőre nem túlságosan lényeges változásokat eredményeztek.

A fémfeldolgozás kezdetei: réz- és bronzkor

Időszámításunk előtt 5-6 ezer évvel ezelőtt az emberek jelentős része nagyobb településekbe, városokba tömörült. Elkezdte a fémek felhasználását, elsősorban a Közel-Keleten. Először arra jött rá, hogy bizonyos kékes ércekből a tűzben, magas hőmérsékleten olyan anyag nyerhető, amely sokkal jobban megmunkálható, mint a kő, így belőle sokkal jobb eszközök készíthetők. Ez az anyag a réz, ezért e kort rézkorszaknak nevezzük. A réz mellett azonban továbbra is használták a követ, valamint díszítőtárgyakat készítettek elefántcsontból, sőt aranyból és ezüstből is, ahol ezek az anyagok rendelkezésre álltak. A fémfeldolgozás azonban csak a bronzkorszakban, azaz időszámításunk előtt kb. 4 ezer évvel vált általánossá. A bronz, a réznek ónnal alkotott ötvözete önthető, jól megmunkálható, keménysége és élettartama nagyobb, mint a korábban használt rézé. A fémipar megjelenése növelte a városok lakosságát, és további munkamegosztást hozott létre, ami a kereskedelem fellendüléséhez vezetett.

A bronzkor elnevezés nemcsak a fémfelhasználás szintjét jelzi, hanem az emberiség történetének egy igen fontos szakaszát is. Ez az a kor, amikor a Közel-Keleten az olajbogyó és a belőle készült olaj fontos élelmiszerré válik, majd ezt követi számos más gyümölcs (barack, füge, szőlő) termesztése is. A szőlőkultúra megjelenését rövidesen a borkészítés gyakorlata egészítette ki. Az erdők irtása és a területek mezőgazdasági hasznosítása egyre elterjedtebbé vált. A jelenlegi Törökország délnyugati részén ekkor irtották ki az erdők többségét.

A Tigris és az Eufrátesz vidékén kialakuló öntözéses gazdálkodás jelentős városállamok kialakulásához vezetett, egyúttal létrehozta az ember okozta első nagy regionális környezeti katasztrófát. Az öntözésre használt víz a talajokat teljesen kilúgozta és a területet mezőgazdasági termelésre egyre alkalmatlanabbá tette. Ez nagymértékben hozzájárult a sumer kultúra hanyatlásához. Mindez Egyiptomban nem következett be, mivel a Nílus nemcsak az öntözésről, hanem iszapjával a tápanyagokról is gondoskodott. Valószínű, hogy a szárazság mellett a mezőgazdasági termelés miatti talajromlás is elősegítette a földközi-tengeri szigeteken kialakult mükénéi kultúra megszűnését. Ez mintegy Kr. e. 1000 évvel következett be, és az azt követő „sötét” korszakot rövidesen a görög kultúra, majd a római civilizáció nagy korszaka váltotta fel.

A vaskorszaktól az ipari forradalomig

Az európai kultúra hajnala a görög városállamok kialakulásával esik egybe. Ez egyúttal a vaskorszak kezdete is, amely a mezőgazdasági termelésben újabb fordulatot hozott: megjelentek a vasszerszámok, köztük a sok helyen még ma is alapvető mezőgazdasági eszköz, a vaseke. A római birodalomban általánosan használt fémmé vált az ólom is, amelyből elsősorban edényeket és csővezetékeket készítettek, mit sem sejtve mérgező voltáról. Mind a görög, mind a római birodalom területén a legnagyobb környezeti változást az erdők irtása jelentette. Az erőirtásoknak csak egyik célja a mezőgazdasági területek nyerése. A mediterrán vidék erdőinek kiirtásában – a tüzelés mellett – a hajóépítés igényei is fontos szerepet játszottak.

Környezeti gondok jelentkezése


A nagyobb települések környezeti gondjai már a görög, római és más városokban is jelentkeztek, sőt időnként már ezek leküzdéséről is olvashatunk. Így Arisztotelész Athenaion Politeia című művében szabályként kimondja, hogy a trágyát a városon kívül, a falaktól legalább 2 km-re kell elhelyezni. A római jog már arról is intézkedik, hogy a sajtkészítő műhelyeket úgy kell telepíteni, hogy azok füstjükkel a többi házat ne szennyezzék. A Kr. u. kétszáz évvel keletkezett zsidó törvénykönyv, a Talmud (Misna, Baba Bathra) megtiltja, hogy Jeruzsálemben kohókat és szárítókemencéket helyezzenek el. Előírja, hogy a szennyezőforrásoknak, a szélirány figyelembevételével, a többi háztól legalább 50 könyöknyire (1 könyök kb. 60 cm) kell lenniük.

Az öntözéses növénytermesztés mellett a római birodalomban megjelentek a vízvezetékek, a kialakuló nagyvárosokban, elsősorban Rómában a szennyvíz és a hulladék kezelése egyre nagyobb gondot okozott. Egészségügyi okok miatt megtörtént az első mocsárlecsapolás, amely a későbbi Európában – az erdőirtás mellett – a környezet fontos alakítójává vált. A birodalomban és a környező nomád népek által elfoglalt területeken megjelentek a pásztorkodó állattartás első nem kívánt jelei (például a túllegeltetés), ami hozzájárult a politikai-társadalmi feszültségek fokozódásához.

A római birodalomban, majd később a hűbéri Európában hatalmas nagybirtokok alakultak ki. Az ember egyre nagyobb területeket vont be a mezőgazdasági termelésbe, ezzel párhuzamosan a talajerózió mind jelentősebbé vált. Korabeli adatok szerint a 11. századi Angliában a terület 65%-a mezőgazdasági vidék, amiből 35% növénytermesztésre, 30% állattartásra szolgált. A természetes füves, mocsaras és erdős területek csupán az ország 35%-án maradtak meg. A későbbi időszakban, így a Tudor-család hatalomra jutását (1485) követő gazdasági fellendülés idején, Angliában a gyapjú iránti igény az állattartás számára további területeket hódított el. A fellendüléssel egyidejűleg a lakosság száma jelentősen emelkedett. Az erdők irtása Európa-szerte komoly problémákat okozott. Így a 16. század végén, szintén korabeli feljegyzések alapján, a fahiány még a kenyérsütést is veszélyeztette. Franciaországban 1595-ben a pékek kénytelenek voltak fűtőanyagként bokrok ágait használni. Az 1600–1700-as években az erdőirtás Amerikában is hatalmas méreteket öltött. Ez nemcsak az erdők egy részét tüntette el, hanem különböző növény- és állatfajok életterének beszűkülését eredményezte.

Amerika és más szárazföldek felfedezése, az ismert előnyök mellett, újabb környezeti problémákat okozott. A kontinensek között cserélődtek a növények, állatok és különböző kórokozók, amelyek sokszor a bennszülött fajok kipusztulásához vezettek.

A mezőgazdasági forradalom után, majd az iparosodás kezdeti szakaszában egyre nagyobb települések alakultak ki. A nagyobb városokban megjelent a későbbi korok egyik nagy környezeti problémája, a légszennyeződés. Különösen Londonban, ahol a 13. századtól, elsősorban a fahiány miatt, bevezették a szénfűtést. Ez odavezetett, hogy a 17. században már környezeti okok miatti haláleseteket is feljegyeznek. 1679-ben a köddel együtt járó füstszennyezés miatt Londonban hirtelen megnövekedett a halálesetek száma, a város átélte az első légszennyeződési epizódot. Ekkor azonban még kevesen gondolták volna, hogy a légszennyeződés egyszer nemcsak városi, hanem az egész Földre kiterjedő, globális problémákat okozhat.

Részlet a szerző A Föld rövid története c. nagysikerű kötetéből. Vince Kiadó, Budapest., 2001.

* Vö. erre Medzihradszky Zsófia cikkét e számunkban! (A szerk)

** A spanyolok megjelenésekor Amerikában már nem élt ló, az indiánok egyszerűen felfalták őket. A spanyolokkal szemben ez kezdetben hatalmas hátrányt jelentett számukra. A jelenlegi lóállományt Amerikába az európai ember exportálta.

2. Képek








1. Energiaforrások az emberiség történelmébenVAJDA György

Energiaforrások az emberiség történelmében

Az izomerőtől az atomenergiáig

A társadalmi fejlődésnek mindig jelentős tényezője volt az energiaellátás módja, befolyásolva a termelőtevékenységeket és az életvitelt. A társadalom intézményeinek állapota és működése viszont az energiaellátás feltételeire és lehetőségeire gyakorol jelentős hatást.

Emberi motor

Az emberiség néhány millió éves történetének legnagyobb részében csak saját fizikai erejéretámaszkodhatott. Kőkorszakbeli őseink munkája csak a napi fennmaradásukat biztosította – igaz évezredről évezredre javuló színvonalon. Ebben leleményességük volt a meghatározó, szerszámok kifejlesztésével módosítani tudták az erők nagyságát és irányát, és az egyén erejét meghaladó feladatok elvégzésére megszervezték a csoport együttműködését. Mai szemmel azonban az ember két keze munkájával szánalmasan kis fizikai teljesítményt tud felmutatni. Az Egyiptomi Óbirodalom lakosainak összesített ereje sem tudott volna akkora teljesítményt létrehozni, amekkorát egy nagyobb utasszállító repülőgép hajtóműve képvisel. Annál bámulatosabb az elért eredmény, ez a kis energetikai potenciál volt a törzsfejlődés háttere az ősembertől a homo sapiensig, ez a kis emberi motor teremtette meg a hatalmas ókori birodalmakat, ez hozta létre az anyagi javaknak és kulturális értékeknek csodálatra méltó gazdagságát.

Biológiai „erőgépek”

Ősi törekvés az emberi munka kiegészítése természeti erők bevonásával. Ezek egyik lehetősége az állati energia hasznosítása. A rézkorba nyúlik vissza a folyami kultúrák területén a megszelídített állatok alkalmazása igavonóként, majd a bronzkorban megszelídítik a lovat is. A ló fizikai munkavégző képessége 15-szöröse az emberi teljesítménynek, de a 11. századig, amíg nem jelent meg a célszerű hámiga és a patkó, ennek csak tört részét tudták kiaknázni. A tartósan nagy erő kifejtésére képes lovat malmokban, bányákban gépek működtetésére is használták, de a legjelentősebb szerephez a mezőgazdaságban, a szállításban, a kereskedelemben és a hadviselésben jutott. A hadseregek mozgékonysága és hatósugara alapvetően a lovakon múlott, s a népvándorlás sem kuszálta volna össze két kontinens etnikai térképét, ha a nomád harcosok nem ülnek lóra. A feudális lovagok szinte lóháton éltek, a ló e társadalmi rend egyik státusszimbóluma volt. Még az első vasutat is lovak vontatták, de a modern kor erőgépeivel már nem tudták felvenni a versenyt, a gazdasági életből az állati energia végleg kiszorult.

Víz, szél, tűz

Idővel rá kellett jönni, hogy a gondozást és táplálást igénylő biológiai erőgépek helyett jobb megoldást jelentenek a természeti erőkre alapuló technikai energiaforrások. A vízfolyások erejét őrlésre, vízemelésre már az ókori folyami kultúrákban is hasznosították, de a vízimalmok tömeges alkalmazására csak a középkorban került sor. A 18. században a gyorsan iparosodó országokban a gyáripar csíráit képező manufaktúrák legjelentősebb hajtóereje a nagy erők kifejtésére képes vízikerék, tömegesen használták vashámorok, fonodák, fűrésztelepek stb. működtetésére, kohóknál levegőbefújtatásra. A folyóktól távol a szélmalmok töltöttek be hasonló szerepet. A vízi- és szélmalmok konstruktőrei a műszaki kultúra terjesztői is, a kor első kezdetleges munkagépeit is gyakran ők alkották meg.

A szél a tengereken játszotta el főszerepét a történelemben. A szél segítette a föníciai és a görög hajósokat a földközi-tengeri kolóniák kiépítésében és a virágzó antik világ megteremtésében. A szél hajtotta a portugál karavellákat a nagy földrajzi felfedezésekhez és szállította a katonákat és kereskedőket a hatalmas gyarmatbirodalmak megteremtéséhez.

Az energetika legnagyobb vívmánya a tűz, e vad elemi erő meghódítása volt. A tűzhasználat felgyorsította a faj fejlődését is, hiszen a sült hús rövidebb emésztési ideje révén meggyorsult az agy fejlődése. A barlangok mélyén fényt és meleget biztosító tűz átformálta az életmódot, biztonságérzetet sugallva és megnyújtva a nap aktív idejét. Szervező erő is, hiszen kondenzációs magként maga köré gyűjti az embereket. A tűz fegyver is, őrzi a nyugodt éjszakai pihenést, egy izzó fahasábbal el lehet riasztani a félelmetes ragadozókat, füstje elűzi a gyötrő


rovarokat, lángja védelmezi a barlangban hátrahagyott gyermekeket, megnövelve az utódok életben maradásának valószínűségét. A tűz melegének köszönhetően a ridegebb természeti viszonyok sem akadályozták a Föld benépesítését, és ebben még a jégkorszakok sem jelentettek akadályt.

A természeti erők által gyújtott tüzet megszerezve, az ősember kezdetben valószínűleg csak fenntartani és táplálni tudta azt, gerjeszteni nem. Őseink minden éghető szerves anyagot eltüzeltek, ami a kezük ügyébe került, fadarabokat, trágyát, állati és növényi hulladékot. Iszonyatos munka lehetett a kőkorszak folytonégő tűzhelyein a falánk lángok állandó táplálása. Nem meglepő, hogy e féktelen, létfontosságú erő szolgálata helyenként még emberáldozatot is megkövetelő tűzimádattá változott. A mesterséges tűzgyújtás módja bizonyos anyagok szikrát csiholó dörzsölésével korszakalkotó találmány volt. Bizonyára nagy hatalom is volt a tűz gerjesztésére képes varázslók kezében, a tűz őrzői és csiholói az ősi közösségek legfelelősségteljesebb funkcionáriusai lehettek. A varázslat azonban szétfoszlott, ahogy a tűzgyújtás csodája mindennapos tevékenységgé egyszerűsödött.

A hő hasznosítása

A technika történetének jelentős része arról szól, hogyan lehet az égés hőjével feladatokat megoldani. Annak felfedezése, hogy izzó kődarabok bedobásával egy faedényben fel lehet forralni a vizet, a főzés kifejlődésére vezetett. A neolit korban néhány tűzbe esett tapasztott kosár árán rájöttek a fazekasság titkára, megszületett az első kézműves mesterség. Használták a tüzet erdőirtásra, hogy bővítsék a termőföldet, később alkalmazták a bányákban is kövek repesztésére.

A szó szoros értelmében „korszakalkotó” felismerés volt, hogy a tűz segítségével egyes kövekből fémeket lehet kinyerni, és a meleg megkönnyíti azok alakítását. Ahogy fejlődött a tüzelés technológiája és sikerült magasabb hőmérsékletet elérni, úgy nyílt meg az út a rézkor, a bronzkor, majd a vaskor előtt. Ezzel párhuzamosan tökéletesedtek a szerszámok, a fegyverek, a különféle eszközök, nőtt a termelékenység és javult az élet minősége. Az égetőkemencék fejlődése – már a bronzkorban – nagy lökést adott a sok hőt igénylő mesterségek fejlődésének: Egyiptomban és Mezopotámiában sok fémöntő, arany- és rézműves, pék, serfőző, mosodás, üvegfúvó, fazekas, téglaégető műhely jött létre. A réz- és bronzkor eszközei csak lassan terjedtek, a legtöbb használati tárgy még kőből és fából készült, mert a rézércek ritkák és fémtartalmuk kicsi, a kor kohászata pedig kezdetleges volt.

A minőségi változást a vas megjelenése jelentette három-négy évezreddel ezelőtt. A vasércek sokkal nagyobb tömegben és sokfelé fordulnak elő, fémtartalmuk is jóval nagyobb, mint a rézérceké. A gödörben történő kiolvasztást idővel felváltotta a kovácsolható vas előállítása faszenes redukcióval, bucakemencékben. A vas széles körű használatának feltétele a redukcióhoz, olvasztáshoz és megmunkáláshoz szükséges magasabb hőmérséklet, amit a gyorsabb égést biztosító levegőbefújtatással lehet elérni. A vas előnyös tulajdonságai ugrásszerű fejlődést tettek lehetővé előbb a fegyverek készítésében, majd a munkaeszközök tökéletesítésében. A lépéstartás egyben politikai kérdés is, az Egyiptomi Birodalom elbukik, mert nincs elegendő tüzelőanyaga a vaskohászat megalapozásához.

A tüzeléstechnika és a kézműves szakmák fejlődése kéz a kézben haladt. A 17. századba a vízikereket is bevonták a fújtatók működtetésébe, a nagyobb légárammal magasabb kemencéket lehetett építeni, megszülettek az igazi kohók. E lépéssel nemcsak nagy mennyiségű öntött vas termelése előtt nyílt meg az út, hanem a selejtnek tekintett nyersvasból egy második olvasztással az acélgyártás is megkezdődött. A következő lökést már a gőzgép adta a fújtatók teljesítményének további növelésével.

A gőzgép forradalma

A tudományos ismeretek bővülése és a technika fejlődése egyre több célszerű és nagy termelékenységű gépet és mechanizmust hozott létre, mindenekelőtt a textil- és gépiparban. A 18. század közepén Angliában minden készen állott az ipari forradalomra, csak működésbe kellett hozni. Ez azonban nem indulhatott volna útjára fő erőgépe, a bárhol felállítható, nagy teljesítményű, könnyen szabályozható gőzgép(1769) nélkül. Pályafutása példátlan, gyorsan kiszorította minden riválisát. Az 1800-as évek közepére Nyugat-Európában és Észak-Amerikában a gőzgépre támaszkodó gépi nagyipar vált uralkodóvá, és alapozta meg máig kiható erővel e térségek ipari vezető szerepét. A gőzgép forradalmasította a közlekedést is: a gőzhajóval (1807) és gőzvasúttal (1814) elérhetővé vált a Föld minden lakott pontja, az áruszállítás tömegméretűvé bővült, megvalósult a világpiac. Később megjelent a gőzgép a mezőgazdaságban és az építkezéseken, ezeken a területeken is megindítva az iparosítást.

A gőzgép világhódító útjának feltétele volt egy olcsó, nagy mennyiségben rendelkezésre álló tüzelőanyag is, átértékelve az addig nemigen használt szén megítélését. A 16. századtól ugyanis a kohók mérete és száma


Nyugat-Európában szinte állandóan nőtt. Alapvető tüzelőanyaguk, a fa egyre növekvő felhasználása óriási erdőségek kipusztításával járt, a század végére a fahiány heves faválságot okozott Hollandiában és Angliában. A 17. század derekán az erdők védelmében több országban rendeletekkel korlátozták a kohók létesítését (ezt még nem nevezve környezetvédelemnek), az újabb kohókat az erdőkben bővelkedő Svédországba és Oroszországba telepítették, a vasgyártás révén ezen országokat is bekapcsolva a világgazdaságba. A faprobléma a figyelmet egy nehezen kezelhető és szennyező, kormozó anyag, a kőszén felé fordította. Angliában és Skóciában külfejtéssel már a rómaiak is bányászgatták, „tengeri szén” megnevezéssel a kontinensre is eljutott, felhasználása azonban szórványos maradt, sőt a középkorban tilalmas is. A tűzifa drágulása és a visszatérő faellátási zavarok hatására az iparosodó Angliában utat tört a szénhasználat, az ércbányászati módszerek adaptálásával mélybányászata is megindult. A 19. századot a szén fokozatos és állandó térhódítása jellemezte, a szénfelhasználás az ipari fejlődés fokmérője. A gazdaság minden területén a szén vált a fő tüzelőanyaggá, a vegyipar alapanyagává, az ipar és a közlekedés fő hajtóanyagává. Az új iparvárosok is a szénbányák körzetében alakultak ki. A szén és a gőzgép energiabázisán néhány nyugati országban rohamtempóban épült ki a modern gyáripar, átrajzolódott a települések arculata (és környezetszennyezése), átalakult a társadalom szerkezete, jogrendje, politikai felépítése. Megszületett a modern kapitalizmus.

A villamosság diadala

A 19. század vége felé a gőzgép és a szén egyeduralma megdönthetetlennek tűnt. Még nem sejtették, hogy a hatalmas teljesítményű, bonyolult gőzgépcsodák rövidesen az ócskavastelepekre kerülnek, és a szén hatalmát megdöntő energiahordozók már keresik a helyüket. Míg a stabil hajtások szerepéből a villamos motorok szorították ki a gőzgépeket, a mobil erőgépek területén a belső égésű motorok (1860) tették ugyanezt. A villamosság első átütő sikereit az információtovábbítás és a világítás területén érte el, amit azonban rövidesen követett a villamos motor és a villamos erőátvitel diadala. Az út megnyílt a korszerű tömeggyártás előtt. A villamosság mélyen behatolt a termelésbe – ebből nőtt ki korunk információtechnikai forradalma is – és alapvetően megváltoztatta az emberek mindennapi életvitelét.

Példaképp említhető, hogy Magyarországon a második világháború előtt a települések 28%-a volt villamosítva, a faluvillamosítási program segítségével pedig az 1960-as évek végére gyakorlatilag minden lakásba eljutott a villany. Ez nemcsak azt jelentette, hogy a lakásokban megjelent a villanyvilágítás, a rádió és a televízió, hanem előmozdította a művelődést, a képzettség növekedését, az informáltságot, a civilizáltabb életvitelt is, ami befolyásolta a munkaerő képzettségét, a vállalkozó kedvet és a termelési tevékenységek színvonalát.

A motorizáció

A kezdetben szénből fejlesztett világítógázzal, majd petróleummal működtetett belső égésű motoroknak nem jósoltak nagy jövőt. A könnyű, mobil robbanómotorok és az autó egymásra találása azonban korszakalkotó fejleménynek bizonyult, ami alapvetően átalakította a közlekedést és a hadviselést, lehetővé tette a mezőgazdasági és építőipari munka nagyarányú gépesítését, megszüntette a települések elszigeteltségét, megteremtette az emberek mobilitását és az emberi életvitel új formáját alakította ki. Az autó összezsugorította a földi távolságokat, a repülőgép eltüntette azokat, a rakétahajtóművek pedig lehetővé tették az ember kilépését az űrbe. (Jelenleg a világ erőgépeinek háromnegyedét belső égésű motorok teszik ki.) Kevés technikai lépésnek volt akkora hatása az életformára és a gazdálkodásra, mint a motorizációnak.

Folyékony arany

A belső égésű motorok a kőolajjal szövetségben hódították meg a világot. Stratégiai jelentősége miatt az olaj történetét gyakran vérrel írták. Az olajforrások birtoklása a világpolitika egyik legfontosabb mozgatórugójává vált, az olajforrások felfedezése jelentéktelen térségekből kincsesbányákat varázsolt, melyek kiaknázásáért megindult a gazdasági és diplomáciai versengés és gyakran a katonai hadműveletek is. Az olajüzlet horribilis jövedelmet biztosít, a világkereskedelem negyedét a kőolajforgalom teszi ki. A kőolaj vált a világ alapvető energiahordozójává, ami mellé néhány évtizedes időkülönbséggel a földgáz is felzárkózott. A szénhidrogének nemcsak az energetikában szorították háttérbe a szenet, hanem abból az alapanyagszerepből is, amit a szerves vegyiparban hosszú ideig betöltött.

Atomenergia – békés célokra

Korunk nagy ígérete, az atomenergia, Hirosima és Nagaszaki (1945 augusztus 6. és 9.) szörnyűséges elpusztításával lépett a történelem színpadára. Évtizedeken keresztül a nagyhatalmak nukleáris arzenáljában felhalmozott iszonyatos energiák egyensúlyán múlott a világ békéje. A békés hasznosítás lehetőségének kezdeti eufóriáját azonban megtörte a társadalmi ellenérzés. Csernobil (1986) megingatta az atomerőművek


biztonságának hitelét, bizalmatlanság kíséri a radioaktív hulladékok elhelyezésére irányuló törekvéseket, és kétségbeesett erőfeszítéseket követel, hogy ez a félelmetes erő ne kerülhessen ártó szándékú kezekbe. Mindezek ellenére nehéz elképzelni, hogy a nukleáris energiának csupán epizódszerep jut az energetika színpadán.

Új remények élednek a „nem hagyományos”, megújuló energiák hasznosításával, melyek legtöbbjének évezredekre visszatekintő hagyományai vannak, de a modern kor feltételei között nehezen tudják a versenyképességet kivívni. Valószínű, hogy a műszaki fejlődés a megújuló lehetőségek hasznosítására ma még nehezen belátható új horizontokat fog megnyitni.

2. Képek









1. Megszállók, megszálltakFIGYELŐ

GLATZ Ferenc

Megszállók, megszálltak

Megjegyzések Rákosi és az MSZMP küldöttségének tárgyalási jegyzőkönyvéhez

Megszállt ország

Magyarország 1944. március 19. és 1990. március 10. között megszállt ország volt. Mindenkinek, aki ebben az országban élt, e tényből kellett kiindulnia: az egyszerűen életét megtartani akaró embernek, a közösségileg aktív polgárnak vagy politikusnak egyaránt. Igaz, választhatta az itthon maradást vagy a külföldre távozást, az emigrációt. 1944. március 19-én a németek szállták meg az országot és kérték számon a nemzetiszocializmus elveit és gyakorlatának követését. Azután 1945 áprilisában a szovjetek lettek a felszabadító-megszállók, akik először a szövetséges hatalmak (USA, Nagy-Britannia, Franciaország, Szovjetunió) megállapította polgári demokratikus normákat vezették be, majd 1949-től a szovjet típusú proletárdiktatúra rendszerét.

A történetírás itthon és külföldön is vitázik a „megszállás” idején követett lehetséges életelvekről. Amely életelvek szerint a megszállt ország lakosai alakíthatták életcéljaikat. A vitákban értékrendek csapnak össze: vannak, akik a legfontosabbnak azt tartják, hogy a kultúra a megszállás körülményei között is tovább élt, voltak, akik azt művelték. Ők dicsérik azokat (politikusokat, tanárokat, mérnököket, tisztviselőket, munkásokat, parasztokat), akik megkötötték a megszállókkal a kompromisszumot és megalkudtak a maguk ellenkező vágyaival. Otthon maradtak, törték a földet, működtették-éltették a nyelvi kultúrát, anyagi gyarapodáshoz segítették a honi társadalmat. És értékelik azokat is, akik ideológiai (kommunista, nemzetiszocialista) alapokon álltak a megszállók oldalára, amennyiben nem követtek el emberiségellenes bűntettet. Mások az egyéni szabadságot és boldogulásttartják a legfontosabb értéknek, és hőseikként inkább az emigránsokat tisztelik. Ők az otthon maradottak kisebb-nagyobb kompromisszumait kollaborációnak nevezik. Ismét mások a politikai uralmi rendszereket tartják az igazi mércének és a polgárok cselekedeteit aszerint értékelik, hogyan viszonyultak azok a „polgári demokrácia”, a „kommunizmus” vagy a „fasizmus” rendszeréhez. Egyaránt jogos megközelítések. Feltűnően kevés munkában tárgyalják azonban: mi is volt a megszállás oka? Legyen szó az 1944. évi német vagy az 1945. évi szövetséges – illetve szovjet-orosz – megszállásról.

Elkerülhetetlen volt a megszállás? Netán nemzetközi katonai-stratégiai tényezők eredményezték? S a helyi közösség sorsáért felelős politikai vezetők csak a megszállás késleltetését, esetleg elviselhetőségét célozhatták meg? Akár 1944-ben, akár 1945-ben?

Vagy elkerülhető volt vagy lett volna a megszállás, és az előző korszak politikusainak hibája is hozzájárult a megszálláshoz? Amely megszállás után már a megszállt társadalom minden tagja „kényszerpályán” mozgott? Mind a második világháború alatti történelmünknek, mind az 1945–90 közötti történelmünknek kulcskérdése ez! Ki volt a felelős (volt-e felelős?) Magyarország 1944. március 19-i és az ország 1945. áprilisi megszállásáért?

A megszállás okozói és a következmények viselői

A kérdés firtatásának mellőzése odavezet, hogy szinte azokat tesszük felelőssé a megszállásért, akik a megszállás tényét kénytelenek voltak tudomásul venni, és jól vagy rosszul megkísérelték a helyi közösséget megtartani. Sajnos, legyen szó akár az első világháború vagy a második világháború elvesztéséről, jóval kevesebb kritikával illetjük azokat, akik rosszul gyakorolták a hatalmat, és így felelősek az összeomlásért, a háborús vereségért, mint azokat, akik a vereség után jöttek és kényszerű módon „nyakukba kapták” a háborús vereség következményeit, a megszállást, s netán próbálták menteni, ami menthető.

Nem, nem! Egy mondattal sem kívánhatjuk elvonni a sok „ellenálló” vagy éppen „együttműködő” érdemeit, netán csökkenteni felelősségüket hibáikért! Csak a nemzeti történelem értékelésében eluralkodó egyensúlyvesztéstől féltjük közgondolkodásunkat! Csak a történész lámpásainak fényeit szeretnénk a megszállás okaira, vagy okozóirairányítani. (Ugyanezt a veszélyt érezheti a kutató az 1848–49-es szabadságharc bukása utáni, vagy az 1914–18-as világháború utáni helyzet értékelésekor. Amikor a háborút vállalók–elvesztők felelősségéről jóval kevesebbet beszélünk, mint a vesztett háborúk utáni kényszerpályán – akár a forradalom,


akár a behódolás kényszerpályáján – politizálók tévedéseiről.)

Rákosi Mátyásról a rendszerváltás másnapján, 1992-ben a História kezdett vitát: egy egész számot szentelve a kommunista politikus egyéni életpályájának, közéleti tevékenységének, az általa követett elvek és elkövetett tettek csődjének. Azóta Feitl István tanulmányai, Pünkösdi Árpád monumentális Rákosi-életrajza, majd Rákosi Mátyás többkötetes emlékiratai láttak napvilágot. (Ez utóbbi a Rákosi család emberi magatartását és a Politikatörténeti Intézet kitűnő szakmai teljesítményét dicséri.) Akkor, 1991–92 telén Rákosi Mátyást a magyar történelem „legnépszerűtlenebb hősé”-nek neveztük, de igyekeztünk megmutatni a „hús-vér” embert is: a kiváló képességű, tehetséges, polgári családból származó, erős akaratú fiatalembert éppúgy, mint a kommunista hitelveket kitartóan követő és ugyanakkor szónoki, a tömeghangulat-keltő képességét csak a hatalom érdekében használó és a hatalmat cinikusan gyakorló diktátort. Aki – mint annyi más diktátor a történelemben – élete delén már keserűen csalódott ember lett. Aki egyéni életpályáját tekintve – fényesnek ígérkező kereskedelmi-tisztviselői, netán bankári karrier helyett – egy szenvedésekkel teli öregkort ért meg, amikor szülőhazájába sem engedték vissza, s a világtól elzárt, félnomád (vezetékes víz nélküli) körülmények között kellett élete utolsó másfél évtizedét leélnie. (S mindezt az élete végéig követett kommunista eszmék idealizált „hazájában”, a Szovjetunióban.) Az 1992–2002 között megjelent tanulmányok és a Rákosi emlékiratok azután azt is megmutatják: Rákosi nem is gondolkodott a „megszállás” és „szabadság” fogalomvilágában, mind saját, mind embertársai életét kizárólag a munkásmozgalom, illetve a szűkebb kommunista mozgalom „világtörténelmébe” illesztve tárgyalta. (A História 1992. évi számának szerzője, amikor az öreg Rákosi szovjetunióbeli sorsát mutatta be, még nem tudhatta, mi is lett a Rákosi-emlékiratok sorsa.)

Pedig 1960-ban, amikor – a most közreadott jegyzőkönyv szerint – tárgyalt a magyar párt vezetőivel, legalább akkor, 1960-ban lehetett volna arra gondolnia: mindkét magyar fél – a kádárista MSZMP vezetői, mind Rákosi – egy harmadik tényező, a szovjet megszállók függvénye. A helyzet szinte drámaíró tollára kívánkozik. Csak a forrásoktól szabadon elkalandozó drámaíró fantáziája világíthatná meg a kérdést: vajon Kádár – a szovjetek kiválasztotta új vezető – felismerte, hogy neki egy megszállt ország kényszerű reálpolitikusának kell lennie? S szándékosan követett-e a Rákosiétól diametrálisan eltérő politikát? (Huszár Tibor Kádár-monográfiája okadatoltan gondolkodtat el erről a kérdésről.) Vagy pedig Rákosiban valóban csak hatalmi riválist látott? Hiszen kétségtelen: a megszállás adottságai közepette a magyar nemzet érdekeinek a kádári politika sokkal inkább megfelelt, mint akár Rákosié, akár a szovjet megszállás körülményei között kialakult más nemzeti – német, bolgár, román, csehszlovák, lengyel – életstratégiák. (Hacsak nem keverjük össze a megszállást előidéző politikát a megszállás alattipolitikával. S nem tekintjük kimondatlanul is a kádári politikát a megszállás okának, s tesszük érte őt egyedüli felelőssé.)

P.S.

Már korrektúrában áll a szöveg, amikor a napi politika, a választások körüli hatalmi harcok kirobbantják az ügynökvitát. S feltárulkozik ezzel a megszállt Magyarország addig titokzatosan elhallgatott hatalmi „kemény magja”. S feltárulkozik a napi vitákban nemcsak a politikai osztály tegnapi (1990–94 közötti) rövidlátása, amikor elmulasztották tiszta lapokkal kezdeni a játszmát, hanem a magyar társadalom egészséges önértékelése és múltértékelése is. Az utca embere lehet, hogy bölcsebb a történelemértékelésben, mint a politikai harcok katonái, tisztjei? És érettebben veszi tudomásul a történelem ellentmondásait, nyugodtabban és történetibben értékel egyéni cselekedeteket, mint a túlérzékenységre mindig hajlamos politikai értelmiség?

De ez már a napi történelem tárgya...


1. Politika a forradalom nevébenGLATZ Ferenc

Politika a forradalom nevében

Rákosi Mátyás a magyar történelem legnépszerűtlenebb hőse ma. És sokáig az fog maradni. Neve összefonódik nemcsak az ország erőszakolt szovjetizálásával, évezredes hagyományok felrúgásával, de egy törvénytelenségek sorozatát elkövető rendszer kiépítésével is. Vélt forradalmi célok érdekében tudottan ártatlan embereket kínoztatott és végeztetett ki. Az ő nevével fémjelezte politika igyekezett „forradalmi ítélőszék” elé állítani és megsemmisíteni a „régi rendszer maradványait”: társadalmi csoportokat („burzsoá”, „kulák” etc.), intézményeket (egyházi, polgári politikai szervezeteket etc.). Életét, ő úgy gondolta, közcélokért éli, s végül 1956 nyarán menekülnie kellett az országból. Nem gyűjtött vagyont, mint otthon, a kereskedőcsaládban életcélként megszokhatta. A „nagy ügy”: az emberiség jobblétének megvalósítása, a szegénység és az ember kizsákmányolásának felszámolása a kommunista mozgalom évszázados eszméi. Rákosi Mátyás szellemi erejét kegyetlen vitákra, pártpolitikai intrikákra áldozta; bujkált és élt álnéven külföldön és hazájában, ült másfél évtizedet börtönben. Mint az előző rendszer politikai üldözöttje került először a Kommunista Párt, majd a szovjet fordulat során az ország élére. Azt mondják, könnyezett, amikor a moszkvai repülőre fel kellett szállnia, nem hitte, hogy a népharag elől el kell menekülnie. [...]

Rákosi Mátyás élete elején részese volt egy nemzetközi kísérletnek. A 16 év fegyház után, a Szovjetunióba „szabadulva” már csak függvénye egy nagyhatalmi politikává torzult ideológiának.

De Rákosi Mátyás neve összefonódott a Kádár-rendszerrel is. Ma hajlunk arra, hogy összemossuk a magyar történelem 1949–60 közötti periódusát az 1960–89 közötti évekkel. A történettudomány és a holnapi közfelfogás ezt másként értékeli – feltehetően. De tény: a kádári konszolidáció legnagyobb politikai „gyengé”-je, a rákosista elemek és a proletárdiktatúra megszállottjainak tömeges beépítése volt a rendszerbe. Nem tudott leszámolni a bolsevik eszmével, állandóan a folyamatosságot hangsúlyozta a „népi demokratikus”, a „szocialista” fejlődésben. S mire a proletárdiktatúra hívei véglegesen vereséget szenvedtek, addigra az egész rendszer szétesett.

Rákosi Mátyás 1956-ban, hívei és a bolsevizmus 1989-ben véglegesen megbuktak. A demokráciát, az alkotmányosságot nem veszélyeztethetik. Elgondolkodtató: vajon nem él-e a fejekben sok ezernyi piciny Rákosi, s jelenik meg a kizárásos társadalomfelfogás piros helyett akár más színű zászlók alatt is?

Forrás: História, 1992/3. szám

2. Képek



1. Rákosi számûzetésbenMUSZATOV, Valerij

Rákosi száműzetésben

Új dokumentum Rákosi Mátyásról, 1960

Az alább közölt dokumentum a magyar pártvezetők: Aczél György, Nógrádi Sándor és a Szovjetunióban gyakorlatilag száműzetésben lévő Rákosi Mátyás közti megbeszélésről készült feljegyzés. A találkozóra 1960 augusztusában került sor Krasznodarban. Érdekes, hogy a feljegyzést V. A. Krjucskov, akkoriban az SZKP KB munkatársa készítette, aki később Jurij V. Andropov segítője, majd a Szovjetunió fennállásának utolsó időszakában a KGB elnöke lett.

Rákosi Mátyás kétszer volt hosszabb ideig a Szovjetunióban. 1940-től 1944-ig, majd 1956 második felétől, azután, hogy az SZKP KB a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) kérésére beleegyezett abba, hogy a volt első titkár „gyógykezelésre” a Szovjetunióba utazhasson. Ez a látogatás száműzetéssé változott, és 1971-ig, Rákosi haláláig tartott. Az MDP, majd az MSZMP vezetősége ellenezte „Matvéj” (így hívták őt a szovjet pártkörökben) hazatérését.

Vendég vagy száműzött

1956 szeptemberében az MDP KV Politikai Bizottsága Rákosi visszatérése ellen foglalt állást, és azt javasolta neki, hogy legalább egy évig még maradjon a Szovjetunióban. Ekkor már az SZKP KB beleegyezett Rákosi további szovjetunióbeli tartózkodásába. Így tehát az 1956. október–novemberi felkelés idején Rákosi Moszkvában élt. Bármilyen magyar vagy szovjet állami szerv vagy bíróság tényleges döntése nélkül szovjet területen tartották. 1957 tavaszán az SZKP KB Kádár János, az MSZMP vezetője kérésére határozatot hozott Rákosi Krasznodarba való költöztetéséről, azzal az indokkal, hogy moszkvai tartózkodását Rákosi kihasználta arra, hogy beavatkozzon a magyarországi politikai életbe és aláássa a pártegységet.

Az SZKP KB 1957. április 18-i döntésében többek között rámutatott arra, hogy Rákosi „nem látta be korábbi hibáit, és azt a hatalmas kárt, amelyet ezek a hibák okoztak mind a szocializmus építése ügyének Magyarországon, mind pedig az egész szocialista tábornak, illetve a nemzetközi kommunista mozgalomnak”; hogy „személyes presztízsét Rákosi a párt és a magyar állam érdekei fölé helyezte”, „helytelenül értelmezte az SZKP KB részéről felé megnyilvánuló elvtársi gondoskodást, és visszaélt a részére biztosított vendégszeretettel...” A határozatban szó esik arról, hogy „az SZKP KB teljes mértékben osztja az MSZMP KB álláspontját, hogy Rákosi Mátyás Magyarországra utazása nemcsak hogy célszerűtlen, hanem politikailag ártalmas a párt és a tömegek közti kapcsolatok erősítésének szempontjából”.

Rákosi 1962 őszéig élt Krasznodarban. Ebben az időszakban továbbra is folytatta tevékenységét Kádár és más magyar vezetők ellen, panaszokat küldött tekintélyes külföldi pártvezetőknek. Néhányszor kísérletet tett, hogy a magyar pártvezetés tudta nélkül Moszkvába utazzon, hogy találkozzon más baráti pártok vezetőivel és magyar elvbarátaival. Rákosi nem volt képes kritikusan értékelni az MDP élén végzett tevékenységet, és kijelentette, hogy ő „csak Sztálin utasításait teljesítette”.

„...egy nyugdíjas ember szintjén”

1957-ben, 1958-ban és 1960-ban az MSZMP határozatot hozott: nemkívánatos Rákosi hazatérése, noha 1960-ban megengedték, hogy Gerő Ernő, akinek 1956 után szintén Moszkvában kellett tartózkodnia, hazatérhessen. (Igaz, 1957 tavaszán bizonyos szovjet vezetők – Vorosilov, Szuszlov stb. – megpróbálták rábeszélni Kádárt, hogy hívja vissza Rákosit Magyarországra.)

1961-ben az MSZMP vezetősége különbizottságot hozott létre a törvénytelenségek kivizsgálására, és a bizottság jelentése alapján, 1962 augusztusában határozatot hozott Rákosi és Gerő pártból való kizárásáról. Ebben megállapították, hogy Rákosi „szemben áll a párt és a Központi Bizottság általános irányvonalával”. A magyar pártszervek tájékoztatták erről Moszkvát, és kérték: „jelöljenek ki Rákosi számára másik tartózkodási helyet, kevésbé lakott területen, ahol szűkebbek lesznek a lehetőségei nemkívánatos kísérletei végrehajtására, mint most”, valamint „csökkentsék Rákosi életszínvonalát közepes szintre, egy nyugdíjas ember normális szintjére”. Ennek a kérésnek a nyomán határoztak Rákosi lakóhelyének megváltoztatásáról, a kirgiziai Tokmakban való elhelyezéséről, ahol egy komfort nélküli házban élt, még a vízért is a kútra járt.


1964 novemberében, Hruscsov felmentését követően, Kádár L. I. Brezsnyevvel folytatott megbeszélése során felvetette Rákosi ügyét. Kirgiziából ugyanis Rákosi továbbra is küldözgette leveleit az SZKP vezetőségének, hogy Moszkvába utazhasson azért, hogy ott döntsenek „törvénytelen száműzetésének” megszüntetése ügyében, illetve „egy másik szocialista országba való” utazásáról. 1965 májusában a hatóságok kezébe került Rákosinak a moszkvai kínai nagykövetségre írt levele, amelyben politikai menedéket kért Kínában. (A kínaiak még 1954-ben kínai látogatásra hívták Rákosit.) Az SZKP nem akart Rákosi kéréseivel foglalkozni, azokat átirányították Budapestre.

Figyelembe véve Rákosi panaszait a klimatikus viszonyokra, valamint az élet- és lakókörülményekre, feleségével együtt – az MSZMP egyetértésével – 1966-ban a gorkiji terület Arzamasz városában jelölték ki lakóhelyét. 1967 decemberében Rákosi és felesége Gorkijba költözött.

1967 februárjában, Moszkvában a Kádár–Brezsnyev találkozón Kádár azt kérte, hogy ne tegyenek semmit sem Rákosi vonatkozásában az MSZMP egyetértése nélkül, mivel egy különbizottságot hoztak létre a kérdés egészének kezelése érdekében.

A hazatérés reménye

1968 januárjában a Szovjetunióba utazott Aczél György, az MSZMP KB titkára és Nógrádi Sándor, az MSZMP KB osztályvezetője, hogy megbeszéléseket folytasson Rákosival. A találkozón Rákosi megismételte kérését, hogy vigyék vissza Magyarországra, és kijelentette: nem áll szándékában politikával foglalkozni, jóllehet támogatja a párt politikáját. Azt is mondta, hogy visszaemlékezéseit kívánja megírni. Mindezt írásos formában is megerősítette.

1968 júniusában Komócsin Zoltán, az MSZMP PB tagja, a KB titkára K. F. Katusevvel folytatott tárgyalásán kijelentette: az MSZMP PB elvi döntést hozott, hogy Rákosi 1969-ben, a magyarországi tanácsköztársaság 50. évfordulójának megünneplése után hazatérhet. (1969 márciusában az MSZMP KB plénuma döntést hozott arról, hogy engedélyezi Rákosi hazatérését, egyben megbízta a PB-t, hogy határozza meg a hazatérés pontos idejét.) Komócsin azt a választ kapta, hogy Rákosi ügye teljes mértékben a magyar fél illetékességébe tartozik. Később a magyarok arról értesítették Moszkvát, hogy a döntést a csehszlovákiai események miatt elnapolták.

1970 áprilisában az MSZMP KB Kádár János előterjesztése alapján megerősítette korábbi döntését Rákosi hazatérésével kapcsolatban, miszerint az megtörténik „a közeli hetekben”. Megállapították, hogy Rákosi gyakorlatilag már semmilyen kárt nem tud okozni sem a pártnak, sem az államnak. Hangsúlyozták azt is, hogy Rákosi ígéretet tett, nem fog politikai tevékenységet folytatni. Budapesten, a XI. kerületben egy kis házat jelöltek ki Rákosi lakásául. A magyar pártvezetés álláspontja azonban elég merev volt, ugyanúgy, mint korábban, tartottak – az egyébként láthatóan öreg és beteg – Rákositól.

Az 1970. május 18-án Moszkvában Rákosi és a magyar képviselők közötti megbeszélés során arra akarták rávenni Rákosit, írjon alá a Budapesti Rendőrkapitányság számára egy olyan nyilatkozatot, miszerint beleegyezik bizonyos korlátozásokba, amelyek egyebek mellett a budapesti külföldi diplomáciai képviseletekkel fenntartott kapcsolatokra, a tudósítókkal való találkozókra, a nyilvános eseményeken való részvételre vonatkoznak. Rákosi elutasította a nyilatkozat aláírását, és kijelentette: ilyen körülmények között jobb, ha örökre a Szovjetunióban marad. Miután visszatért Gorkijba, levelet írt Kádár Jánosnak, melyben kérte, visszatérését ne kössék ilyen szigorú feltételekhez.

1971. február 5-én súlyos és hosszantartó betegség után Rákosi a gorkiji kórházban elhunyt. Urnáját hamvaival a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugovóra. Jakut származású, szovjet állampolgár felesége, Fenya Kornyilova Moszkvában maradt, ott is halt meg.

DOKUMENTUM

Feljegyzés Aczél György kulturális miniszterhelyettes, az MSZMP KB tagja és Nógrádi Sándor, az MSZMP KB tagja, a Központi Ellenőrző Bizottság elnöke Rákosi Mátyással 1960. augusztus 10-én, az SZKP krasznodari kerületi bizottságának helyiségében folytatott beszélgetéséről.

Az SZKP KB osztályának megbízásából elkísértem Aczél és Nógrádi elvtársakat krasznodari útjukon, melyet azért tettek, hogy találkozzanak és megbeszélést folytassanak Rákosi Mátyással. Még Moszkvában az Andropov elvtárssal folytatott tárgyalás során kérték a magyar elvtársak, hogy az SZKP KB apparátusának őket kísérő munkatársa is legyen jelen a Rákosival folytatandó megbeszélésen.

A Rákosival való találkozó előtt úgy döntöttek a magyar elvtársak, hogy beszélnek annak a klinikának a


főorvosával, ahol Rákosi gyógykezelése folyik. Kívánságukat teljesítettük. Mikulevics főorvos elvtárs szerint Rákosi M. egészségügyi állapota kielégítő, ha figyelembe vesszük 69 éves életkorát. Valamennyi betegségi tünete – magas vérnyomás, szívműködési zavarok és néhány egyéb tünet – életkori jellegű. Az orvos hangsúlyozta Rákosi munkaképességét, aki sokat olvas, ír. Ahogy az orvos kifejezte, Rákosi nem az egészségügyi állapota miatt szenved, hanem „lelki fájdalom, honvágy” kínozza.

Még az orvossal való megbeszélés előtt a magyar elvtársak sokáig tanácskoztak arról a kérdésről, milyen helyen lenne jobb Rákosival találkozni. Még Moszkvában elutasították, hogy Gelendzsikbe utazzanak, ahol Rákosi a nyarat tölti, ezért Rákosit Krasznodarba hívták. Miután megérkeztek Krasznodarba, a magyar elvtársak először úgy döntöttek, hogy Rákosival annak városi lakásán találkoznak, figyelembe véve, hogy megteremtik a feltételeket a nyíltabb és nyugodtabb tárgyalás számára. Az utolsó pillanatban mégis elálltak első szándékuktól, és arra kérték a krasznodari elvtársakat, hogy a kerületi pártbizottságon szervezzék meg a találkozót Rákosival.

A beszélgetés 15 óra 20 perckor kezdődött és szünet nélkül 22 óra 30 percig tartott, vagyis több mint 7 órán át. Aczél és Nógrádi elvtársak észrevehetően izgultak a Rákosival való találkozás előtt, azt mondták, hogy kellemetlen megbízatás jutott nekik. Nógrádi elvtárs attól tartott, hogy Rákosi nyugtalan természete miatt a tárgyalás mindjárt az elején éles fordulatot vehet, és egyáltalán semmi sem jön ki belőle. Még egyszer megérdeklődtem, célszerű-e az én jelenlétem a tanácskozás alatt, de a magyar elvtársak megkértek, végig legyek jelen a megbeszélésen.

Amikor Rákosi megjelent, Aczél és Nógrádi elvtársak felálltak, de elég visszafogottan, sőt hidegen üdvözölték. Rákosi szintén izgult, de hamar legyűrte izgalmát. A beszélgetés egyből éles, polemikus jelleget öltött, melynek során a kezdeményezés mindig Rákosi kezében volt. Elég annyit mondani, hogy több mint 6 órát beszélt ő, és lehet, hogy csak alig valamivel több mint 30 percet Aczél Gy. és Nógrádi S. A vita gyakran az egyik kérdésről a másikra váltott. Rákosi néhányszor ismételte önmagát. Néhány kérdés megvitatását Aczél és Nógrádi elvtársak maguk kerülték. [...]

Rákosi azt mondta, mindenekelőtt száműzetésének megszüntetését követeli, illetve hogy tegyék neki lehetővé a hazatérést. Egészségügyi állapotára hivatkozott, amely az utóbbi időben megromlott, és arra, hogy Krasznodar, egy vidéki város körülményei között nem kaphatja meg a szükséges orvosi segítséget. [...] Rákosi különösen aláhúzta, hogy sok erejét elveszi a nem magyar környezet, állandóan orosz újságokat, a szovjet rádiót kell használnia, a Magyarországról érkező híreket későn kapja meg. Meg van fosztva attól a lehetőségtől, hogy időben angol, francia, német és olasz újságokat kapjon. A magyar elvtársak megjegyzésére azt mondta, hogy az MSZMP KB valóban küld neki külföldi újságokat, de azok csomagban érkeznek hozzá – 15-20 újság egyszerre, vagyis szinte egy hónap késéssel. [...]

Rákosi szavai szerint pártfeladatának és -kötelességének tekinti, hogy megírja a magyar kommunista mozgalom részletes történetét [...] Jelenleg Rákosi megfeszítetten dolgozik a memoárjain, sőt már 4 kötetet el is készített, amelyek az 1945-ig tartó időszakot foglalják magukban, vagyis amíg a szovjet hadsereg fel nem szabadította az országot. A következő korszakokkal kapcsolatos munkáihoz szüksége van a magyar pártlevéltárban található dokumentumokra. [...]

Rákosi hangsúlyozta, hogy hazatérése kérdésének pozitív elbírálásában nemcsak ő maga, Rákosi érdekelt, hanem mindenekelőtt ezt kívánják a magyar párt érdekei is, az SZKP és az egész világ kommunista mozgalmának az érdekei. [...] Egy bizottság létrehozásáról van szó, magyarázta, amely vele együtt megvitatná az ellene felhozott vádakat, és objektív értékelést tudna adni. [...]

Rákosi teljes egészében helyeselte az MSZMP 1956. november 4. utáni politikáját. „Sok jót tett az országnak.” Ezzel együtt, Rákosi véleménye szerint, vannak dolgok, amelyekkel nem tud egyetérteni. Rákosi szerint az országban erősödik a szociáldemokrácia szelleme, és mindeddig nem adták az ellenforradalmat megelőző korszak és magának az ellenforradalom eseményeinek a minden tekintetben helyes lenini elemzését. A magyar elvtársak megjegyezték, hogy a lázadás okait még 1956 decemberében feltárták, majd megerősítették azokat a későbbi pártdokumentumokban. [...]

A magyar elvtársak megkérdezték, milyen személyével kapcsolatos kritikákkal nem ért egyet Rákosi. Rákosi azt mondta, sem a módszerrel, sem a személyével kapcsolatos kritika lényegével nem ért egyet. Az egész arra korlátozódik, hogy „1948-ig Rákosi jó volt, majd 1948 után kezdődött a személyi kultusz, és Rákosi, valamint mindaz, ami 1948 után történt, rossz volt”. [...]

Mindenekelőtt, folytatta Rákosi, teljességgel el kell vetni azt a vádat, hogy amíg ő hatalmon volt, az ország elvesztette függetlenségét, hogy ő, állítólag, a magyar nép érdekeivel kereskedett. [...]


Aczél és Rákosi annak megerősítésével fejezték be a beszélgetést erről a kérdésről, hogy ilyen váddal nem illetik Rákosit. [...]

Magyarország iparosítását, mondta Rákosi, komoly okok indokolták. Sztálin, hangsúlyozva az akkoriban feszült nemzetközi helyzetet, rámutatott az erős Magyarország mint a szocialista tábor egyik állama megteremtésének szükségességére, amelyik a legközelebb fekszik a nyugati országokhoz. Sztálin kiadta a feladatot, hogy többszörösére kell emelni az acéltermelést. És mivel az acélhoz szén, koksz, cement kell, röviden szólva, felmerült sok iparág fejlesztésének kérdése. Rövid idő alatt lefektették a nehézipari bázist. A magyar elvtársak megjegyzésére a túlzott iparosítással kapcsolatban Rákosi azt válaszolta, hogy ez a kisebbik baj, mivel végeredményben a legfontosabb, hogy az országban létrejött a szocialista ipar.

A magyar elvtársak emlékeztették Rákosit a mezőgazdaság szövetkezetesítése idején, 1950–1952-ben elkövetett hibákra és túlzásokra. Rákosi ezt a vádat is megalapozatlannak nevezte, bár megjegyezte, elszigetelt hibák előfordultak. Rákosi szerint a szövetkezetesítést Magyarországon alapos és hosszú előkészítés előzte meg. [...]

Hosszú időt vettek el azok a kérdések, amelyek az 1953 előtt a törvényesség megsértését érintették. Rákosi nem hárította el magáról a felelősséget a törvényesség megsértésével kapcsolatban, de saját maga igazolására a „közös forrásokra” utalt, valamint arra, hogy a letartóztatások és a bíróság elé állítás minden kérdéséről kollektív döntés született, illetve hamis információra azokkal a bűncselekményekkel kapcsolatban, amelyek bűnvádi felelősségrevonással jártak. [...]

„Ez volt a helyzet Rajk és társai ügyében is?” – kérdezte Aczél. „Kérdezze erről Kádárt” – válaszolta Rákosi. Rákosi azt mondta, hogy sokáig kételkedett Rajk bűnösségében, addig, amíg nem kapta meg Moszkvából a Brankov kihallgatásáról készült jegyzőkönyvet, amelyben Rajk és Tito kapcsolatáról volt szó. [...]

A magyar elvtársak azzal vádolták Rákosit, hogy olyan becstelen embert támogatott, mint Péter Gábor, a belügyminisztérium [sic!] volt vezetője. Rákosi negatív jellemzést adott Péter Gáborról. Hangsúlyozta, hogy ő nem akarta megtartani ezen a poszton, de Péter Gábort Sztálin és Berija támogatta, és ő, Rákosi, erőtlen volt, hogy bármit is tegyen Péter Gáborral szemben. [...]

A megbeszélés alatt a magyar elvtársak Rákosi szemére vetették türelmes magatartását Nagy Imrével szemben. Rákosi belekapaszkodott Nagy Imre elhangzott nevébe, és egyes jelenlegi vezetőket kezdett élesen vádolni azért, mert korábban támogatták Nagyot. Rákosi azt mondta, már régen leszámolt volna Naggyal, nem akarta hatalomhoz engedni, de Nagyot „Moszkvából ültették a nyakára”. Rákosi azt mondta, Nagyot mindig jobboldali opportunistának, ellenségnek tartotta, és következetesen harcolt ellene. [...]

Aczél megkérdezte Rákosit, kiben bízik az MSZMP KB tagjai közül. Rákosi ravaszan felnevetett, és nem válaszolt semmit.

Rákosi tagadta azt a tényt, hogy 1957 elején küldeményt küldött az SZKP KB-nak, nyilatkozatokat az MSZMP vezetősége tagjainak jellemzésével. Rákosi azt állította, a levéllel nem az SZKP KB-hoz, hanem személyesen Hruscsov elvtárshoz fordult, és kategorikusan tagadta, hogy Kádárra és más vezetőkre a „revizionista” és „titoista” jelzőket használta volna. [...]

Rákosi azzal vádolta az MSZMP mostani pártvezetését, hogy nem akarja elemezni az ellenforradalom közvetlen előkészítésének időszakát és nem akarja abból a helyes következtetéseket levonni. Vagyis az 1956. július 18. – amikor az MDP KV ülésén felmentették Rákosit a KV első titkári posztjáról – és az október 23. közötti időszakot, amikor megkezdődtek az ellenforradalmi események. Gyalázatosnak nevezte ezt az időszakot, a Petőfi Kör tevékenységének felélesztésével, a párt sorainak demoralizálásával, Rajk temetésének megszervezésével, végül a párt feloszlatásával vádolta az akkori pártvezetést. [...]

Nógrádi azt kérdezte, tudott-e Rákosi Rajk és a többiek holttestéről. Rákosi azt válaszolta, biztos volt abban, hogy nem lehet megtalálni Rajk és a többiek holttestét, mivel akkoriban jelentették neki, hogy megsemmisítették azokat.

Rákosi azt mondta, 1956. szeptember végén levelet küldött az MDP KV-nek, amelyben rámutatott az események veszélyes alakulására: javasolta a munkásosztály felkészítését, druzsinák létrehozását; nyomatékosan követelte, hogy a párt gyorsan vegye a kezébe a sajtót és a rádiót, figyelmeztetett, hogy ellenkező esetben 2-3 héten belül lázadás törhet ki. De nem értettek egyet Rákosival, azt mondták neki, hogy elszakadt, nem ismeri az országban lévő helyzetet. [...]

Aczél megkérdezte Rákosit, elismeri-e valamilyen hibáját. Rákosi igenlően válaszolt. Ekkor Aczél megkérte


Rákosit, tegyen az MSZMP KB részére írásbeli önkritikus nyilatkozatot. Nógrádi szerint ez felesleges. Rákosi azt mondta, teljesen értelmetlen ilyen nyilatkozat írására vesztegetni az időt, mivel ő már önkritikát gyakorolt 7 évvel ezelőtt az MDP [1953] júniusi ülésén. [...]

A magyar elvtársak a pártélet lenini normáinak megsértésével kezdték vádolni Rákosit, olyan helyzet létrehozásával, melyben mindenki félt Rákosival szemben fellépni, ellentmondani neki. Rákosi ellenkérdéssel vágott közbe: „És milyen most a helyzet az MSZMP KB-ban?” [...]

A tárgyalás ideje alatt Rákosi sokszor visszatért arra a kérdésre, hogy adják meg neki a lehetőséget a hazatérésre. Már a legelején értésére adták, hogy a Szovjetunióban kell maradnia. A beszélgetés lezárásaként a magyar elvtársak elhatározták, hogy hivatalosan értesítik Rákosit a helyzetéről hozott KB-határozatról. A közlemény 3 pontból állt:

1. Rákosi a Szovjetunióban marad, és nem kell, hogy bármilyen illúziót tápláljon a Magyarországra való visszatérés lehetőségének vonatkozásában.

2. Krasznodar elhagyása csak az MSZMP KB engedélyével történhet, és Rákosi általában minden kérdésével, ami a későbbiekben felmerülhet, kizárólag az MSZMP KB-hoz köteles fordulni.

3. Egész levelezését, beleértve a rokonaival folytatottat is, Rákosi a moszkvai magyar követségen keresztül köteles lebonyolítani.

Erre a közlésre Rákosi rendkívül hevesen, ingerülten reagált, hallatlannak, undorítónak, páratlannak nevezte a döntést. Azt kiabálta, hogy az MSZMP mai vezetősége a párttagok száműzetését pártbüntetésként törvényesíti. [...]

Rákosi megkérdezte a magyar elvtársakat, miért nem akarják Magyarországra engedni. „Hiszen ha a párt egységes, erős, miért félnek akkor egyetlen embertől?” Rákosi hozzátette, hogy sok okból kifolyólag ő már nem kerülhet hatalomra, hogy legfőbb célja memoárjainak megírása, amihez Magyarországon kell élnie, hogy hozzáférhessen a dokumentumokhoz, és amennyire szükséges, találkozhasson azokkal az emberekkel, akik a kommunista párt és a munkásmozgalom eseményeinek szemtanúi voltak. [...]

Aczél [...] arról kezdett beszélni, hogy nem veszélytelen Rákosit visszaengedni Magyarországra, mivel az országban erős a gyűlölet vele szemben, és hogy a saját személyes biztonsága érdekében is van értelme a Szovjetunióban maradnia. [...]

Nógrádi azt mondta, hogy Rákosi nyugtalan viselkedése Magyarországon arra kényszerítené a magyar vezetőket, hogy Rákosi ellen szigorú eljárást indítsanak és vádat emeljenek ellene. „Hogyan lehet vádat emelni ellenem, amikor én már el vagyok ítélve, és örök száműzetésre vagyok kárhoztatva” – szó szerint az öklét rázva ezt mondta Rákosi. [...]

„A Rákosival szembeni gyűlölet elhomályosította az önök fejét, elvesztették a józanság és realitás maradványait a dolgok megítélésében, a történelem majd gonoszul nevet önökön.” Rákosi rosszabbnak nevezte azokat a körülményeket, amilyenek közé helyezték, mint amilyenek Horthy börtönében voltak. „Láthatási jogom volt, és jogom volt, hogy közvetlenül levelezzek a rokonaimmal. Önök most még ettől is megfosztottak engem. Önök ugye cenzúrázzák a levelezésemet, hát ez is kevés Önöknek?” Rákosi azt mondta, hogy nem engedték meg, hogy Budapestre utazzon testvérbátyja temetésére.

Rákosi jelenlegi helyzetét megalázónak nevezte, mivel eddig még igazolványt sem kapott. „Önök árnyék nélküli emberré tesznek engem.” Felsorolt néhány olyan esetet, amikor kérték az iratait, és ő, mivel nem voltak papírjai, kénytelen volt elmagyarázni, hogy ő, Rákosi, úgymond, dokumentumok nélkül él, mivel neki nem adnak.

Rákosi azt mondta, hogy őt az elmúlt 4 év alatt csak bírálták, és egyszer sem hallgatták meg, jóllehet megkezdődött az ötödik száműzetésben töltött év is.

Ahelyett, hogy helyzete könnyebbé válna, mondta Rákosi, egyre inkább súlyosbodik. Kérdezte az okokról a magyar elvtársakat [...] Aczél és Nógrádi a helytelen viselkedésére, a KB határozatának megsértésére utaltak, amely többek között abban nyilvánult meg, hogy az MSZMP KB engedélye nélkül utazott Moszkvába. Rákosi azt mondta, őt eddig nem tájékoztatták az MSZMP KB említett határozatáról, és hogy senki semmikor nem tiltotta meg, hogy elutazzon Krasznodarból. Rákosi azt mondta, hogy ilyen körülmények között nem maradhat tovább Krasznodar vidéki városban, és követeli, engedjék meg, hogy a Szovjetunió más városaiba utazhasson. „Miért nem utazhatok Lengyelországba, Csehszlovákiába vagy valamilyen más országba?”


A magyar elvtársaknak arra a kérdésére, hogy jól értették-e őt, miszerint azt kéri, engedélyezzék, hogy a Szovjetunió más városába költözhessen, Rákosi azt felelte: „Nem, nem jól. Számomra az egész világ Krasznodar! Magyarországra akarok menni. Ellenkező esetben adják meg a lehetőséget, hogy elhagyjam a Szovjetuniót.”

Amikor a magyar elvtársak közölték Rákosival a levelezés további módját – csak a moszkvai magyar követségen keresztül –, ő megkérdezte tőlük, telefonálhat-e rokonainak Magyarországra. A magyar elvtársak zavarba jöttek, mivel ezt a részletet korábban nem vették számba, kicsit tanácskoztak, majd megengedték Rákosinak, hogy telefonáljon Magyarországra.

Rákosi azt mondta, nem folytat semmiféle levelezést külföldiekkel, nem válaszol azokra a levelekre, amelyek Magyarországról érkeznek hozzá.

Anyagi helyzetére Rákosi semmilyen panaszt nem tett, kérésekkel nem állt elő, csak azt hangsúlyozta, hogy számára ez nem fontos, 16 év a börtönben eléggé megedzette őt.

A magyar elvtársak javaslatára Rákosi a következőket kérte az MSZMP KB-tól (azokon kívül, amiket a beszélgetés során említett):

a) engedjék meg, hogy meglátogassa a magyar kiállítást Moszkvában;

b) adjanak neki útlevelet;

c) engedjék meg, hogy elutazzon Krasznodarból, hogy más városokat is felkereshessen a Szovjetunióban.

Rákosi többször felemlített kételkedésével kapcsolatban, hogy helyzete, krasznodari tartózkodása teljes mértékben az MSZMP KB-tól, nem pedig az SZKP KB-tól függ, és hogy minden, ami vele történik, a magyar elvtársak kérésére történik, a magam részéről szükségesnek éreztem, hogy tisztázzam ezt a kérdést, és azt mondtam Rákosinak: annak a ténynek az ellenére, hogy a Szovjetunió területén tartózkodik, a Rákosi-kérdés teljes mértékben az MSZMP KB ügye, és minden felmerülő kérdésben ahhoz kell fordulnia. Bármit is tesz az SZKP KB Rákosiért, mindent egybevéve csak a magyar elvtársak kéréseit teljesíti. [...]

Megjegyzés: Az egészből látható volt, hogy a beszélgetés Rákosival nagy hatást gyakorolt a magyar elvtársakra. Aczél is, Nógrádi is egyetértettek abban, hogy nemkívánatos Rákosi visszatérése Magyarországra. Bár, miként Nógrádi megjegyezte, Rákosi láthatóan megöregedett, egészsége megengedi, hogy elég aktív legyen, és természeténél fogva ő nem olyan ember, aki ölbe tett kézzel ülne. [...]

Aczél a velem folytatott magánbeszélgetésben megemlítette Rákosi eszét, múltbeli érdemeit. „Ha Rákosi 1948-ban meghalt volna, semelyik történelmi személyt nem lehetne vele összevetni” – mondta Aczél.

Aczél és Nógrádi az egymás közti beszélgetésben nem tartották célszerűnek, hogy Rákosi anyagi körülményeit rontsák. Azt tervezték, felvetik a kérdést az MSZMP KB előtt, van-e lehetőség arra, hogy megszüntessék a rokonokkal folytatott levelezés korlátozását, mint bizonyos fokig szélsőséges intézkedést, és hogy engedélyezzék, közvetlenül levelezhessen velük.

Aczél azt mondta nekem, úgy gondolja, két feljegyzést készítsünk a Rákosival folytatott beszélgetésről – egy részletesebbet szűkebb kör részére, egy másikat, rövidet lehetőleg a vezető állomány szélesebb köre számára.

A beszélgetést lejegyezte Krjucskov, az SZKP KB Osztálya referense

(Fordította: Bíró László)

2. Képek












1. Andrássy út 60.KERESZTESSY Csaba

Andrássy út 60.

A házak nem bűnösök

Puttók. Pufókok, kedvesek, mosolygósak. Nem csoda! Csak sejtéseink vannak ugyan arról, mikor foglalták el helyüket a kapualj két oldalán, de minden bizonnyal még a sokat emlegetett „boldog békeidőkben”. Hallgatták a Sugárút fakockáin csattogó kocsik beszűrődő zaját, reggelente vidáman üdvözölték a friss tejet házhoz hozó milimárikat, vagy a hátukon jégtömböt cipelő nagyhangú jegesembereket. Tanúi voltak talán a házmester által megzavart szerelmesek piruló szétrebbenésének és látták a vasárnap délutáni bridzspartira érkező urak szivarfüstjének gomolygását.

Aztán eltakarta őket az elkövetkező évtizedek által rájuk hordott számtalan festékréteg. Így nem kellett látniuk a különböző színű egyenruhákban közöttük masírozó keretlegényeket, s érezniük a félelem semmihez sem hasonlítható szagát.

Vas- és fémöntöde, 1851–71

A 18. században még beépítetlen környéken a telekkönyv szerint huszonnégy majorság volt található. Bár a telek számozása a későbbiekben többször változott, az 1838. évi nagy pesti árvíz után készült térképszintén beépítetlen területként ábrázolja a környéket. Ez a helyzet a következő két évtizedben sem módosult jelentősen, ekkor is csupán a környék egyetlen utcája, az Aradi utca mentén találkozunk néhány épülettel.

Telkünk, valamint az azt körülvevő ingatlanok első beépítése az Oetl testvérek vállalatához, a későbbi Gábor Áron Vasöntöde és Gépgyárhoz fűződik.

Az Oetl-gyár kialakulásának előzménye Oetl János lakatoslegény 1851. október 6-i, a pesti városi tanácshoz írott kérvénye volt, melyben, hivatkozva képzettségére, valamint atyjának pesti polgárságára és hivatalnoki beosztására, mesterjogot igényelt. 1858-tól, a folyamatosan fejlődő műhely tűzmentes páncélszekrények gyártására szakosodott. Új lendületet kapott a vállalkozás 1862-ben, amikor Oetl János külföldről hazajött öccse, Antal is betársult az ekkorra már vasöntödével kibővített üzem vezetésébe.

Azokat a telkeket, amelyeken az üzem elhelyezkedett, Oetl János vásárolta meg még 1855-ben. Az építkezés 1862-ben – Hild Károly tervei alapján, Lohr Antal kivitelezésében – kezdődött, s rövid idő alatt befejeződött, 1863 első hónapjaiban a gyár már bizonyosan ezen a helyen működött. A forrásokból egy igen nagy méretű, közel „U” alaprajzú, de kisebb-nagyobb toldalékokkal szabdalt épület képe tárul elénk, amely több periódusban épült, s fejlődésével párhuzamosan vált szükségessé újabb és újabb épületrészek építése.

A pesti Sugárút, 1871–81

Az Oetl-féle Pénzszekrény, Lakatosmű, Vas- és Fémöntöde Rt. további működését azonban hamarosan lehetetlenné tették a városrész rendezésével kapcsolatban bekövetkező kisajátítások. A telek Kőműves utcai szárnya ugyanis teljes egészében, a két mellékutcára eső szárnyak pedig mintegy egyharmad részükig beleestek a tervezett Sugárútba. Ezért 1871-ben a Fővárosi Közmunkák Tanácsa a telket kisajátította, s megkezdte az épületek lebontását.

A kisajátítások után megkezdődött a Sugárút vonalának kijelölése, valamint a házhelyek parcellázása és értékesítése. Szóbanforgó telkeinket 1881. március 11-én jegyezték be Fischer Zsigmond és Sonnenberg Imre javára, fele-fele arányban.

A historizáló stílusjegyeket magán viselő, háromemeletes, alápincézett, közel négyzetes alaprajzú, belső udvaros saroképület építésére Fischer és Sonnenberg 1880. április 2-án kért építési engedélyt a Fővárosi Tanácstól, melyet az április 29-én meg is adott. A bérház terveit az 1871-ben Svájcból hazatért s Budapesten építészeti irodát nyitó Feszty Adolf készítette, a kivitelezés Schubert és Hikisch nevéhez fűződik.

Feszty számára szerencsés volt az időpont. A nagyszabású városrendezési elképzelések, a Sugárút, majd a Nagykörút kiépítése remek lehetőséget jelentett az építésznek, aki élt is ezzel. A Sugárút 1885-ig elkészült


száztizenöt épülete közül tizennégy tervezése és/vagy kivitelezése fűződik Feszty Adolf nevéhez, köztük a Sugárutat nyitó Fonciere-palota, a két Pulitzer-ház (Andrássy út 15. és 17.), vagy a Pázmándy Dénes számára tervezett 46. szám alatti bérpalota.

A háromemeletes bérház, 1882

Az építkezés gyorsan haladt, 1881. április 16-án már a végleges műszaki és építésrendőri vizsgálatot is megtartották, mely előfeltétele volt a használatbavételi engedély kiadásának.

Ez a kilenc nappal később kiadott engedélyigen fontos számunkra, hiszen – az eredeti alaprajzok hiányában – egyedüli írott forrásunk az épület belső beosztásáról. Az irat szerint: „Sonnenberg és Fischer cég háztulajdonosnak a VI.-ik közigazgatási kerületben (Teréz város) Sugár út 74 sz. a. fekvő telken [...] fölépitett három emeletes lakháza műszaki és orvosrendőri tekintetben szabályszerűen megvizsgáltatván, a vizsgálat eredményéhez képest föntnevezett háztulajdonosnak ezennel megengedtük, hogy ezen újon épült három emeletes lakházat, mely a harmadik emeleten 16 szobát, 1 alcovent, 4 előszobát, 4 konyhát és 4 éléskamrát, – a második emeleten 16 szobát, 1 alcovent, 3 előszobát, 3 konyhát, 3 éléskamrát és 2 fürdőszobát, – az első emeleten 16 szobát, 1 alcovent, 3 előszobát, 3 konyhát, 3 éléskamrát és 2 fürdőszobát, – a földszinten 15 szobát, 3 előszobát, 4 konyhát, 3 éléskamrát és 2 fürdőszobát, – a pinceosztályban fáskamrákat, 2 raktárt, 1 mosókonyhát és 1 mangorlóhelyiséget tartalmaz, – ezen helyiségeket azonnal használatba vehesse és a szabályok szerint megengedett czélokra minden további kifogás nélkül használhassa.”

Az épület telekkönyvi bejegyzésére 1882. április 27-én került sor, e szerint a telken egy háromemeletes ház áll.

Még ugyanebben az évben, egy szeptember 27-i keltezésű adásvételi szerződés alapján változott a tulajdonos személye, az ingatlant Holl Frigyes vásárolta meg. Birtoklása alatt az épületen nem történt jelentősebb átalakítás, feltehetően Holl csupán befektetési szándékkal vette meg a házat. Ezt látszik igazolni az, hogy már három évvel később továbbadta azt Perlmutter Jakabnak. (Utóbbi minden bizonnyal azonos azzal a személlyel, aki vezetője és résztulajdonosa volt a Kőbányai Serház Társaságnak, melyet 1862-ben vett meg ifj. Dreher Antal, a bécsi Schwehati Városi Serház serfőzőmesterének fia.) Valószínűsíthető, hogy Perlmutter Jakab sem végeztetett nagyobb átalakításokat az épületen, az továbbra is – eredeti formájában – bérházként funkcionált. Ismerjük viszont egyik bérlőjét, valamint az általa használt épületrész nagyságát.

Az 1880-as években a Műemlékek Országos Bizottsága (MOB) hivatalos helyiségei a Vas utca 10. számú házban kaptak helyet, Henszlmann Imre magánlakásával egy bérleményben. Henszlmann halála után azonban a tulajdonos – 1889. november 1-jei határidővel – felmondott a MOB-nak. Czobor Béla bizottsági előadó a vallás- és közoktatási miniszternek címzett, 1889. szeptember 28-i keltezésű jelentéséből viszont már arról értesülhetünk, hogy: „[a bizottságnak] hosszas keresés árán sikerült alkalmas szállást találnia a VI. ker. Andrássy út 60. sz. bérház első emeletén, hova f. évi november 1-én be fogunk költözni. – A főváros ezen, úgy helybeliek, mind a vidékiek által sűrűen felkeresett pontja, hol máris több culturális Közintézetünk (Mintarajztanoda, Orsz. iparművészeti Múzeum, Képzőművészeti Társulat, Zeneakadémia stb.) foglalt helyet, bizottságunk feladatainak is inkább megfelelő, mint az eddigi szállás, a félreeső utcában. [...]” A bútorokat Thék Endre, a századforduló bútor- és asztalosiparának egyik legjelentősebb alakja gyártotta. (Mintegy négyszáz főt foglalkoztató üzemében készültek – többek mellett – az Országház, a Királyi palota Szent István terme, a Károlyi-, és a Wenckheim-palota, valamint a Tőzsde és a Kúria berendezési tárgyai.)

Egy ugyanezen év november 21-én kelt forrásból az új bérlemény nagyságáról, valamint a bérleti szerződés részleteiről is értesülhetünk: „Előadó jelenti, hogy a nmélt. Minisztériumtól kinyert előleges engedély alapján, a bizottság hivatalos helyiségei VI. ker. Andrássy úti 60. sz. ház I. emeletére költözvén át, a három utczai, 1 udvari szobából, előszoba- és szolga lakásul berendezett konyha- és cselédszobából álló szállást – beleértve minden néven nevezendő járandóságot – évi 800 frtért kibérelte, f. évi november 1-től számítva, mely időponttól a háztulajdonos, Perlmutter Jakab részére a lakbér 200 frtos évnegyedi részletekben folyósítva lőn. Nehogy azonban bizottságunk a jövőre nézve lépten-nyomon kitéve legyen a költséges és alkalmatlan költözködésnek: előadó a háztulajdonostól nyilatkozatot vett írásban, melynek erejénél fogva az általunk elfoglalt szállást három egymás után következő évre kiadja, s ez idő alatt bizottságunknak ő fel nem mondhat, míg a bizottságnak érintetlenül fennmaradt a joga a szállásból három év előtt is kiköltözni.”

A háztulajdonos, Perlmutter Jakab halála után az ingatlan a családon belül öröklődött tovább, 1919. április 18-án Perlmutter Izidor Izsák és Perlmutter Alfréd Ábrahám tulajdonjoga került bejegyzésre. Az örökösök közül Perlmutter Izsák festőművész az ismertebb személy. (Feltehető, bár jelenleg nem bizonyítható, hogy az épület kapualjában nemrégiben előkerült puttók az ő munkái.) A másik testvér, Alfréd Ábrahám 1930-ban meghalt, így az ingatlan teljes egészében Perlmutter Izsák tulajdonába került.


A festőművész tulajdonos 1931. október 24-én, mintegy fél évvel halála előtt végrendelkezett. Ebben úgy intézkedett, hogy özvegyének és nevelt leányának majdani elhunyta után minden vagyonát a Pesti Izraelita Hitközség örökölje azzal a feltétellel, hogy az a vagyon negyed részét fordítsa az ekkortájt megalakuló Zsidó Múzeum céljaira. A hagyaték az Andrássy út 60. szám alatti bérházból, a Rákospalota és Újpest határán álló villából (Villasor 12.) és mintegy ötven festményből állt.

Fentiek szellemében a tulajdonjog özvegy herceg Ali Achmed Mirzáné, született Reiszner Gizella javára került bejegyzésre azzal a megjegyzéssel, hogy az utóöröklési jog a Pesti Izraelita Hitközséget illeti. Ezzel párhuzamosan bejegyzésre került özv. Perlmutter Izsákné, született Foltányi Gizella özvegyi haszonélvezeti joga is.

Örökös a hitközség, bérlők a nemzetiszocialisták

A továbbra is bérházként funkcionáló épület egyik bérlője már 1937-ben a nyilas párt volt, legalábbis a Magyar Nemzeti Szocialista Párt megalakulásakor Szálasi Ferenc ezt, közelebbről az épület első emeletét adta meg a párt hivatalos címeként. A „Hűség Háza” néven hírhedetté vált ház telekkönyvileg egyébként soha nem került a nyilasok birtokába, az a háborús években is – a telekkönyv szerint – Reiszner Gizella nevén szerepelt.

Az épület háborús sérüléseiről sajnos nem rendelkezünk bővebb információval. Annyi bizonyos, hogy bombatalálat érte, melynek során a szomszédos épület (Andrássy út 62.) is károkat szenvedett.

A Hűség Házából ÁVH-székház, 1945

Pest ostromának befejeződése után már néhány nappal, január 26-án, más források szerint három nappal később, egy ún. „belügyminiszteri különítmény” vette „birtokba” az épületet, mely ettől kezdve előbb a Politikai Rendészeti Osztály, majd ennek utódszervezetei – 1946 októberétől a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya (ÁVO), 1948-tól a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága (ÁVH) – félelmetes székházául szolgált.

Kérdéses volt ugyanakkor az épület tényleges tulajdonjoga. A Magyar Rendőrség Gazdasági Osztálya az Elhagyott Javak Kormánybiztosságához fordult azzal a kéréssel, hogy az állapítsa meg az ingatlan „elhagyottságát”, ez azonban – hatáskör híján – elutasította a megkeresést azzal az indoklással, hogy a tulajdonos, özv. Ali Achmed Mirzáné nem tekinthető háborús távollévőnek. Közben kiderült, hogy az ÁVO még 1945 folyamán – minden bizonnyal határozott időtartamú – bérleti megállapodást kötött a tulajdonossal.

1947 elején megkezdődött az épület helyreállítása is. Arról, hogy ezek a munkálatok pontosan mely részeit érintették az épületnek, hallgatnak a források. Annyi bizonyos, hogy renoválták a homlokzatot, melynek ügyében építésrendőri vizsgálat is indult, azonban ennek okáról, illetve részleteiről semmit nem tudunk.

A bérleti szerződés megújítása, illetve a helyreállítás költségeinek megosztása körül vita bontakozott ki a tulajdonos és a bérlő között. Özv. Ali Achmed Mirzáné ugyanis továbbra is a korábbi lakbért követelte, a renoválás költségének beszámítása nélkül. Ezt a kincstári jogügyi igazgatóság vitatta, így nem volt hajlandó megkötni az új szerződést, valamint megfizetni a korábban felhalmozódott hátralékokat. A késedelmi kamatok ügye bíróságra került, az a tulajdonos felperesnek adott igazat, s kötelezte a kincstárt a kért összeg, valamint a perköltségek megfizetésére.

Vállalatok, 1951

Az épületet 1951-ben államosították, ezt követően kezelői jogát a Középmagyarországi Boripari Tröszt kapta meg. 1957-ben a Chemolimpex Magyar Vegyiáru Külkereskedelmi Vállalaté lett az épület, mely ezt követően – egészen a jelenlegi funkcióváltásig – mindvégig külkereskedelmi vállalatok kezelésében maradt.

*

Láttuk tehát: kereskedők és festőművészek, polgárok és arisztokraták, zsidók és keresztények, műemlékvédők és keretlegények éltek e falak között. Alkottak és romboltak, szerettek és gyűlöltek. A házak nem bűnösök. Legfeljebb, akik benne élnek.

2. Képek






1. Magyarok a világban a 20. századbanMARX György

Magyarok a világban a 20. században

Konfliktus és kreativitás

Elkezdődött egy új évszázad. Ha a jövő századfordulón unokáink, dédunokáink, tanítványaink visszagondolnak majd a nemrég lezárult 20. századra, mi juthat eszükbe? Száz év múlva mi lesz róla a történelemtankönyvekben? Talán elnökök, miniszterelnökök, elsőtitkárok, generálisok nevei, csaták évszáma, győzelmek és népirtások? Tatárjárás, keresztes háború, népirtás volt korábban is! A 20. században megnégyszereződött a Föld népessége, duplájára hosszabbodott a várható emberi életkor, a gyermekek centiméterekkel magasabbra nőttek szüleiknél! Utódaink arra fognak emlékezni, amit a 20. század adott az elkövetkező évszázadoknak.

Külföldieknek szánt turistakönyveink Magyarországot még a tokaji bor, a pirospaprika, a cigányzene és csárdás országaként akarják eladni. Nem mondjuk el, hogy a kocsi (1400) és a gyufa (1836), a wolframszálas (1903) meg a kripton töltésű (1934) villanykörte, a golyóstoll (1943) és a Rubik-kocka (1978), a váltóáramú technika (1883) és a transzformátor (1885), az áramvonalas repülőgép (1928) és a Coca-Cola-doboz nyitása (1970), a radioaktív nyomjelzés (1913) és az atomreaktor (1942), az elektronikus programozású számítógép (1946) és az időelosztásos számítógéprendszer (1960), a Basic nyelv (1964) és a Windows Word szövegszerkesztő (1990), az Excel adatkezelő (1992) és a Pentium mikroprocesszor (1995) olyanok agyában született meg, akiknek Magyarországon ringott a bölcsője.

Ébren álmodók

Ma már nem ceruzával vagy tollal, hanem golyóstollal (Bíró József, 1899– 1985 szabadalma) vagy e-maillel (Kemény János, 1916–1992 alkotása) írunk egymásnak. A Guttenberg-galaxissal versenyre kelt Hollywood, a pletyka és újság helyét elfoglalta a mozi, a színes televízió, az internet.

A legenda szerint Hollywoodot magyarok létesítették. Ez igaz is, de csak részben. Magyar beszédet gyakran hallani Hollywoodban. Zukor Adolf (1873– 1976) alapította a Paramount filmvállalatot, Fox Vilmos (1878–1955) a 20th Century Fox filmgyárat. Korda Sándor (1893–1956) először Magyarországon filmezett, de az 1918–19. évi köztársasági kormány alatt vállalt hivatala miatt 1919-ben Nyugatra kellett távoznia, Hollywoodban és Angliában 100 filmet rendezett (Bagdadi tolvaj, Vörös Pimpernel, VIII. Henrik magánélete stb.), amikért az angol királynő lovaggá avatta. Kertész Mihály (Michael Curtiz, 1888–1962) volt a rendezője a Casablanca, a Robin Hood kalandjai stb. filmeknek. Andy Vajna rendezte a Rambót, Evitát stb. Lengyel Menyhért (1880–1974) volt a Basic Instinct (Elemi ösztön) szövegírója, Joe Esterhas (1944–) írta a Ninocska és a Flashdance szövegkönyvét. Kovács László (1933–) volt az Easy Rider (Szelíd motorosok) és a Free Willy (Szabadítsátok ki Willyt) operatőre, Zsigmond Vilmos (1930–) fényképezte a Harmadik típusú találkozások és A szarvasvadász c. filmeket. Még ismertebbek a filmszínészek: Lugosi Béla (1882–1956) furcsa (értsd: magyaros) kiejtése életszerűbbé tette Frankenstein és Drakula alakítását, vGábor Zsazsa(1917–) bája a Moulin Rouge filmet. Ciccolina (Staller Ilona 1951–) fizikai vonzerejét dramatizálta az Orgia Atomica. A teljesítményeket a filmszakma „Nobel-díja”, mintegy tucatnyi Oscar honorálta. A francia Positif filmújság írta: „Hollywood sokat nyert a kivándorolt magyar művészek kreativitásától, képzelőerejétől, azon képességüktől, hogy ébren is álmodjanak.” Mielőtt azonban hirtelen általánosítanánk, idézzük fel a Zukor Adolf igazgatói irodájában kifüggesztett mondatot: „Magyarnak lenni nem elég! (Még tehetség is kell.)”

Egy amerikai kultúrtörténész (Norman Macrea) az amerikai movie szót a magyar mozi szóra vezeti vissza. Cinikusabb viszont az a megjegyzés, hogy a magyarok hozták létre Amerika számára Hollywoodot, mielőtt a – kevésbé pusztító – amerikai atombombát megépítették volna.

A mozit a 20. század záró harmadában követte a televízió. A színes televíziót és a mikrobarázdás hanglemezt Goldmark Péter Károly (1906–77) szabadalmaztatta. A legtöbb információt szemünk szolgáltatja. A tárgyak háromdimenziós formáját kétdimenziós síkon rögzíteni és arról rekonstruálni képes hologram (= teljes kép) Gábor Dénes (1900–79) alkotása, aki ezért Nobel-díjat kapott. Goldmark Péter Károllyal is együttműködött, többek közt a háromdimenziós (holografikus) televízió tervén dolgozva. (Az ultramikroszkóp feltalálásáért Nobel-díjat kapott Zsigmondy Richárdnak a szülei voltak magyarok, ő már Bécsben született, de beszélt magyarul.)


Az atomkor előkészítésében

Lord Rutherford, az atommag felfedezője 1912-ben egy mázsa uránércet kapott az Osztrák–Magyar Monarchia kormányától. Ebben ő a természetes radioaktív elemek kémiai természetét vizsgálta, de egy nehézségre bukkant: az aktív rádium-D nem volt elkülöníthető a nagy koncentrációban jelenlévő stabil ólomtól. Laboratóriuma folyosóján összeakadt a nála gyakornokoskodó, kémiai végzettségű Hevesy Györggyel (1885–1966). Ő ismerte fel, hogy a kémiai ólomnak két változata van: egy stabil és egy radioaktív. (Az izotóp fogalmát Soddy csak fél évvel ezután vezette be.) Hevesy arra gondolt, hogy az aktív izotópot keverve az ólomhoz annak útja nyomon követhető a természetben. Így jutott el Hevesy a radioaktív nyomjelzés, majd a kémiai kormeghatározás, stabil elemek neutronnal történő aktiválása, sugárdiagnosztika kidolgozásához, amivel a Nobel-díjat is kiérdemelte.

Szilárd Leó (1898–1964) Londonban volt (1933), amikor Lord Rutherford egy előadáson bejelentette atommagok mesterséges átalakítását radioaktivitásban keletkező alfarészecskékkel. Egy-egy ütközésben jelentékeny energia is felszabadul, de az ütközések olyan ritkák, hogy aki atomátalakulásból próbálna energiát nyerni, az holdkóros– fejezte be előadását. Több sem kellett Szilárdnak: gondolkozni kezdett. Rutherford laboratóriumában nemrég fedeztek fel egy semleges magrészecskét: a neutront. Hát ha egy neutron olyan reakciót vált ki, amelyben két neutron keletkezik és energia is fölszabadul, akkor két neutron két reakciót meg négy neutront kelthet, és így tovább. Neutron-láncreakció az atomenergia felszabadulásához vezethet! Amikor ezt Rutherfordnak elmondta, az kidobta a fantasztát. Szilárd megpróbált pénzt szerezni, hogy kísérletileg megtalálja az alkalmas magreakciót, de hiába. Mindenesetre szabadalmaztatta az energiatermelő láncreakció ötletét és azt a Brit Admiralitás által titkosíttatta (1934).

Már az USA-ban volt (1939), amikor megérkezett a híre, hogy a németek felfedezték az uránmag neutron hatására bekövetkező hasadását. De az uránban százalékosan sokkal több a neutron, mint a hasadáskor keletkező közepes magokban! Szilárdnak sikerült kísérletileg kimutatnia, hogy a neutron által kiváltott uránhasadásban valóban újabb neutronok válnak szabaddá. Ezt Fermi mérése megerősítette. Szilárd a neutron-láncreakció reálissá vált lehetőségéről meggyőzte két barátját, Wigner Jenőt és Teller Edét. Einsteinhez siettek és kérték: figyelmeztesse az amerikai elnököt a Németországban tett felfedezés katonai veszélyére! Mire a hír eljutott Roosevelt elnökhöz, már kitört a második világháború. Az elnök létrehozta az Uránbizottságot, aminek mindhárom magyar is tagja lett. Sok huzavona után Szilárd törekvése sikerre vezetett: 1942 decemberére Fermi irányítása alatt elkészült és működni kezdett az első atomreaktor. Az indításnál Szilárd is, Wigner is jelen volt. A háború után Fermi és Szilárd közösen kapták meg a neutron atomreaktor amerikai szabadalmát. (Szilárd 1958-ban elnyerte az Einstein-díjat.)

1942-ben már az Egyesült Államok is háborúban állt Japánnal és Németországgal, az atombombát ígéretes (egyben fenyegető) lehetőségnek ítélték. Természetes uránból nem lehet bombát csinálni, mert a nehezebb uránváltozat a hasadáskor keletkező gyorsneutronokat elnyeli. Vagy el kell különíteni a hasadóképes könnyű uránt, vagy a nehezebb uránt is át kell alakítani neutronbesugárzással egy másik elemmé, hasadóképes plutóniummá (Seaborg). Lawrence ciklotronos próbálkozásának kudarca után az első feladat megoldásában Kürti Miklósnak (1908–98) jutott fontos szerep (gázdiffuziós szétválasztás). A második feladat megoldásában pedig Wigner Jenőnek (1902–95) volt irányító szerepe (nagy teljesítményű plutóniumtermelő reaktorok megtervezése és építése). Mielőtt az atombomba elkészült volna, Németország kapitulált. Ezért Szilárd, Wigner, Teller és sok más tudós az atombomba bevetése ellen foglalt állást. De a bombák Oppenheimer irányításával elkészültek, könnyűuránból készült atombombát dobtak Hirosimára, plutóniumbombát Nagaszakira.

Ezeknek akkor már nem volt döntő katonai szerepe, de azt eredményezték, hogy a második világháború után Amerika és a Szovjetunió közt nukleáris fegyverkezési verseny indult meg. Mint azt Teller Ede előre látta, a verseny átcsapott a fokozottabb rombolóerejű hidrogénbomba előállítására. Az amerikai hidrogénbomba Teller unszolására és javaslata alapján 1951-re készült el, a szovjet hidrogénbomba Szaharov és Zeldovics irányításával 1953-ra. A kibontakozott hidegháborúnak végül is az amerikai informatikai fölény vetett véget: a Teller által kezdeményezett csillagháború, ami az atombombát szállító ballisztikus rakéták elhárítását célozta meg. (Teller megkapta az Einstein-díjat 1958-ban és a Nemzeti Tudományos Díjat 1986-ban.)

Űrkorszak

Adous Huxley Szép új világ című regénye szerint a jövő évezredek emberei Ford T-autómodelljének megjelenésétől (1908) számítják majd az éveket. Ez a kocsi 40 km/óra sebesen futott és 20 év alatt 16 milliót adtak el belőle, az tehát minden harmadik amerikai családban megjelent! 1999-ben a Globális autómobil választási Alapítvány aFord T-modellt deklarálta a 20. század autójának. Tervezője Galamb József (1881– 1955) volt. Európa akár 10 évvel korábbról is kezdhetné a Modern Idők számítását: az első kormányozható léghajó 1897-ben tette meg próbaútját a Bodeni-tó felett, tervezője és építője Schwartz Dávid (1850–1897).


Kármán Tódor (1881–1963) Németországban a mozgó tárgyak által keltett légörvényeket tanulmányozta. Innen hívták Kaliforniába, ott fejlesztette ki a járművek (repülőgépek) áramvonalas alakját. (Az áramvonalas alak azután a 20. század esztétikai szimbólumává lett.) Amikor jött a második világháború, az amerikaiak számára a Csendes-óceánon fontossá vált, hogy Japán ellen küldött repülőik rövid kifutópályáról (anyahajóról) is felszállhassanak. Erre fejlesztették ki Kármán Tódor irányításával a lökhajtásos repülőket (Jet Propulsion Laboratory), amik mára a repülőgép leggyakoribb változatává lettek. Eisenhower elnök Kármán Tódornak adományozta a Szabadság-érmet (1956). (Ezt Neumann János is megkapta.)

A lökhajtásos repüléstől már csak egy lépés volt a rakétafejlesztés, amit a hidegháború tette fő technikai kihívássá. Kármán Tódor fejlesztette ki a szilárd hajtóanyagú rakétákat. A szovjet Szputnyik sikerére az USA a Holdra szállással válaszolt. A Holdra embereket vivő Apolló űrhajók pályáját Szebehelyi Viktor (1921–97) tervezte meg. Az űrhajósok „a világ legdrágább autóján”, a Pavlics Ferenc által tervezett holdbogáron közlekedtek. A Holdon, majd a Marson mintákat gyűjtő és elemző automaták Kármán tanítványának, Bejczy Antalnak (1933–) a tervei alapján készültek. (Meg is kapta az Amerikai Űrhivatal Különleges Szolgálati Díját 1991-ben.)

A radart a második világháború alatt légvédelemre fejlesztették ki több helyen. Ezt a Hold távolságának mérésére elsőként egymástól függetlenül J. H. de Witt Amerikában (1946. január 10.) és Bay Zoltán (1900–92) Újpesten alkalmazta (1946. február 6.). Radarral észlelt szovjet szputnyikok indítási energiáit Izsák Imre (1929–65) számította, de híressé őt az tette, hogy a mesterséges holdak pályamozgásából meghatározta a Föld pontos méreteit, alakját, a tengerek szintjének alakulását. (Ma a Hold térképén ott találjuk Bolyai, Eötvös, Fényi, Izsák, Kármán, Neumann, Petzval, Szilárd, Zsigmondy neveit.)

A magyarokat ma is érdekli a távolabbi égitestek elérése. Az orosz Vega űrszondáról magyar elektronika (televízió) küldte elsőként a Földre a Haley-üstökös fényképét. A Szegő Károly által irányított budapesti csoport műszereit használták a Vénuszra és a Marsra küldött orosz űrszondák, most pedig az amerikai Cassini fedélzetén vannak úton magyar eszközök a Szaturnusz felé. (A magyar tervezőket meghívták a Cassini indításához, munkájuk minőségét az Amerikai Űrhivatal Teljesítmény Diplomája ismerte el.)

Az Űrkutatás Dicsőségcsarnokába (Alamogordo, USA) belépve Kármán Tódor képe fogadja a látogatót. Amikor Kennedy elnök létrehozta a Nemzeti Tudományos Díjat, az elsőt 1962-ben a Fehér Ház kertjében e szavakkal adta át Kármán Tódornak: „Nehéz elképzelni, milyen volna az életünk lökhajtásos repülők és rakéták nélkül, űrkutatás nélkül. Boldoggá tesz, hogy annak adhatom ezt a díjat, aki lehetővé tette az űrkorszak eljövetelét.”

Az informatikai forradalomban

Az első világháború zűrzavara és az azt követő „rendcsinálás” tapasztalatai alapján Szilárd Leó az 1920-as években Berlinben azon törte a fejét, hogy az értelem valóban csökkenteni képes-e a zűrzavart a világban. Következtetése az volt, hogy az értelem hatására az információ lokálisan nőhet, de csak azon az áron, hogy nagyobb rendetlenség (entrópia) támad a szomszédban. (Gondolkodás közben megéhezünk, a számítógép melegszik.) Ezért az információelméletet kibontakoztató Brillouin és Wiener Szilárd Leót tekintik az informatika megalapítójának, ahonnan napjaink legdivatosabb (és legtöbb pénzt hozó) tudománya fejlődött. Szilárd vezette be az információ elemi kvantumát (igen/nem), amit a mai fiatalok bit néven ismernek.

A gyors információfeldolgozás döntővé a második világháború során vált. Neumann János (1903–57) eredetileg a matematika és kvantummechanika axiomatikus alapjaival foglalkozott, de Amerikába menekülve csatlakozott a háborús erőfeszítésekhez, és olyan nemlineáris problémákon dolgozott, mint a robbanások lökéshullámai. Ez rengeteg számolást igényelt, amire mechanikus számológépek seregeit kellett használni. Kifejlesztették tehát az elektromos számológépeket, amelyekben a forgó kerekeknél gyorsabb villanyáram hordozta az információt. De a gépet mindegyik egyenlethez újra kellett átdugaszolni, ami tovább tartott, mint maga a számolás. Ezt tapasztalva Neumann megtanulta az elektronikát és kifejlesztette az elektronikus programozású számítógépeket (1945), amiket ma milliószám használnak világszerte. Megkapta az Egyesült Államok Érdemérmét (1954), amiért útjára indította a 20. század második felének informatikai forradalmát.

A számítógépek jelentőségét a tudomány számára kétségkívül Neumann János ismerte fel. A számítógépek társadalmi jelentőségének felismerése viszont Kemény János (1926–92) érdeme. A Dartmouth Kollégium rektoraként minden hallgató számára kötelezővé tette számítógépek (terminálok) használatát (a bölcsész és jogi karon is). E célból az elvont gépi programozási nyelvek helyett megalkotta a BASIC nyelvet, amit már többen értenek, mint pl. magyarul. A sok terminál egy központi gépről történő ellátásának érdekében kifejlesztette az osztott idejű számítógép-hálózatot, amit az IBM első Robinson-díja ismert el. A Darthmouth Kollégium környékén a kutatók, hallgatók és szerelmesek e-maillel érintkeztek már az 1960-as években.


A számítógépek adatok (bitek) tömegét tárolják memóriájukban, ezeket az adatokat egy „szilíciummorzsa” kezeli, a mikroprocesszor. Andy Grove(Gróf András, 1938–) ismerte fel, hogy a „gondolkodás” (mikroprocesszor) sebessége adja a számítógép igazi értékét. Az INTEL (intelligens elektronika) vezéreként évente megtöbbszörözte a mikroprocesszorok sebességét. Intel mikroprocesszor „gondolkozik” a számítógépek 90%-ában. A TIME hetilap 1997 emberének nevezte őt.

A számítógép az operációs rendszeren keresztül érintkezik használójával. Ma a felhasználó egérrel közlekedik a Windows képernyőin. Ezeket a szemléletes „ablakokat” ifj. Simonyi Károly (1948–) fejlesztette ki. Ugyanő alkotta meg az Excel adattároló és adatkezelő rendszert, valamint a Windows Word szövegszerkesztőt, ami már menetközben láthatóvá teszi a kinyomtatni szánt szöveget. Simonyi ma a Microsoft főtervezője. Róla írta a Hör Zu német magazin: „Ő az az ember, aki Bill Gatest gazdaggá tette.”

A számítógép elterjedése a matematika bizonyos (kombinatorikával, valószínűséggel kapcsolatos) fejezeteinek matematikán túlnyúló jelentőséget adott. Ilyen fejezeteket művelt Erdős Pál (1913–96), Lax Péter (1926–), Lovász László (1948-), Bott Raoul (1923–), eredményeikért mind a négyen elnyerték a matematika legtekintélyesebbnek számító díját, a Wolf-díjat.

Amikor Neumann János – akit a Financial Times 2000-ben a 20. század emberének nevezett – megérkezett Amerikába, kötelességének érezte, hogy megtanulja új hazájának nemzeti kártyajátékát, a pókert. Gyors észjárása ellenére sem nyert partikat, mert az aktuális játék helyett a játék általános elméletén járt az esze. A Neumann– Morgenstern-féle játékelmélet azután nemcsak a közgazdászok, hanem a katonai stratégák figyelmét is felkeltette. (A koreai háború idején például Neumann játékelméleti kiértékelésének volt köszönhető, hogy az USA nem támadta meg Kínát!)

A Neumann–Morgenstern-elmélet feltételezi, hogy a játékszabályok ismertek, és senki nem csal. A politikában azonban nem mindig van így. Az amerikai–szovjet nukleáris leszerelési tárgyalások idején merült fel az igény, hogy olyan rugalmasabb játékelméletet dolgozzanak ki, ami akkor is használható, ha az ellenfél kártyáit nem ismerjük, és az ellenfél blöfföl. Harsányi János (1920–) az ilyen „nem kooperatív játékok úttörő elemzéséért” kapta meg a közgazdasági Nobel-díjat. Így magyarok váltak a hidegháború néven elhíresült „játék” fő teoretikusaivá.

A játék teoretikusai után érdemes szólni a játékosokról is. Kosztolany André (1906–99) dollármilliókat nyert, mert az első világháború után előre látta a nagy tőzsdekrachot New Yorkban, a második világháború után pedig a német gazdasági csodát. Még híresebb lett Soros György (1930–), aki végigjátszotta a holokauszt „szerencsejátékát” Magyarországon, azután – a történendőket előre látva – matematikai komolyságú analízisével dollármilliárdokat nyert a tőzsdén.

A történelem keresztútján

Történelmi tény, hogy az emberi kultúra kimagasló személyiségei egyenlőtlenül oszlanak el a téridőben. Sűrűsödtek például a demokratikus Athénben (Szophoklész és Arisztotelész), pedig az élethalálharcot vívott a Perzsa Birodalommal (Kr. e. 5. század). Sűrűsödtek a reneszánsz Firenzében (Michelangelo és Galilei), pedig az szemben állt a Pápai Állammal. Sűrűsödtek az angol ipari forradalom idején (Shakespeare és Newton), miközben a spanyol Armadával folyt a harc a tengerekért (16–17. század). A Nobel-díjasok születési helyei is sűrűbbek (lakosságszámhoz viszonyítva) a Nyugat- és Kelet-Európát elválasztó sávban, ami gyakrabban volt világháborúk frontvonala. Nyugodt korokban csak társadalmi beilleszkedésre (jól bevált minták utánzására) van szükség. Változó égbolt alatt azonban nem működnek a régi sablonok, a változékony időjárás a kreatív egyéneknek kedvez.

Hazánk a történelem keresztútján fekszik. Délnyugatról (Rómából) érkezett a katolicizmus, északnyugatról (Németországból) a reformáció, keletről (Bizáncból) az ortodox görögkeleti hit, délkeletről (az Oszmán Birodalomból) pedig az iszlám – alternatívákat kínálva és konfliktusokat gyújtva. Keletről és nyugatról érkező hadak vonultak át hazánkon évszázadokon keresztül. A földművelést a szlávoktól, a reneszánszt Itáliától, az ipart Németországtól lestük el. Török hadak másfélszáz éven át mindent elvettek a magyar parasztoktól – kivéve a disznókat. Ily módon az iszlám szoktatott rá minket a disznóhúsra. A borkészítést a római veteránok, a sörfőzést a németek, a pálinkalepárlást az oroszok, a feketeleves becenevű nemzeti italunk készítését az antialkoholista törökök hozták be. Így telt el e tájon a mi millenniumunk.

Az emberi lélek tizenéves korban a legérzékenyebb, ekkor épül ki saját értékrendje. Vastagbetűs hőseink neve mellett feltüntetett születési évek 1900 táján és az 1920-as évek táján sűrűsödnek, ami azt jelenti, hogy a két Nagy Generációnak világháborúk voltak az iskolái. A pedagógia azt tanítja, hogy ingergazdag környezet kihozza


a tehetséget. (Mármint abból, aki kibírja.) Milyen kiváltságos tartományok ezek a téridőben!

A történelem még jobban besűrűsödött a zsidók számára. Miután – a mórok kiverése után – kiűzték őket Nyugat-Európából, majd Oroszországból is, a Kárpát-medencében a 19. században viszonylagnyugodt környezet fogadta be őket. James Joyce regényében (Ulysses) ide helyezte a bolygó zsidó, Leopold Blum (azaz Virág Lipót) alakját. E tájról indult el Theodor Herzl (1860–1904), a cionista mozgalom megalapítója és Élie Wiesel (1928–) béke-Nobel-díjas író, a holokauszt szó megalkotója. De – mint láttuk – a történelmi szélcsend csak pillanatokig tartott. Magyarországon született meg a 20. század első zsidótörvénye, az egyetemre jutást a zsidók országos számarányára, 6%-ra korlátozó numerus clausus (1920).

Határok átlépése

Koestler Artur (1905–83) – kipróbálván különböző kultúrákat (Palesztinától Németországig, Japántól Kaliforniáig), megkóstolván különböző börtönöket (Szovjetuniótól Franciaországig, Spanyolországtól Angliáig) – élete utolsó éveiben az emberi kreativitás titkát kutatta; erről a Szilícium Völgyben hallgattam előadását. Szerinte művészetben és tudományban egyaránt az jellemző a lángelmére, hogy fölismerik olyan mindenki által tudott fogalmak összefüggését, sőt azonosságát, amiknek kapcsolatára eddig senki nem gondolt. (Példák a tudomány korábbi történetéből: elektromosság/fény, hő/rendetlenség, tömeg/energia, DNS/öröklődés, mutáció/evolúció.)

Vannak, akik sem a politikai, sem a diszciplináris határokat nem nagyon tisztelik. Például a tudományok elfogadott felosztásának keretei között nehéz volna megmondani, hogy Békésy György, Gróf András, Hevesy György, Neumann János, Oláh György, Polányi Mihály, Teller Ede, Telegdi Bálint, Wigner Jenő vegyészmérnökök-e (amint egyetemi diplomájuk állítja), vagy matematikusok, fizikusok, informatikusok, biológusok és filozófusok.

A geofizika elismerten Eötvös Loránd alkotása, aki ingáját a súly és tehetetlenség arányosságának igazolása után föld alatti (olaj)kincsek megkeresésére alkalmazta. Hevesy György geológiai kormeghatározásra használta a radioaktivitást. Orován Egon szilárd anyagok plaszticitásának tanulmányozása után gleccserek mozgását, kontinensek vándorlását és mélyóceáni hasadékok kialakulását vizsgálta.

A biofizika mostanra fontossá vált határterület. Magyarok látnivalóan nem képesek ellenállni a biológiai csábításnak. Bárány Róbert, Bauer Ervin és Szent-Györgyi Albert az orvostudomány irányából, Békésy György, Hevesy György, Szilárd Leó és Vicsek Tamás műszaki témák felől merészkedett erre a diszciplínák közt húzódó – azokat korábban „szétválasztó” – szűzföldre. A fizikus Wigner Jenő a kvantummechanika alapján becsülte meg az élet spontán keletkezésének valószínűségét. A matematikus Neumann János még a DNS szerepének fölismerése előtt megkülönböztette a software és hardware szerepét az élő sejtben. (Élete végén – agyráktól szenvedve – a számítógépés agy hasonlóságáról/különbségéről írt könyvet, ami posztumusz jelent meg.)

Ilyen kalandozások tették lehetővé, hogy hőseink különböző kultúrákat átéljenek, különböző diszciplínákat összekapcsoljanak, ezáltal formálják a kort, amit 20. századnak mondunk.

Összefoglalva:

– az ATOMKOR alapvetően átalakította a gazdaságot, orvostudományt, világpolitikát; elindítója vitán felül Szilárd Leó, az atomreaktor felfedezője és szabadalmaztatója;

– az ŰRKORSZAK Kármán Tódornak köszönhetően lett realitássá;

– az INFORMATIKAI FORRADALOM szupertitkos katonai programból fél évszázad alatt elérkezett iskoláinkba és otthonainkba, a mai elektronikus számítógép pedig Neumann János alkotása.

*

A 20. század elmúlt. Milyen lesz a 21. század történelme? Végzet-e, hogy a magyar föld vadul merész lángelméket szül? (Reméljük: igen, hiszen most is elég huzatos ez a táj.) Végzet-e, hogy e lángelméjű gyermekeit ne értse a magyar társadalom, hogy fiaink csak messze földön leljenek megértést és biztatást?

Talán nemcsak a világtörténelem, hanem a magyar valóság is alakítható. Talán vad tehetségeire egyszer már itthon is jobban felfigyel a magyar társadalom.


2. Képek


























1. Mit nem tör le idõ, emberi kéz letöri. Az európai � �képrombolások történetébõl, III. részPAPP Júlia

„Mit nem tör le idő, emberi kéz letöri”

Az európai képrombolások történetéből – III. rész

A 2001. év egyik kulturális világbotránya volt a tálibok akciója, akik a nemzetközi tiltakozás ellenére is megsemmisítették a bamiyani Buddhaszobrokat. Szerkesztőségünk fel- kérte Papp Júlia művészettörténészt: cikksorozatban mutassa be a világtörténelem ideológiai indíttatású kép- és szoborrombolásait. Az írás I–II. részét 2002/3. és 4. számunkban olvashatták. Alább a tanulmány zárórészét közöljük.

A háborúk győztesei a fosztogatások mellett ősidők óta gyakran megsemmisítették a leigázott ellenség vallásos hitét, kultúráját, közösségi tudatát, etikai értékrendjét jelképező épületeket és műalkotásokat is. A rombolások szándéka gyakran az, hogy a tárgyi és szellemi értékek elpusztításával a hódítók elmélyítsék a legyőzöttek alávetettségérzetét, növeljék megaláztatásukat, látványosan demonstrálják uralmi igényeiket.

A legyőzöttek megalázása

A jelenség egyik „őstoposza” Cato római államférfi híressé vált mondata, mellyel a pun háború idején minden beszédét befejezte: „Ceterum censeo Carthaginem esse delendam” – magyarul: egyébként azt tanácsolom, hogy Karthágót el kell pusztítani. (A pun birodalom fővárosának ostromára és feldúlására végül a III. pun háborúban [Kr. e. 149–146] került sor.) De ugyanúgy értelmetlen, hadászatilag nem indokolt vad pusztításként írta le a történetíró, Josephus Flavius azt, hogy a rómaiak a jeruzsálemi templomot Kr. u. 70-ben felgyújtották.

A városok feldúlása az újkorban is az ellenfél megalázásának, megbüntetésének eszköze volt. Rómát 1527-ben (Sacco di Roma) az I. Ferenc francia király és itáliai szövetségesei ellen harcoló V. Károly német császár seregei, Antwerpent 1567-ben, a németalföldi felkelés és szabadságharc során a spanyol zsoldosok dúlták fel és rabolták ki. Az első világháborúban a pétervári német követségi palotát a rendőrség és a katonaság szeme láttára fosztották ki. A hadászati-stratégiai jelentőséggel alig bíró, művészeti emlékekben rendkívül gazdag Drezdát 1945 februárjában az amerikai–angol szövetségesek azért bombázták porrá, hogy megrázkódtatást okozzanak a hátországban, és szétzúzzák a német nép harci morálját.

A legyőzött nép kultúrájának megsemmisítésére irányuló törekvés alkalmanként ideológiai indítékokkal keveredett. Az Amerikát meghódító konkvisztádorok a bennszülöttek szobrait és képeit mint pogány bálványokat törték szét, s mint a pogány kultuszok helyeit rombolták le az aztékok városait is, köztük a fővárost, Tenochtitlant. (Az arany és ezüst kultusztárgyak Európába hurcolásában persze a gazdasági érdek játszott főszerepet.)

A hazai művészeti emlékekben tett török pusztításokat is részben az iszlám képellenessége motiválta. 1526-ban, a mohácsi csata után nyitva állt a törökök előtt az út Buda felé, s Szulejmán szultán csapatai ellenállás nélkül el is foglalták, felégették és kirabolták Mátyás egykori pompás városát. Mivel a törökök számára Buda a hitetlenek fővárosa volt, a fanatikus muzulmánok a vártemplom és más templomok számos szobrát és szentképét megsemmisítették. Éppígy elpusztították később a pécsi Mária-kápolna szobrait, a megszállt részek érseki és püspöki templomait is. 1594-ben Sinan pasa Pannonhalma elfoglalásakor megparancsolta, hogy a faragott bálványképeket a közeli dombra hordják ki és ássák el.

Az, hogy az elfoglalt városok, országok elrabolt kincseit a győztesek gyakran diadalmenetbenvitték végig fővárosukban, az otthoniaknak is demonstrálta a hazai fegyverek diadalát. Titus római diadalívének egyik ábrázolásán a császár katonái a jeruzsálemi templomból elrabolt kincseket viszik. Konstantinápolyban (Isztambul) az egykori Hippodrom területén, az At mejdanin az antik emlékek között állították fel az 1526-ban Budáról győzelmi jelvényként elhurcolt Mátyás kori bronzszobrokat.

1798. thermidor 9-én Párizsban nagyszabású, az antik triumfusok hagyományait átvevő forradalmi győzelmi menetben mutatták be az Itáliából elhurcolt műremekeket. A szekerek előtt feliratok tájékoztatták az érdeklődőket a rajtuk lévő kincsekről: a két első szekéren a velencei érclovakat, huszonhaton az elrabolt antik szobrokat – közöttük a Belvederei Apollót és a Laokoon-csoportot –, két másikon pedig festményeket helyeztek


el.

Az elődök emlékezetének eltörlése

A politikai indítékú képrombolás sajátos típusaként az új uralkodók gyakran megsemmisítették, átalakították vagy eltávolították az előző fejedelem képmásait, hatalmi jelvényeit. Előszeretettel jártak el így akkor, ha nem legitim módon, törvényes örökösként, hanem trónbitorlóként jutottak hatalomra, vagy ha a korábbi politikai irányvonaltól gyökeresen eltérő újat akartak bevezetni. A nyilvános helyeken található uralkodóképmások – később a politikai jelképek, emlékművek – elpusztítása, a damnatio memoriae (az emlékezet eltörlése) a legkorábbi idők óta a múlt „kiigazításának” eszköze volt. Már az egyiptomi óbirodalomban (Kr. e. 2660– 2134) találunk példákat arra, hogy magánemberek és uralkodók képeit és neveit összekarcolták. A cél, hogy kiirtsák emléküket s megakadályozzák a halál utáni életüket.

Míg a római köztársaság idején nyilvános helyeken – mintegy kitüntetésként – a polgárok szobrait is felállíthatták, addig a császárkorban a képállítási jog egyre inkább az uralkodókra korlátozódott. Mivel a római császárok az őket jogi és rituális értelemben reprezentáló, azaz helyettesítő képeiket és szobraikat hivatalos uralkodói jelvényekként népszerűsítették, az ellenük való támadás az uralkodó személye elleni vétség volt. Az uralkodó legitimitásának elvesztése ugyanakkor – a kép és az ábrázolt szimbolikus azonossága miatt – épp ilyen szükségszerűen járt együtt a képek eltávolításával. Caligula császár (37–41) leromboltatta a híres rómaiaknak Augustus (Kr. e. 31–Kr. u. 14) által állíttatott szobrait, s az emlékezet eltörlésének áldozatai lettek az 1. század végén Domitianus császár (81–96) szobrai is. Nagy Konstantinos császár (306–337) és Maxentius harcuk elején kölcsönösen megsemmisítették egymás ábrázolásait, s a legyőzött ellenség szobrainak elpusztítása Konstantinos után is szokásban maradt. Rómában a rituális repertoárhoz tartozott a deformált, megcsonkított szobrok elsüllyesztése a Tiberisben.

Az emlékrombolás a középkorban nem volt igazán elterjedt – részben azért, mert a királyi hatalom jelképe nem elsősorban a képmás, hanem maga az uralkodó volt. Néhány politikai indítékú uralkodókép-rombolásnak azért megőrződött az emléke. 1312-ben VII. Henrik cselekedetét – hogy ti. Piacenzában leromboltatta I. Anjou Károly szobrát – feltehetően az elődjét, Konradint 1268-ban Nápolyban meggyilkoló Anjouk elleni személyes harag motiválta. II. Gyula pápa Michelangelo által készített bolognai szobrának ledöntésekor (1511) a merénylők levágták a Péter-kulcsot tartó kezet, megsebesítették az arcot, lefejezték a szobrot, majd a fejet tovább gúnyolták. Az öntött szoborból I. Alfonz ferrarai herceg később egy Giulia névre elkeresztelt ágyút készíttetett.

A fejedelemképek rombolását ez esetben vallási-teológiai szempontok is befolyásolták. A bolognai polgárok, a korabeli krónikák szerint, már a szoborrombolás előtt helytelenítették, hogy II. Gyulának a város központjában lévő kolosszális bronzszobra „túlnőtt” a téren álló templom homlokzati Mária-szobrán. (A Mária-tisztelet megsértése mellett természetesen a saját szobrait köztereken elhelyező pápa bálványozását is kritizálták.)

A forradalmak képrombolása

Az európai történelem egyik legnagyobb hatású politikai-ideológiai képrombolása a francia forradalom alatt zajlott le. „A vallástalanság gyorsan terjedt; a tömeg feszítővasat és kalapácsot ragadott a kegytárgyak ellen, amik előtt hat hónapja még térdet hajtott. Könnyű volt meggyőzni őket arról, hogy a templomokat raktárakká kell átalakítani, a kelyhekből és a keresztekből pénzt, az aranyozott rácsokból ágyúgolyót s a rézangyalokból ágyút kell önteni” – írta Mercier. A politikai helyzet radikalizálódásával – a monarchia megdöntése, a köztársaság kikiáltása, illetve XVI. Lajos kivégzése után – a spontán képrombolás szervezett formát öltött. A Nemzetgyűlés 1793-ban törvénybe hozta a régi jelképek, szobrok, festmények, címerek, az „emlékeztetők” lerontatását. A St. Denis-i apátságból kiszóratták a francia királyok sírjait, a rheimsi, strasbourgi katedrálist megfosztották művészi díszeiktől. Elrendelték a 17–18. században létesített ún. királytereken (Place Royale) álló uralkodói lovasszobrok egy részének ledöntését, s az ancien régime emlékének eltörlését szolgálta a párizsi Notre Dame homlokzatán lévő, a 18. században az első francia királyok képmásaiként számon tartott 28 királyszobor ledöntése is. A valójában a katedrális patrónájának, Szűz Máriának az őseit, Juda királyait (Jesse fája) ábrázoló szobrokat a magisztrátus rendelete nyomán – éppúgy, mint XVI. Lajost – lefejezték. A templom mellett heverő, darabokra tört szobrokat 1796-ban egy Jean Baptiste Lakanal nevű polgár vásárolta meg, hogy új háza építésénél felhasználja a kőtörmeléket.

A régi rendszer jelképeinek nyilvános, gyakran reprezentatív keretek között történő megsemmisítése – mint a feudális eszmerendszer felett aratott győzelem kifejezése – nemcsak a forradalmi propagandának, hanem az új képi szimbólumrendszernek is része lett. 1793-ban az augusztus 10-i „Szövetség-ünnepen” a királyi és nemesi méltóságok liliomos zászlóval letakart jelképeit a Forradalom terén, a Szabadság szobra előtt elégették. A konvent elrendelte hogy IV. Henrik szobra helyett „egy Collossális nagy álló kép készíttessék, a’ melly a’


Frantzia népet ábrázolván, a’ maga lábai alatta’ Vallásnak és Királyságnak öszve omlott maradványait mutatja”. A Világosság, a Természet, az Igazság, az Erő és a Bátorság jeleivel ékesített szobor kezében „egy buzogánt tart, mellyel az Oltárokat és Trónusokat töri öszve”. A forradalom népszerű festője, David az Ausztria elleni harcok dicsőségét megörökítő lille-i gránit emlékmű alapjaként a ledöntött párizsi királyszobrok talapzatából származó márványdarabokat akarta felhasználni. A szobor a legyőzött abszolutizmus romjain diadalmaskodó republikánus-hazafias erény jelképe volt. (Ahogy a lerombolt hitleri kancellária épületéből származó márványdarabokat építettek be 1945 után a berlini szovjet hősi emlékmű falába is.)

A francia forradalom idején a templomok oltárairól eltávolított szentképek helyére ünnepélyes keretek között a forradalom mártírjainak, Lepelletier-nek és Marat-nak a mellszobrait helyezték el. A királyszobrok helyére a szabadság tiszteletére állított emlékműveket akartak állítani, a nemzeti tulajdonba vett templomokat az Ész templomává alakították át.

A pusztítások egy részét ugyanakkor a forradalmi vezetés gazdasági, pénzügyi kényszerei motiválták. A templomokból elrabolt arany és ezüst kincseket a megyék követei összegyűjtötték és Párizsba szállították. A köztársaság rendelkezésére bocsátott értékeket ünnepélyesen bevitték a konvent üléstermébe, majd a pénzverdébe szállították és beolvasztották őket. Számos templomot lóistállóként, raktárként vagy építési anyagot adó „kőbánya”-ként hasznosítottak.

Az 1871. május 16-án, a párizsi Kommün idején fanfárok hangja mellett ledöntött Vendőme-oszlop történetében nemcsak a 19. századi franciaországi képrombolások, hanem a politikai-ideológiai harcok is nyomon követhetőek. Az eredetileg Napóleon parancsára felállított diadaloszlopot a grande armée győzelmének emlékére 1200 zsákmányolt osztrák és orosz ágyúból öntötték. Az oszlop tetején álló Napóleon-szobrot a császár bukása után XVIII. Lajos beolvasztatta, s fémanyagából, illetve két másik Napóleon- szoborból újraöntette IV. Henrik 1792-ben széttört párizsi lovasszobrát. A királyi liliomokkal díszített oszlopon III. Napóleon ismét Bonaparte szobrát helyeztette el. A császárság nyomait eltüntetni akaró Kommün idején a versailles-i csapatok megérkezésekor számos régi épületet – így a Városházát – robbantottak fel, s állítólag tervezték a Notre Dame megsemmisítését is.

A 19–20. századi képrombolásoknak is gyakran váltak áldozataivá a városok kitüntetett pontjain felállított, szimbolikus térfoglalást jelző köztéri szobrok. Az 1848–49. évi szabadságharc leverése után Magyarországon felállított, az osztrák hadsereg diadalát, illetve Ausztria területi-hatalmi igényeit reprezentáló emlékművek (a budai Hentzi-szobor, a Brassó melletti Cenk hegyen felállított, az osztrák seregek Bem feletti győzelmét hirdető emlékmű) annyira sértették a lakosság érzelmeit, hogy eltávolításukra, átalakításukra mozgalmakat kezdeményeztek, vagy megrongálták őket. A trianoni békeszerződés (1920), azaz a magyar területek egy része feletti uralom elvesztése után éppígy erőszakos akciók áldozatai lettek azok a szomszédos országok területén a századfordulón állított millenniumi emlékművek, amelyek az új román, csehszlovák, szerb–horvát hatalom szemében a magyarok esetleges területi igényeit reprezentálták.

Az 1919-es kommün, a náci vagy a kommunista uralom alatti – a „múltat végképp eltörölni” akaró – képrombolások ugyancsak a politikai-ideológiai harc részei voltak. A második világháború után a megdöntött régi rendszert jelképező számos építészeti emléket – kastélyokat, kúriákat – hagytak elpusztulni vagy alakították át úgy – mint például az 1950-es években a pilisszántódi Orosdy-kastélyt –, hogy elveszítsék eredeti kastélyjellegüket. A Ferenc Józsefet és Erzsébet királynét ábrázoló, 1906-ban a Parlamentben felállított Hódolat című monumentális márvány szoborcsoport két alakját az 1950-es években a Képzőművészeti Főiskola hallgatói márványfaragási gyakorlataik „alapanyagaként” használták fel...

A történelem tehát tegnapig folytatódott.

2. Képek









1. A Kisgazdapárt újjászületésének elõtörténetéhezRENDSZERVÁLTÁS

RAVASZ Károly

A Kisgazdapárt újjászületésének előtörténetéhez

A nagyhatalmak szorításában

„Rendszerváltás Magyarországon” címmel széles körű alapkutatásba kezdett az MTA közelmúltban létrehozott Társadalomkutató Központja 2001 tavaszán. A Nemzeti Stratégiai Kutatások pályázatán a TK és a 10 konzorciumi kutatóintézet pályázatot nyert el e témával. A História folyóirat rendszeresen szervezi a kutatásokat: konferenciákat hív össze, kéziratokat rendel és közli az eredmények részleteit. Közzé adtuk eddig a kutatások során keletkezett „Rendszerváltás a volt szocialista országokban” c. tanulmánykötet egyes fejezetét (2001/2., 2001/9–10., 2002/1., 2., 4. szám), amely Vietnamtól Európán át Kubáig mutatja be a szovjet rendszer „leváltásának” folyamatát, és ezzel a magyarországi történéseket világpolitikai környezetbe helyezi. Emellett elkezdtük a magyarországi rendszerváltás társadalom- és politikatörténetét ismertető, összefoglaló tanulmányok közlését.

Az 1970-es évek elejétől a Külkereskedelmi Minisztérium kooperációs osztályán is dolgoztam az osztály 1984. évi megszűnéséig. Számos bilaterális (vegyes bizottsági) és multilaterális ülésen vettem részt a magyar delegáció tagjaként, az EGB (Európai Gazdasági Bizottság) különböző – elsősorban a kereskedelem-fejlesztési és a helsinki utótalálkozókat előkészítő – szakbizottsági ülésein, és az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Szervezetében (UNCTAD) is. Évente tucatnyi előadást tartottam hazai és külföldi szervek, pl. kereskedelmi kamarák, nemzetközi civil szervezetek által rendezett konferenciákon, Magyar Napokon Európa-szerte és Észak-Amerikában. Szerepléseim célja a külön magyar út elismertetése volt. Mind gyakrabban kaptam azt a nyíltan megfogalmazott vagy implikált utasítást, hogy „nem engedhetsz az oroszoknak”. És valóban, mind gyakrabban tért el az álláspontunk a szovjetekétől. Míg ugyanis őket szinte minden napirenden lévő kérdésben „világpolitikai” szempontok vezérelték, mi arra törekedtünk, hogy új mechanizmusunkat, a piacgazdaság irányába tett lépéseinket a nyugatiak értékeljék, az exportunkat gátló diszkriminációkat megszüntessék, az importunkat és műszaki fejlesztéseinket gátló embargót lazítsák. Mindez természetesen a nyugati kapcsolatok erősítése érdekében is történt. Ez nem volt könnyű, amikor a Külügyminisztérium sajtópolitikája viszont – érthető módon – arról igyekezett meggyőzni a nyugati újságírókat, hogy ne dicsérjenek bennünket a szomszédaink és „szövetségeseink” rovására.

Azon kívül, hogy a magyar vállalatoknak több ipari kooperációs szerződésük jött létre nyugati vállalatokkal, mint az összes többi KGST-országénak együttvéve, nem igazán sikerült kereskedelempolitikai kedvezményeket elérnünk. Mind világosabbá vált előttem, hogy az EGK-ban (Európai Gazdasági Közösség) – és az EFTA-ban (Európai Szabadkereskedelmi Társulás) is – igen befolyásos érdekcsoportok ellenzik a magyar gazdaságnak nyújtandó könnyítéseket.

Az 1980-as évek elejétől másfél évtizeden keresztül akkreditált tudósítója voltam az akkor legnagyobb amerikai kiadó gazdasági és szaklapjainak. Ennek következtében megmaradtak a kapcsolataim a budapesti nagykövetségekkel, és sajtótájékoztatókon értesülhettem a magyar politika fejleményeiről, a külföldi látogatók véleményéről, és tehettem fel kérdéseket. Ez olyan naprakész tájékozottságot adott, melynek jó hasznát vehettem, amikor az 1980-as évek közepétől részt vettem a különböző ellenzéki mozgalmak találkozóin és vitáiban.

Nyugati vélemények

1983-ban az idősebb George Bush alelnökként látogatott Magyarországra. Szeptember 20-i sajtótájékoztatóján többek között elismerően beszélt az európai el nem kötelezett országokról. A Business Week tudósítójaként bemutatkozva megkérdeztem, hogy lehetségesnek tartja-e, hogy valamely kelet-európai ország kiváljon a Varsói Szerződésből (VSZ), aminek fejében egy nyugat-európai ország elhagyná a NATO-t, és mindketten az el nem kötelezett országok sorába kerüljenek. Bush azt válaszolta, hogy a NATO-tagság az egyes tagországok szuverén döntése; vagyis a válasza diplomatikus elutasítás volt.

1987 vége felé az Európai Gazdasági Közösségek első félhivatalos küldöttsége látogatott Magyarországra. A Magyar Tudományos Akadémián a küldöttség holland kereszténydemokrata vezetője értékelte a magyar


reformfolyamatot. Előadása után azt a kérdést tettem fel, hogy mit várhatunk a kereskedelmi diszkriminációk csökkentésében, mert azok a dicsért reformok, sőt a magyar életszínvonal fenntarthatóságát veszélyeztetik? Válasza lényegében az volt, hogyan várhatunk kedvezményeket, amikor az ellentáborba tartozunk. Az ülés után odamentem hozzá, és megkérdeztem: mi lenne az álláspontjuk, ha Magyarország ki kívánna lépni a KGST-ből és a VSZ-ből. Azt mondta, hogy ez megbeszéléseket igényelne. Válaszomra, hogy én és a kormányhoz vagy kormányzó párthoz nem tartozó barátaim készek volnánk ilyen megbeszélésre akár Budapesten, akár Brüsszelben, odaintette a küldöttség francia titkárát és röviden elmondta neki, miről volna szó. A francia a hollandnak csak annyit mondott: „De Uram, az európai egyensúly”. Erre én viszont csak annyit mondtam, hogy megértettem a választ, és elköszöntem. Ennek a találkozónak számomra teljesen váratlan folytatása lett.

Szovjet érdeklődés

A holland kereszténydemokratával folytatott purparlé után mentem ki az Akadémia épületéből, amikor egy úr kifogástalan angolsággal utánam szólt, hogy nagyon érdekesnek találta a felszólalásomat (gondolom, hogy a publikusra utalt, és nem feltételezem, hogy a hollanddal és franciával folytatott párbeszédemet hallotta volna). „Ön melyik nagykövetségről van?” – kérdeztem. A válasz meghökkentett: „A szovjet nagykövetségen dolgozom, és szívesen beszélgetnék Önnel” – mutatkozott be Anatolij Lebedev nagykövetségi tanácsos. Azt javasoltam, hogy üljünk be egy teára a szemben lévő Hyatt szállóba, ami meg is történt. Kérdésére, hogy mint „magyar hazafi” hogyan látom a magyar–szovjet viszonyt, kifejtettem, hogy a bilaterális kapcsolatainknak csak használna, ha nem terhelnék a KGST- és VSZ-tagsággal járó torzító és mindkét félnek csak frusztrációkat okozó kötöttségek. Kérdésére, hogy még kik gondolják így, azt válaszoltam, hogy meggyőződésem szerint a magyar nép többsége. Ezután sohasem kérdezett tőlem neveket, bár azt többször elismételte, hogy szívesen megismerkedne a barátaimmal is. Kérdésemre, hogy egy ilyen felvetésre mi volna a szovjet válasz, azt felelte, hogy erre nem tud egyből válaszolni, de majd felhív.

Két hét múlva valóban felhívott és javasolta, hogy találkozzunk ugyanott. A Sacher torta apropóján elmondta, hogy az államszerződés előkészítésén Bécsben dolgozott, és most talán a szituáció hasonlósága miatt helyezték Budapestre. (Ismeretes, hogy 1955-ben a Szovjetunió kivonult Ausztria területéről. E folyamatban játszott szerepet a szovjet diplomata.) Utána több akkoriban aktuális kérdésről csevegett, míg rá nem kérdeztem: „Azt hittem, hogy a múltkor feltett kérdésemre fog választ adni.” „Igen – felelte –, a válasz az, hogy korai.” „Önöknek lehet korai – mondtam –, de nekünk sürgős, mert napról napra romlik az ország helyzete. Mi lenne a reagálásuk, ha Magyarország kilépne?” „Úgy érti, hogy alkalmaznánk-e retorziót?” – „Pontosan.” – „Az kizártnak tűnik.”

1988. május végén a lakásomon tartott baráti találkozó után újra találkoztam vele, hogy közöljem, most már néhány barátom társaságában is beszélgethetnénk, de minthogy van közöttük nagyköveti rangban lévő, a nagykövet szintjén szeretnénk folytatni a beszélgetést. (A nagyköveti szintet Újhelyi Szilárd jelentette volna.) Azt válaszolta, hogy az akkori szovjet nagykövet erre teljesen alkalmatlan, ki kell hagyni a dologból. Biztosít, hogy közvetlen kapcsolata Moszkvával a legmagasabb szintű, és a kérdéseimre adott válaszok magától Gorbacsovtól származnak. Ezt ugyan nem nagyon hittem, de elmondtam Bognár Józsefnek, akit akkoriban elég gyakran felkerestem, hogy az FKGP újraindítását sürgessem, és Csoóri Sándornak, akivel akkoriban szintén elég rendszeresen találkoztam. Mindkettőjük reagálása az volt, hogy akkor Lebedev nyilván a KGB rezidense, de arra biztattak, hogy találkozgassak vele, mert jobb, ha az információit tőlem kapja.

Én azonban ettől elzárkóztam – egészen november végéig, amikor az újraindulást kimondó 18-i ülés után rövidesen elkészültek az FKGP programirányelvei. Úgy véltem, jobb ha erről tőlem is értesül. Ismét a Hyattban találkoztunk, ahol átadtam neki az Irányelvek egy példányát és lefordítottam neki angolra az „I. Nemzeti érdekeink és a külpolitikai, külgazdasági mozgástér” c. fejezetet.

1. A Kisgazdapárt üdvözli és támogatja a Szovjetunióban zajló megújulási folyamatot, mert demokratikus fejlődésünk legfontosabb nemzetközi biztosítékát látja benne.

2. Támogatja a kölcsönös katonai leszerelést és a magyar kormánynak azt a törekvését, hogy példamutató módon elsőként kapcsolódjék be a folyamatba.

3. A Kisgazdapárt eszménye a politikailag semleges, minden nemzettel, különösen szomszédaival szoros barátságot fenntartó és velük gazdasági együttműködésre törekvő Magyarország.

4. A Kisgazdapárt a nemzeti megújulás egyik alapfeltételének tekinti a szomszédos országokban élő magyar kisebbségek demokratikus önrendelkezési jogának biztosítását, folyamatos gazdasági és kulturális támogatását.


5. A Kisgazdapárt a világ szórványmagyarságát nemzetünk részének tekinti, és számukra vonzóvá kívánja tenni az önkéntes hazatelepülést.

6. A Kisgazdapárt a KGST jelenlegi rendszeréhez fűződő kapcsolatoknak a realitásokon nyugvó átértékelését kívánja. Egyben támogat minden törekvést, mely az európai integrációhoz való kapcsolatok erősítését célozza és Magyarország külgazdasági feltételeinek javítására irányul, ami többek között mezőgazdaságunk számára nagy fontossággal bír.

Lebedev figyelmesen hallgatta az angol szöveget, a 2. pontot megismételtette, és rá is kérdezett, hogy jól értette-e a „kölcsönös”-t; igenlő válaszomra annyit mondott, hogy akkor minden rendben van.

A szovjet kapcsolatokra láthatóan Pártay Tivadar, a Kisgazdapárt akkori elnöke is nagy súlyt helyezett. Pártayval együtt találkoztunk a Pravda Magyarországra látogató szerkesztőjével, amit követően a lap pozitívan írt az FKGP-ről 1989. január 30-i számában.

Ezt megelőzően Jakovlev 1988. november 11-én Berecz Jánossal, az MSZMP KB ideológiai és propagandaügyekkel foglalkozó titkárával, PB-taggal együtt tartott sajtóértekezletén még bizonytalanul nyilatkozott a többpártrendszer lehetőségeiről „szocialista országokban”, de nem zárta ki egyértelműen.

Nyugati kapcsolatok

Együttes tevékenységünk viszonylag rövid időszakában Pártay tudtommal nem keresett más külkapcsolatokat. Utódját, Vörös Vincét pártelnökként 1989. június 16-án, a Nagy Imre-temetést követő, a Budai Vigadóban tartott fogadáson ismertettem össze Mark Palmer amerikai nagykövettel.

Palmer egyébként, mint John Birch brit nagykövet is, már 1989 elejétől meglehetős érdeklődést tanúsított az FKGP – és más ellenzéki mozgalmak – iránt, szemben például a teljes érdektelenséget mutató francia nagykövetséggel. Palmer eljött az FKGP által Gyöngyösorosziban rendezett hősi emlékmű avatására is. Palmer minden megnyilatkozásában igyekezett bennünket kizökkenteni a múlt felidézéséből és optimista jövőképet sugallni. Közelebbről meg nem határozott támogatást is ígért, de a szövetségi rendszerekben bekövetkezhető változásokra még csak nem is utalt. Ugyanez elmondható Birch nagykövetről is.

Még 1989-ben jelent meg a két nagy amerikai párt egy-egy tisztségviselője, Thomas O. Melia a National Democratic Institute for International Affairs, és Robert E. Henderson a National Republican Institute for International Affairs képviseletében. Mindketten elhalmoztak bennünket pártszervezési és kampánybonyolítási tanácsokkal, tanfolyamokat is szerveztek, de mindez technikai szinten maradt, külpolitikai kérdésekbe nem bocsátkoztak.

Más volt a helyzet a nyugatnémetekkel. A nagyköveti poszt akkor nem volt betöltve, és a nagykövetséget von Berg ügyvivő vitte, aki több ízben Antall Józseffel együtt meghívott a lakására. Egy alkalommal ott volt Hegedüs István is, aki akkor a Fidesz külpolitikusa volt. Ott már szóba kerültek összeurópai kérdések, és hogy a szemben álló gazdasági és védelmi blokkok közelítésére milyen nyugatnémet kezdeményezésekről lehet szó. 1989. június 6-án megkezdte magyarországi tevékenységét a Friedrich-Naumann Alapítvány Hans-Dietrich Genscher külügyminiszter „Európa egy tartós békerendszer útján” c. előadásával. Az előadást követő fogadáson volt alkalmam Genscherrel néhány szót váltani, de nem ment túl a többpártrendszer és a piacosodás bátorításán.

Ellenzéki tervezetek

Vissza kell azonban térnem 1988 januárjára, amikor egy olyan hatoldalas feljegyzést, memorandumot készítettem Magyarország nemzetközi státusáról, melynek lényege, hogy Magyarországnak kezdeményeznie kellene a VSZ-ből és a KGST-ből való kilépést, mert egyrészt további tagsága nemzeti létünket ellehetetleníti, másrészt erre most van a történelmileg alkalmas pillanat, mely hátrányunkra is változhat. Ezt a feljegyzést átadtam az MDF és a Szabad Kezdeményezések Hálózata általam ismert vezetőinek és külpolitikusainak, és tartalmát velük egyenként megbeszéltem.

Ezután 1988. májusban Orsó utcai lakásomon közösen vitattuk meg azon javaslatomat, hogy a kilépést az ellenzék vesse fel, ami a kormánynak lehetővé tenné, hogy a külföldi reagálások ismeretében azt felkarolja vagy elhatárolódjék tőle. A megbeszélésen részt vett Csoóri Sándor, az általa meghívott Joó Rudolf és Ara-Kovács Attila, továbbá Szabó Miklós, Litván György és Vásárhelyi Miklós. Azok közül, akik az anyagot már ismerték, Krasznay Zoltán és Bába Iván külföldön voltak, kimentette magát a vidéken tartózkodó Göncz Árpád és a Vásárhelyi által meghívott Újhelyi Szilárd. Bár a gondolatmenettel a résztvevők nagyjából egyetértettek, mégis olyan állásfoglalás született, hogy az ellenzék most ne tegyen ilyen kezdeményezést. Miután ismertettem a


Lebedevvel folyatatott beszélgetéseimet, hajlandóság mutatkozott a szovjet nagykövettel való találkozásra, erre azonban a fentebb leírtak miatt nem került sor.

Nyugati segítség a rendszerváltáshoz

1988 áprilisában Carlo di Benedetti és V. Giscard d’Estaing felvetette Kelet-Európa megsegítésére egy új Marshall-terv lehetőségét, mely kelet-európai gazdasági és politikai reformokkal biztosítaná a nyugati beruházások hatékonyságát, és közelebb hozná a kelet-európai országokat az európai közösségekhez. A Trybuna Ludu reagálása lengyel részről elutasító volt.

Nyers Rezső, az MSZMP PB tagja, államminiszter akkor egy nyugatnémet szociáldemokrata vendégével tartott közös sajtótájékoztatót, melyen megkérdeztem véleményét az új Marshall-terv gondolatáról. Nyers válaszában lelkesen üdvözölte, és vendége is kilátásba helyezte az SPD támogatását.

Visszatérve 1989-re: kelet-európai útja során Bush elnök július 11–13. között Magyarországra látogatott.* A közgazdasági egyetemen tartott előadásában és az azt követő sajtótájékoztatón a magyar belpolitikában való amerikai pártatlanságot hangoztatta, és ugyanakkor kilátásba helyezte az amerikai vámpreferencia-rendszer kiterjesztését Magyarországra.

Ugyanezen idő tájban tett látogatást Magyarországon Helmut Sonnenfeldt, aki korábban Kissinger helyettese volt. Sajtótájékoztatója után négyszemközti beszélgetést kértem, mint az ellenzék tagja. Megkérdeztem, mi volna a véleménye, ha Magyarország ki kívánna lépni a VSZ-ből és/vagy a KGST-ből. Fölháborodottan tiltakozott a gondolat ellen is, mely megbontaná az európai egyensúlyt. Megkérdeztem tőle, hogy milyen egyensúlyról beszél, amikor Kelet-Európa a Keleti-tengertől a Fekete-tengerig egy forrongó katlan, mely bármikor az arcukba robbanhat. Azt válaszolta, hogy ezt nem hiszi – és ezzel köszöntünk el.

Nem tudtam az azokban a nyári és őszi hónapokban folyó magyar–szovjet kormányközi eszmecserékről és vitákról a KGST és a VSZ jövőjéről és Sevardnadze azon figyelmeztetéséről, hogy Magyarország ne kössön a nyugati integrációkkal szerződést a Szovjetunió előzetes beleegyezése nélkül.

Július 23-tól 29-ig nyolcadmagammal a Great Britain/East Europe Centre (tulajdonképpen brit kormányszerv) vendége voltam, melynek programja egy szeminárium volt a politikai pártok szervezésének gyakorlati kérdéseiről. Látogatásokat szerveztek számunkra különböző intézményekbe, a képviselőházba, a pártokhoz, médiumokhoz, közvélemény-kutató intézetekhez. Az előadások részletesen taglalták, hogyan kell demokratikus pártot, választási kampányokat szervezni, hogyan működnek a demokratikus intézmények.

A segítés szándékát nem lehet elvitatni, különösen ha egybevetem egy másfél évtizeddel korábbi brit magatartással. 1973-ban az Esomar (Európai Marketingkutatók Szövetsége) bristoli kongresszusát az a brit nagykövet nyitotta meg, aki az EGK csatlakozási tárgyalásokat vezette, és az Európai Közösségek jövőjét vázoló optimista kép mellé négy veszélyt is megemlített, melyek romlásba dönthetnék. Ezek egyike a Szovjetunió széthullása volt, melynek következményeként a függetlenné váló kelet-európai országok csatlakozni akarnának az EGK-hoz, aminek Nyugat-Európára végzetes következményei volnának.

Ezúttal, tehát 1989-ben, a legnagyobb barátságot és segítőkészséget tapasztaltuk a demokrácia megvalósításához, de Európai Közösségről, arról, hogy brit részről hogyan fogadnának egy magyar csatlakozási szándékot, nem esett szó.

Londonból továbbrepültem az USA-ba, mert meghívásom volt egy philadelphiai rendezvényre. Az alkalmat felhasználtam, hogy meglátogassam augusztus 2-án Kővágó Józsefet a közeli Wilmingtonban. Ő némi meglepetésemre arról tájékoztatott (amit korábban magam is hittem), hogy az amerikaiak és a nyugat-európaiak a stabilitást úgy látják biztosítva, ha első menetben a reformkommunisták kerülnek hatalomra, és négy-öt év múlva jöhet el új választásokban a polgári erők ideje. Különben örült az FKGP újraalakulásának és szívesen fogadott volna felkérést a budapesti tiszteletbeli elnökségre.

Washingtoni látogatásomra a budapesti amerikai nagykövetség készített elő megbeszéléseket a State Department-ben és néhány külpolitikai kutatóintézetben. Mindenhol barátságosan fogadtak, és ténynek tekintették, hogy a következő évben Magyarországon többpárti szabad választások lesznek, és az új kormány rendezni fogja Magyarország viszonyát a VSZ-szel és a KGST-vel. Arra, hogy látványos Bush– Gorbacsov találkozó készülne Máltán (négy hónappal később) vagy máshol, célzás sem történt.

Én egy kérdést feszegettem. Akkor viszonylag új amerikai kezdeményezés volt – többé-kevésbé az EGK-val szemben – egy nem csak az amerikai kontinensre kiterjedő preferenciális, végső soron egymás közötti vám- és


korlátozásmentes országcsoport kialakítása.

A kérdésem az volt, hogy ha az eljövendő magyar–EGK csatlakozási tárgyalások meghiúsulnának, szóba jöhetne-e csatlakozásunk az USA vezette csoportosuláshoz. Tulajdonképpen arra gondoltam, hogy egy ilyen tartalék lehetőség majdan a magyar tárgyalófelet erősíthetné. De erre mindegyik amerikai tárgyalópartnerem nemleges választ adott, hangsúlyozva, hogy Magyarországnak Európában kell a helyét megtalálnia.

Pártközi tárgyalások

1989 tavaszától az 1990. évi választásokig tájékozottságomat a sajtótájékoztatókon tudósítói minőségemben való részvétel és a budapesti nagykövetségekkel való kapcsolat (pl. beszélgetés Hawke ausztrál miniszterelnökkel, Douglas Hurd brit külügyminiszterrel, Eagleburger amerikai helyettes államtitkárral) mellett nagymértékben segítették azok a beszélgetések, melyeket az ellenzék külpolitikusaival a Külügyminisztérium és a Magyar Külügyi Intézet szerveztek. A Külügyminisztériumtól az első meghívás 1989. április 28-ára érkezett, és azon még csak az SZDSZ és személyemben az FKGP voltak képviselve. Az előre jelzett, de közben elutazott Erdős André helyett Gyarmati István adott tájékoztatást a bécsi csapatcsökkentési tárgyalásokról. Később a résztvevők száma növekedett (az MDF-et rendszerint Jeszenszky Géza és Gergely András képviselték, az FKGP-t – majd kizárásunk után a Nemzeti Kisgazda Pártot – Pálos György és én). Téma volt például a keletnémet menekültek által támasztott helyzet és számukra a határ megnyitása (még ennek megtörténte előtt), a szovjet csapatok kivonása (sokalltuk a másfél évet). A megbeszéléseket felváltva Kovács László, Horn Gyula vagy Somogyi Ferenc vezette. Ebben a keretben került sor Abakumov szovjet külügyminiszter- helyettes (későbbi budapesti nagykövet) találkozására az ellenzéki pártok vezetőivel és külpolitikusaival. Ezen senki sem ütött meg élesen szovjetellenes hangot, bár a függetlenebb magyar külpolitika iránti igények természetesen megfogalmazódtak.

A kapcsolatot az ellenzéki pártokkal Hajdú András tartotta.

Szélesebb körűek, bár szintén szakszerűek voltak a Magyar Külügyi Intézet rendezvényei. Itt már a témák magukban foglalták a KGST reformját, kilépésünket vagy megszűnését, a biztonságpolitikát, a határon túli magyarságot, az euroatlanti csatlakozást, a Közös Piacba való belépést, a semlegességet. Emlékezetem szerint a NATO-ba való belépésünk óhaját akkor senki sem vetette fel.

* Vö. Borhi László: Az Egyesült Államok és Kelet-Európa, 1989 c. cikkével a História 2001/4. számában! (A szerk.)

2. Képek





1. ÖnéletrajzRAVASZ Károly

Önéletrajz

1921-ben születtem Pécsett, ahol iskoláimat a jogtudományi doktorátusig végeztem. Két félévet hallgattam a Budapesti Műszaki Egyetem Közgazdaság-tudományi Karán is.

1944-ben részt vettem az ellenállási mozgalomban, amit miniszterelnöki nyilatkozattal és a Magyar Szabadság Renddel ismertek el.

1945. januártól októberig az FKGP (melybe 1943-ban léptem be) központjában dolgoztam, először mint Varga Béla elnök titkára, végül mint a párt választási bizottságának egyik titkára.

1945 őszén felvételi vizsgát tettem a Külügyminisztériumba. A diplomáciai tanfolyam elvégzése és a diplomáciai szakvizsga 1946. augusztusi letétele után a minisztérium Politikai Osztályára osztottak be, majd novemberben kihelyeztek Pozsonyba, 1947. júliusban mint követségi titkárt Prágába, ahonnan 1948. áprilisban hívtak vissza. A minisztérium Gazdaságpolitikai Osztályán teljesített szolgálat után 1948. december 4-én a Külügyminisztériumból elbocsátottak.

Minthogy elhelyezkedni nem tudtam, illegálisan elhagytam az országot. Bécsi és oxfordi tanulmányok után az Egyesült Nemzetek Menekültügyi Szervezeténél (IRO) helyezkedtem el, majd 1950 végén kivándoroltam Ausztráliába. Export-import cégeknél dolgoztam, majd saját kft.-t alapítottam, mely európai cégek ausztráliai képviseletét látta el. 1956 végén a strasbourgi Magyar Forradalmi Tanács, mely az 1944. évi ellenállás utódjává nyilvánította magát, megbízott ausztráliai képviseletével és a Szabadságharcos Szövetség ausztráliai megalapításával. Utóbbinak ausztráliai titkára lettem, majd a Forradalmi Tanács és a Nemzeti Bizottmány egyesülése után a Magyar Bizottság megbízott, hogy Barcza Györggyel együtt képviseljem a Rab Nemzetek ausztráliai tanácsában. Közvetítésemmel került sor arra, hogy H.V. Evatt, az Ausztrál Munkáspárt vezetője és Nehru Molotovnál kezdeményezzék, hogy tárgyaljon Kéthly Annával (l. História 1989/ 1–2. szám).

Emigrációm éveiben számos írásom jelent meg külföldi magyar folyóiratokban. 1962 végén hazatértem.

1962 és 1981 között a Magyar Kereskedelmi Kamarában, a Presto Külkereskedelmi Propaganda Vállalatnál, ennek beolvadása után a Hungexponál, majd az Intercooperation Rt.-nél, végül a Mahirnál dolgoztam. Voltam osztályvezető, főosztályvezető, főosztályvezető-helyettes, a Kooperációs Központ megszervezője és vezetője, végül 1981. december 31-én a Mahirtól igazgatói cím használatára jogosult gazdasági tanácsadóként mentem nyugdíjba, de még nyugdíjasként néhány évet tevékenykedtem a Külkereskedelmi Minisztérium Kooperációs Osztályán. E közben több évig „nemzetközi marketing” témájú szakszemináriumot vezettem a közgazdasági egyetemen.

1982-től 1996-ig a McGraw-Hill kiadó gazdasági és szaklapjainak akkreditált budapesti tudósítója voltam.

1988-ban az egyik kezdeményezője voltam az FKGP működése újraindításának (L. Múltunk, 1998/ 4.). Az 1994–1998 ciklusban állandó meghívottja voltam az FKGP frakcióértekezletének, az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottságának és tagja a Médiabizottságnak, vezetője az FKGP külpolitikai kabinetjének. 1996-ban az Országgyűlés 4 évre a Magyar Rádió Ellenőrző Testületének tagjává választott.

Jelenleg 81 éves nyugdíjas vagyok.

2. Képek



1. STRASSENREITER ErzsébetSTRASSENREITER Erzsébet

Kéthly Anna védelmében

Messziről jött ember meséje

Hosszú, „szenzációs” riportot láthattunk 2000. december 16-án a Tényekben (TV 2) az emigrációban közel harminc éven át, mély illegalitásban tevékenykedő „Szabad Magyar Exil-kormányról”. A központi figura, Láng Lajos, a kormány „miniszterelnöke” és hű szabadságharcos barátja, Rigoni Ernő, a kormány „külügyminisztere” mesélték el életszerűen (helyszíni szemlékkel) a kormány létrejöttét, működését, sikereit, veszteségeit. Alább szerzőnk igyekszik megvilágítani a rendszerváltás során keletkezett oly sok emigrációs mese valódi történelmi hátterét.

A „szenzációs” hír egyáltalán nem új. A Reform 1990/2. számában „A titokban maradt mély titok” címmel cikket, 1993. november 3-án pedig „Kéthly Anna végrendelete” címmel „Kéthly-nyilatkozatot” közölt. Felkapva a „sztorit”, 1994. szeptember 8-án a TV 1 „Magyarok” sorozatában leadták Gazsó L. Ferenc riporter-főszerkesztő Láng Lajossal és Rigoni Ernővel Svájcban készült interjúját, amelyet két részben (szeptember 7–8.) a Mai Nap is leközölt „Láng a sötétben” címmel.

A Kéthly-féle „végrendelet”

A zavaros iromány nem kevesebbet tartalmaz, mint azt, hogy Kéthly Anna az emigrációban 1960. május 2-án megbízta Láng Lajost egy illegális emigráns kormány létrehozásával. Megtudjuk, hogy Láng illegális neve Borsody Lajos, Rigoni ErnőépedigFogarassy E. László, de „az esküdt (sic!) letett kormány tagjain kívül senki nem tudhatja a Miniszterelnök és Külügyminiszter igazi nevét, még a külső munkatársak sem”. Kéthly ezután mentegetőzik: „nem vehetek részt tevőlegesen az Exil-kormány munkájában az állandóan ingadozó egészségi állapotom miatt”, no meg amiatt, hogy „a szovjet és Kádárék ügynökeinek egész serege kíséri figyelemmel minden lépésemet”. (Nota bene: Kéthly ezekben a hónapokban, években rengeteget dolgozott, írt, utazott, egészségi állapotával semmi baja sem volt.)

A „végrendelet” sorait követve, ezután Kéthly belebonyolódott az 1956. november 4-i események, a Kádár-kormány létrejöttének, működésének, továbbá saját tevékenységének hosszas ismertetésébe. Ehhez kapcsolódva jelenti ki, hogy az exilkormány feladata „a nyugati államfőket, kormányokat, a sajtót, a rádiót a valóságnak megfelelően tájékoztassa azokról a megtorlásokról, amelyet (sic!) Kádár folytat a Szabadságharcosokkal szemben,... (és) a világ közvéleményének a tekintetét Magyarországra irányítsa”. Furcsa módon mindezt az a Kéthly bízza erre az állítólag mélyen illegális, nem tudni honnan jött társaságra, aki 1956. november 4-e óta a világ minden táján legálisan végzi ezt a propagandamunkát, nyíltan felvállalva a magyar nép képviseletét.

Ilyen színvonalon és stílusban folytatódik az állítólagos „Kéthly-nyilatkozat”, többszöri utalással arra, hogy az exilkormány „mandátuma, az eskü szövegének megfelelően, a rendszerváltozás esetén, az első szabad választásokig van érvényben” ekkor a „miniszterelnök (azaz Láng – S. E.) ... az államfőnek átadja a lemondását, a jogfolytonosságát (!), amelyet évtizedeken át féltve őrzött, valamint e nyilatkozatomat”, amelyet csak ekkor lehet nyilvánosságra hozni, „addig jól meg kell őrizni a történészek számára”. A körültekintő Kéthly még arra is gondolt, hogy „nyilatkozata” hat példányának mi legyen a sorsa. Megkapják: a szabadon választott államfő, a miniszterelnök, Láng Lajos, Rigoni Ernő, a Központi Állami Levéltárnak és a Széchényi Könyvtárnak az igazgatója. A gyengébbek kedvéért, újfent felhívta a figyelmet arra, hogy a „fenti nyilatkozat szigorúan bizalmas, jól meg kell őrizni az utókor számára” , sőt közölte: az irat „(5) öt oldal terjedelemben készült”.

Kéthly sem kerülhette el, hogy nevével halála után visszaéljenek.

Primitív hamisítvány

Az ún. „Szabad Magyar Exil-kormány” létrejöttét, működését szentesíteni hivatott „Kéthly-végrendelet” hamisítvány. Mi bizonyítja ezt?

1. Kéthly Anna elvi és politikai szempontból ellenezteemigrációs kormány létrehozását és működtetését. „A strasbourgi konferencia megalkotta a forradalmi intézőbizottságot, annak elnökségét, amely kormányképviseletcímen kívánja magát akkreditáltatni az ENSZ-nél és a tagállamoknál. Nem vagyunk exil-


kormány, ez ellen élesen és határozottan tiltakoztam, mert mint álkormány csak egy volnánk a sok konkurens között. Mi Nagy Imrét képviseljük továbbra is...” – írta Kéthly barátnőjéhez 1957. február 4-én. Kéthly haláláig tartotta magát ehhez az állásponthoz.

2. Kéthly Annának semmi szüksége nem volt arra, hogy valamiféle illegális szervezetet, testületet hozzon létre fenti céljai elérése érdekében. Legálisan tevékenykedett, előadások sorozatát tartotta világszerte, cikkeket írt, nemzetközi szocialista és más konferenciákon szólalt fel.

3. Hamis az az érv is, hogy „a szovjet és a Kádárék” üldözései miatt nem vett részt az illegális emigráns kormányban „tevőlegesen”. Kéthly Anna tisztában volt azzal, hogy nemcsak a befogadó és a látogatott országok, hanem hazájának nyomozó-elhárító szervei is követik minden lépését, de ez nem gátolta őt tevékenységében, csak óvatosságra intette.

4. Az exilkormány meséjéről összetákolt állítólagos „Kéthly-végrendelet” hamisítvány voltát legbeszédesebben a primitív, helyesírási, fogalmazási és stiláris hibákkal teli szövege bizonyítja. Aki egy kicsit is ismerte Kéthly Annát, intelligenciáját, irodalmi és politikai műveltségét, világos stílusát, azonnal megállapíthatta, hogy ez a „dokumentum” nem tőle származik.

5. Kéthly Anna magas mércét állított politikai munkatársaival, barátaival szemben, a kalandorokat, megbízhatatlan embereket igyekezett távol tartani magától. Az eredeti és hiteles MSZDP-, emigráns és Kéthly-dokumentumok bizonyítják azt, hogy Láng még mozgalmi szinten sem tartozott Kéthly Anna baráti köréhez.

„Emigrációs működés”

Láng 1957 januárjában hagyta el Magyarországot, Svájcban telepedett le. Az emigrációban a Kéthly Anna (elnök) és Szélig Imre (főtitkár) vezette MSZDP vezetősége delegálta Lángot a svájci magyar szakszervezeti csoporthoz, ahol a menekültügy felelőse lett. Így került kapcsolatba a svájci szakszervezeti főtitkárral is. Ebben a „funkciójában” fogadta a Zürichbe látogató magyar emigráns párt- és szakszervezeti vezetőket, köztük Kéthly Annát is. Láng részt vett ugyan a párt és a szakszervezet több rendezvényén, de nem volt a vezetői „elit” tagja, a vezetőségbe sem került be. (Ezeken a rendezvényeken készültek olyan fotók, amelyen Láng Kéthly Anna társaságában látható. Ezeket használta fel most Láng a Kéthlyhez fűződő állítólagos „barátságának” bizonyítására.)

Láng mozgalmi karrierje az MSZDP-ben és kapcsolata Kéthlyvel rövid idő múlva teljesen megszakadt. Láng ellen ugyanis sok panasz érkezett, amit a pártvezetőség kivizsgáltatott. Láng 1978-as saját önéletrajza szerint is az 1960-as évek közepétől „visszavonultan él, a memoárján dolgozik, mivel a semleges Svájcban a politikai tevékenység szigorúan tilos volt”. Ez szintén ellentmond annak, hogy Kéthly Anna felhatalmazásával életveszélyes küzdelmet, szabadságharcot vívott volna az exilkormány „miniszterelnökeként”.

Láng barátja, Rigoni Ernő még távolabb állt az MSZDP-től és Kéthly Annától, mert ő a magyar emigráció szélsőjobboldalán helyezkedett el. Emigrálása után csatlakozott az ukrán nacionalisták által 1942-ben létrehozott Nemzetközi Antikommunista Blokkhoz, majd a Szabadságharcos Szövetséghez. Kéthly Anna és pártja ezekkel a tömörülésekkel és tagjaikkal soha semmiféle személyes és szervezeti kapcsolatba nem lépett, messze elkerülte ezeket.

Láng Lajos „emigrációs működését” egyébként a következő tény is jól jellemzi. Két évvel Kéthly Anna halála után, 1978 végén bukkant fel ismét az ismeretlenség homályából, méghozzá az emigráns MSZDP elnökének adva ki magát. „Kéthly Anna utóda Láng Lajos a Magyar Szociál Demokrata Párt Elnöke az emigrációban” (sic!) kezdetű leveleket küldött az európai szociáldemokrata pártok vezetőihez (pl. Willy Brandthoz) és lapszerkesztőkhöz (pl. a Nemzetőr főszerkesztőjéhez, Tollas [Kecskés] Tiborhoz). Erre akkor derült fény, amikor a címzettek az MSZDP vezetőségéhez fordultak információért Lángról. (Willy Brandt is felvilágosítást kért Láng hozzá írt levelével kapcsolatban arról, hogy hány emigráns MSZDP létezik, melyik a hivatalos és kik a vezetői.)

Láng Lajos MSZDP elnöki karrierje ezzel le is zárult, többet egy ideig ismét nem hallatott magáról. (A témával kapcsolatban az is mond valamit, hogy Borbándi Gyula: A magyar emigráció életrajza 1945–1985 című összefoglaló monográfiájában Láng Lajos és Rigoni Ernő sem saját, sem álnevén nem szerepel.)

„Halk köszönő szó”

Láng és Rigoni a rendszerváltáskor bukkant fel ismét, most már az óhazában, amikor az exilkormány „miniszterelnökeként” és „külügyminisztereként” jelentkeztek az új állami vezetőknél. Gazsó L. Ferenc


szemrehányóan említi meg, hogy a „szabad magyar exilkormány 1989 novembere óta eredménytelen kísérleteket tesz arra, hogy a Kéthly Annától1960. május 7-én kapott felhatalmazásáról hivatalosan lemondjon.... Sem Szűrös Mátyásmint ideiglenes államelnök, semaz Antall-kormány (s tegyük hozzá: sem Göncz Árpád – S. E.) nem reagált lemondó nyilatkozatukra. Egy halk köszönő szóról nem is beszélve.” Feltehetően megsejtették, hogy ez az egész exilkormány-sztori csupán kitaláció, és az a bizonyos Kéthly-féle „felhatalmazás” és „végrendelet” egy silány hamisítvány, mégha az aláírás valóban Kéthly Annáéhoz hasonlít is. Így jobbnak látták csendben ad acta tenni az ügyet. (Ezért nem reagáltam akkor a hatalmas „felfedezésre”.)

Az újabb alkalommal azért döntöttem úgy, hogy mégis megírom az igazat, mert a „halk köszönő szót” az Orbán-kormánytól megkapták. Ezzel ezt a dajkamesét, hivatalosan, állami elismeréssel, igaznak nyilvánították, és ezt már nem lehet szó nélkül hagyni. Hiba lenne, ha a Kéthly Anna tevékenységét, múltját meghamisító, intellektuális, politikai, emberi mivoltát besározó, reá rossz fényt vető „sztorit” nem lepleznénk le.

Csak remélni lehet, hogy a kormány nem a Kéthly Annával kapcsolatos hamisítást jutalmazta a köszönettel. Azt pedig feltételezem, hogy az emigránskormány-mese többi részének valódiságáról a Miniszterelnöki Hivatal, a kancellária illetékes történész- és egyéb szakértői meggyőződtek, hiszen egy találó magyar közmondás szerint „messziről jött ember azt mond, amit akar”, ezért nem felesleges ellenőrizni a manapság oly sok, messziről jött ember meséjét.

2. Képek



1. A reménytelenség és a lázadás kontinenseA VILÁG SZÁZ ÉVVEL EZELŐTT

ANDERLE Ádám

A reménytelenség és a lázadás kontinense

Latin-Amerika 1900-ban

A világ száz évvel ezelőtt – e címmel készítettünk összeállítást a História millenniumi évfolyamainak tervezésekor. Helyzetkép Európáról 1900 körül – ez volt a tematikája a 2000/9–10. számnak. 2001-ben folytattuk a helyzetképek sorát az Európán kívüli világgal. Sorra vettük Kína (2001/1), Japán (2001/2), India (2001/3), Észak-Amerika (2001/5–6), Afrika (2001/7), most Dél-Amerika történelmét. A kitágult világszemléletet világra nyitott történetszemlélettel lehet megalapozni. Magunk, tanáraink, tanítványaink, olvasóink gondolkodásában.

A legfrissebb latin-amerikai kronológia az 1900-as esztendőben kevés fontos eseményt tartott érdemesnek megemlíteni. Mindenekelőtt a rettenetes földrengést Caracasban, s „El Mucho” Hernandez puccskísérletét. Három országban volt elnökválasztás (Kolumbia, Bolívia, Mexikó), Mexikóvárosban pedig a Pánamerikai Unió ekkor fogadta el az egymás közötti konfliktusok megoldására a döntőbíróság intézményét.

A bolíviai „liberális forradalom” (1899) mellett két liberális párt született ebben az évben, Peruban és Mexikóban, ám teljesen eltérő kifutással. Peruban a fehér arisztokrácia hatalmi átrendeződésére és a korábbi pozitivista ihletésű politikai filozófia kudarcára utalt; Mexikóban is erről volt szó, de a Flores Magoon testvérek Liberális Pártja és az ugyancsak ebben az évben alapított újságjuk, a Regeneración az indián és mesztic középrétegek és a munkásszervezetek szervezője lett, a mexikói forradalom (1910–17) előkészítőjeként megdöntve Porfirio Diaz csaknem 40 éves diktatúráját.

A nagyhatalmaktól való függésre utalhat e kronológiában még említett néhány adat: a guatemalai kávéexport 60%-a Németországba irányult; Peruban ekkor kezdik el a kőolaj-kitermelést az észak-amerikai és angol cégek; a francia kormány pedig három hadihajót küldött Dominikába, hogy az adósságát fizetni nem akaró kormányt megfenyegesse. Az észak-amerikai tőkés expanzió nekilendülését jelezte a hírhedten híressé váló „banánbirodalom”, az United Fruit Company (UFCO) megalakulása (1899) is, mely néhány éven belül uralma alá gyűrte Közép-Amerikát és a karibi szigeteket, s diktátorokat kreált.

E jelenség azonban ennél komolyabbnak és általánosabbnak tűnt, s Kubával függött össze. A spanyolok elleni harmincéves kubai függetlenségi mozgalom és háború (1868–78, 1895– 98) utolsó, győzelem előtti pillanatában a sikert az USA orozta el a kubai felkelőktől. A spanyoloknak fel kellett adniuk utolsó gyarmatukat Puerto Ricóval együtt, de Kuba észak-amerikai katonai megszállás alá került. S bár 1900-ban az alkotmányozó gyűlés elfogadta az új (és első) kubai alkotmányt, de a Platt szenátor javaslatára az USA által ehhez kapcsolt kiegészítés (enmienda-Platt) egy újgyarmati köztársaság megszületésére utalt. A latin Amerika megdöbbent, gondolkodói pedig riadóztatták a közvéleményt.

Irodalommal az újgyarmatosítás ellen

E riadóztató irodalom sikerkönyve az uruguayi J. E. Rodó Ariel című könyve (1900) volt. Rodó esszéjében Kalibán az Egyesült Államokat személyesíti meg, „A mindent elárasztó haszonelvűség szellemét..., a nyers erőt, a hatalmat, a jólétet és az anyagi csodákat; a nagysága és ereje keltette ámulat mind sebesebben hódít tért vezetőink – vagy talán még inkább a diadaltól könnyen megmámorosodó tömeg – lelkében ... Északimádók lettünk” – írja.

Ezzel szemben Ariel a latinságot képviseli, Latin-Amerikát, mely „maga az értelem s az emelkedett érzésvilág”, „aki” „eszményiséget és rendet jelent az életben”, s aki legyőzettetése után „legyőzhetetlenül feltámad, visszanyeri fiatalságát és szépségét”. Ariel az észokon nyugvó életfelfogást, Kalibán a haszonelvűséget képviseli.

Rubén Dario nicaraguai költő már 1898 végén használta e képet – Kuba veresége után az Egyesült Államok elleni haragos latin elutasítást képviselve: „Nem, nem lehetek ezeknek az ezüstfogú bivalyoknak a pártján”, írja, mert „ellenségeim, e latin vértől barbár részegek... Ezeknek a kalibánoknak az ideálja a börze és a gyár. Esznek,


esznek, számolnak, whiskyt isznak és milliókat csinálnak, nincs más ideáljuk”; „és mert nem szeretjük a bifszteket, és nem mondjuk, all right, úgy néznek ránk, mint alsóbbrendű lényekre”. Ő nem lehet a győztes Kalibán, a „gigantikus Behemót”, „a nagy Bestia” pártján, szögezi le Rubén Dario, mert az „egész faját” veszélyezteti.

A venezuelai Cesar Zumeta a beteg kontinensről értekezett (1899) a fehér nagyhatalmak rasszista civilizációs küldetésének hazugságára figyelmeztetve, mely Latin-Amerika újragyarmatosítását tűzte ki célul. Az „idegen hódító”, az Egyesült Államok ellen össze kell fogni és fel kell fegyverkezni, sürgeti Zumeta: „Azonnal kötelességünk önmagunk felfegyverzése. A föld gyenge népei közül az egyedüliek, amelyeket még nem igáztak le, a spanyol-amerikai köztársaságok.”

Alcides Argüedas viszont saját „beteg népéről”, Bolíviáról készített pillanatfelvételt. Az indián számára, aki bányász és földműves, „nem létezik más, mint a fájdalom és a küzdelem. Közömbössége, keménysége, egoizmusa, bizalmatlansága minden iránt, kegyetlensége és bosszúálló vonásai elnyomatottságából, megalázottságából adódnak”, írja. A mesztic intelligens és készséges, „álmodozó, meggondolatlan és szenvedélyes”, aki „mindent jónak és tökéletesnek fogad el”: „szerencsétlenségünkre az országban ez az uralkodó osztály”,teszi hozzá. A fehér embert az „empleománia”, a hivatalok bűvölete jellemzi, gyenge akaratú, mélyen konzervatív, akinek az indián elnyomásában is nagy szerepe van, mondja. A felemelkedést Argüedas az erős nacionalista caudillótól várja, aki „a népet megőrzi és fejleszti, fegyelmezi és neveli”, túllépve a korrupción, nepotizmuson és zsarnokságon.

A kapitalizmus győztesei és vesztesei

A századvég meghatározó jelensége a világgazdasághoz visszakapcsolódó Latin-Amerikában a tőkés fejlődés nekilendülése volt. A kávé, a cukor, a gyapot, a kakaó, a banán és a kaucsuktermelés nagy korszakának Európa és Észak-Amerika ujjongott. Az Andok négyezer méter magasságába felfutó vasutak rezet, szenet, vasat, ónt, salétromot és számos ritka ércet vittek a tengerparti kikötőkbe. Elkezdődött a kőolaj kitermelése is.

A kapitalizmus ekkor ért el az Andok indián térségeibe, s az eddig értéktelennek tartott indián közösségi földek kisajátításával és elrablásával járt. Venezuelától Chiléig gigantikus és elképesztően erőszakos társadalmi-gazdasági átalakulással, új nagybirtokos csoportok és latifundiumok kialakulásával járt. Vesztesei az indiánok, nyertesei pedig a fehér és mesztic középrétegek és a külföldi vállalatok voltak.

Az indián földvédelmi harcok és felkelések elborították az indián Amerikát, az Andokon túl Közép-Amerika és a Yucatán-félsziget maja népeit is besodorva ebbe a hatalmas indián áradásba. Ezek hatására születnek meg az első városi indiánvédő szervezetek, a kormányok óvatos indiánbarát nyilatkozatai, de az első radikális indiánvédő álláspontok is. A századelőn a perui Manuel González Prada egyenesen politikai prostitúcióként jellemzi az álszent kreol (fehér) politikát: „Kormányformánk nagy csalást jelent, s nem lehet demokratikus köztársaságnak nevezni azt az államot, amelyben két vagy három millió embert [ti. az indiánokat] ténylegesen megfosztanak emberi jogaiktól.” „Az indiánoknak saját erejükből kell a szabadságot megszerezni, nem várakozva addig, amíg elnyomóik humanistákká válnak ...”

Brazília belső vidékein a nagybirtok szorítását az őket szolgáló banditacsoportok (cangaceiros) és bérgyilkosok (jaguncos) tették rémületessé a századvégen. Az 1889-ben születő brazil köztársaság ezen miliőjében a lázadásnak kevés esélye volt, ezért a népi ellenállás a messianisztikus vallási mozgalmak formáját öltötte. A legismertebb mozgalmat Antonio Conselheiro szervezte Bahia államban. A kaucsukláz szülte maffiák háborúiból és a társadalomból kivonuló több ezres csapat 1871–93 között vándorolt Brazília belső vidékein, majd 1893–97 között letelepedett. A nyolcezer hívő-követő – parasztok, pásztorok, munkások – megszervezte független államát Canudos néven. Ceara államban Joaseiro szervezett hasonló szabad körzetet.

Canudos történetét ismerjük pontosabban Euclides da Cunha Os Sertôes című könyvéből (1899-ben írta, 1902-ben jelent meg). A Sertão mesztic lakóit, akik kivonultak az őket elnyomorító államból, a megsértett és civilizációs dühtől eltelt fiatal köztársaság fegyverrel akarta idomítani a „rend és haladás” új eszméihez. S mert a canudos ellenállt, az 5000 brazil katona csaknem egy éves harc után elpusztította a békességre vágyó szabad közösséget, mindenkit megölt, 5200 házát pedig lerombolta.

A századfordulón a kapitalizmus elérte a nagyvárosokat is, ahol szaporodtak a gyárak: először a sör- és pipereszappangyárak jelentek meg, ezeket követték a textil-, üveg- és bőrgyárak, melyek körül milliónyi kisüzem született, s a szolgáltatások sok ezer miniműhelyei és utcai árusai. A századfordulón a városokban megjelenő villamosok, gázlámpák, esti újságok és bordélyházak jelezték Latin-Amerika új korszakát.


Megszületőben volt a munkásosztály is Brazília végtelen gyapotföldjein, a kubai Oriente és a perui Chicama-völgy cukorültetvényein; az Atacama óceánkiterjedésű sivatagában salétrombányászok tízezrei zsúfolódtak barakktáborokba. A perui Cerro de Pasco Copper Corporation 4500–5000 méter magasan fekvő bányái ontották a rezet, amit a világ legmagasabb vasútja vitt le Lima-Callao kikötőjébe. E nem városi munkásrétegek hazai forrásokból toborzódtak, többségükben indiánok, négerek, meszticek, mulattok, zámbók. A nagyvárosokban többségében olasz, spanyol, portugál, francia, német és más európai: délszláv, orosz, lengyel, magyar, valamint japán, indiai és kínai bevándorlókból toborzódott a munkásság.

Argentínába 1881–1915 között 2,8 millió európai érkezett, Brazíliába is hasonló nagyságrendben jöttek. Uruguay, Kuba, Venezuela, Chile voltak még e népvándorlás centrumai. 1901-ben São Paulo munkásságának 90%-a, Buenos Aires lakosságának 49% (1914) volt külföldi.

Az olyan nagyvárosok, mint Havanna, Buenos Aires, Lima, São Paulo, Rio de Janeiro nyomornegyed-Bábelekké váltak. Egymástól elkülönülve telepedtek itt meg az egy provinciából jött indiánok, az azonos foglalkozást űző négerek vagy „libanoniak”, zárt kolóniákban bújtak össze az európaiak és ázsiaiak, ahol csak anyanyelvüket használták, saját kocsmáikba, lebujaikba, bordélyaikba jártak.

Kocsma, tangó, rumba, szerencsejáték

Reményét vesztett, a régi, elhagyott élet után vágyakozó, keserű-szomorú hangulat áradt szét a kontinens külvárosi munkásnegyedeiben, amelyek a kocsma és az alkohol, a szerencsejáték és a nyilvánosházak világának tűntek. Új folklór és népzene született a századfordulón, mely ezt az életérzést fejezte ki. A perui-bolíviai indián bányászok között megszületett a huayno, melynek dalai ezt a reménytelenséget sugározták.

A Csendes-óceán menti kikötővárosokban, Guayaquilben, Limában és Valparaisóban is új, meszticnek nevezett műfaj születet, a vals criollo, a dél-amerikai valcer. Földpadlós kocsmák durván ácsolt asztalai mellett rezignált, fatalista dalokat kísért a gitár. Soraik mély depressziót sugároztak.

A havannai kikötő negyedeiben a néger dokkmunkások afrikai isteneikhez bújtak esténként és rumbát kísértek dobjaikkal a fekete farsang felvonulói.

Ez a reménytelenség-érzés hozta létre a századfordulón Buenos Airesben a tangót is. Itáliai, spanyol, argentin, mesztic, indián, arab és zsidó munkások-munkanélküliek közös találmánya volt a tangó, amelyet a külvárosok kocsmáiban, bordélyházak homályában, éjszakai kabarékban főleg európai bevándoroltak énekeltek, akik jobb hazát keresni indultak Amerikába, s ehelyett Buenos Aires nyomornegyedeiben találták magukat. Érzelmesség és fájdalom, nosztalgia és könnyek, keserű szerelem remegett a tangó hangjaira egymáshoz simulókban.

1905-ben átkelt az óceánon is – először Párizsban hódított. Kezdetben csak férfiak (egymással) táncolták, a századfordulón azonban már az asszonyi fájdalmak is megjelentek a vegyes párok által táncolt zene szövegeiben.

A hatalmassá duzzadt külvárosok tömegei persze félelmet is keltettek. A munkáskérdés azonban 1900-ban elsősorban még rendőrségi ügy, s az iskola is a rendszer szolgálatára igyekezett betörni sokfajta bőrszínű nebulóit. Limában ekkor és ezért születhetett a közmondás: „A betűt vérrel tanuljuk”.

Kocsma, alkohol, szerencsejáték, utcalányok, tangó és rumba, elűzött indiánok, vérrel áztatott hegyvidékek, gringo arrogancia. Ez volt a századforduló.

De valami más is.

Új utakat keresve

A Flores Magoon testvérek által alapított Regeneración (1900), mint neve is erre utalt, új utakat keresett Mexikó és Latin-Amerika számára: „Új emberek kellenek”, írták. Egy „szociális liberalizmus” programját kezdték formálni: „a gyárakat, bányákat a nép birtokába kell adni”. A „haza méltóságát” követelték vissza a külföldiektől való alávetettség éveiben, „egy láncok nélküli hazát” képzelve el, amelynek szerintük az indián közösségek és a mesztic ejidók földközösségein kell létrejönnie.

A 20. század Latin-Amerikában tehát a keserűség, a szomorúság és az apátia, valamint a lázadás és új jövőépítés erőterében született meg. „Bajai” és reményei egyaránt hatalmasak voltak.


2. Képek








1. Indiánok, meszticek, fehérekFARKAS Ildikó

Indiánok, meszticek, fehérek

Latin-Amerika etnikai térképe már a 19. század folyamán is tarka volt: őslakos indiánok, a spanyol hódítók leszármazottai, (kreolok), az indián és a fehér népesség keveredéséből származó meszticek, a behurcolt fekete rabszolgák felszabadított leszármazottai és azoknak a fehérekkel történt keveredéséből származó mulattok, valamint az indián-fekete keverék zambók népesítették be a kontinenst, mintegy 60 milliónyian. Ez a kép a századforduló környékén legnagyobb hullámát elérő európai bevándorlással lett még színesebb. 1870 és 1914 között 10 millió európai (főleg olasz, spanyol, német, de jelentős számú kelet-európai is) telepedett le elsősorban a La Plata régiójában (Brazília, Argentína, Uruguay területén, ez utóbbi népességének 1915-ben majdnem fele volt bevándorló).

Az etnikumok keveredése különböző összetételű régiókat hozott létre. Kialakult egy fehér (La Plata: Uruguay, Argentína, Chile és Brazília egyes részei), egy mesztic (Mexikó, Közép-Amerika, Kolumbia), egy indián (az Andok országai: Peru, Ecuador, Bolívia, Paraguay, Guatemala) és egy mulatt Amerika (Karib-térség, Brazília egyes részei, Venezuela és Kolumbia karibi zónái). Mindezt az ázsiai bevándorlók (főleg Kuba, Mexikó, Peru, Bolívia területeire) tízezrei tették még színesebbé.

Az etnikumok saját kultúrával rendelkeztek, és – bár létezett keveredés – őrizték is azt. Mindezekből alakult ki az, amit ma Latin-Amerikának nevezünk: spanyol katolicizmus, európai műveltség, indián és afrikai hagyományok összessége kavargott a századelőn.


1. Politikáról, gazdaságrólFARKAS Ildikó

Politikáról, gazdaságról

Közép- és Dél-Amerika spanyol és portugál gyarmatai a 19. század folyamán kivívták függetlenségüket. A felszabadító háborúk után 18 független köztársaság alakult.

Anarchia és diktatúra

Az új államok területei a volt gyarmati közigazgatási egységek határait követték, ami rengeteg konfliktushoz vezetett az országok között és azokon belül is. Polgárháborúk, vég nélküli határviták és egymás ellen vívott háborúk módosították az államok területeit. A külpolitikai bizonytalanság aztán fokozta a belpolitikai anarchiát, amelyet időről időre erőskezű diktátorok fékeztek meg és teremtettek rendet.

Latin-Amerika századfordulós politikatörténetére az anarchia és a diktatúra nyomta rá bélyegét. A köztársaságok sokat változó alkotmányaiban állandó maradt az Egyesült Államok példájára megalkotott erős elnöki hatalom túlsúlya a végrehajtó hatalommal szemben, és ez megkönnyítette az átmenetet az elnökségből az egyszemélyi uralom felé, vagy fordítva. A politikai ideológiában pedig megjelent a radikalizmus fogalma és gyakorlata.

A politikai harcok gyakran tájegységekhez kötődtek: a kikötővárosok és az exportban érdekelt oligarchák centralizmusa szemben állt a vidéki elitek föderalizmusával. A regionalizmust az is fenntartotta, hogy az országokat, azok különböző területeit nem kapcsolta össze a gazdaság, a helyi piac, így nem alakult ki érdekegység. Ennek oka pedig Latin-Amerikának a világgazdasági rendszerben a századfordulótól betöltött szerepében keresendő.

Export: gyümölcs, állat, ásvány

A térség a századfordulóra a világgazdaság része lett. Exportja főként mezőgazdasági termékekből és ásványkincsekből állt. Latin-Amerikából származott a világ állatexportjának 11%-a, a kávé-, kakaó- és teaexport 62%-a, a cukorkivitel 37%-a és a bőr- és kaucsukexport 25%-a. Mindennek motorja a külföldi (a századfordulón még majdnem felében angol, ám egyre növekvő arányban amerikai) tőkebefektetések voltak.

A mezőgazdasági termékek óriási földbirtokokról, ültetvényekről származtak. Kubában dohány, cukor, Brazíliában kávé, Peruban cukor, gyapot, Argentínában gabona (és hús) dominált az ültetvényes gazdálkodásban. Közép-Amerika államai ekkor váltak az észak-amerikai United Fruit Company (1899) által alávetett banánköztársaságokká a trópusi gyümölcsök exportja révén.

A mezőgazdaság növekvő földigényét az indián közösségek földjei rovására elégítették ki (s az emiatt sorozatban kitörő felkelésekben nemritkán maguk az indiánok is áldozatul estek), főként Peru, Bolívia, Ecuador, Mexikó, Guatemala vidékein. A versenyben a régi, kreol földbirtokosok közül sokan tönkrementek, földjeiket külföldi társaságok szerezték meg. Így járt a paraszti gazdaságok egy része is. Ekkor kezdődött a latin-amerikai mezőgazdaság polarizálódása: óriási latifundiumok uralma és a családi önellátáshoz alig vagy egyáltalán nem elégséges kisbirtokok tengődése jellemezte a helyzetet. A nagybirtokon pedig újjászületett a munka korábbi kényszerformája: a peon-rendszer. Mind a földjüket vesztett, a közösségi kötelékekből kiszakadó indiánok, mind az ültetvények valamikori – a századfordulóra már felszabadított – rabszolgái a nagybirtok munkásai lettek, formailag bérmunkásokként (peon), valójában személyes függőségben a földesúrtól, aki megszabta a bért, a munkafeltételeket, az árakat a boltban, ahol a peon vásárolhatott.

Latin-Amerika ásványkincseit az egyre növekvő bányaipar termelte ki. Mexikó (higany, ólom, vas, réz), Chile (réz, salétrom), Bolívia (ón), Peru (réz) kincseit többezer méteres magasságban bányászták színesbőrű munkások, gyakran embertelen körülmények között. A világ legmagasabban fekvő, az Andokban kanyargó vasútja szállította az ásványkincseket és a szenet, vasat a tengerparti városokba, ahol hajóra rakták. Fokozódott a partvidékek fontossága, és a costa (partvidék) gazdasági hegemóniája véglegessé vált a belső területek rovására. (Az egyes földrajzi egységek közötti napjainkig tartó ellentét eredete ide vezethető vissza.)

A nagyvárosokban megindult az iparosodás, sorra létesültek a textilipari és a mezőgazdasági termékeket feldolgozó gyárak. A nagyüzemeket kisüzemek és apró műhelyek ezrei vették körül, amelyek az utcai árusok millióival a lakosságot is kiszolgálták.


A térség országai azonban nem egymással kereskedtek, hanem külső hatalmakkal, a régió gazdaságilag nem kapcsolódott össze.

2. Képek


1. Európai hagyományokról, helyi társadalomrólFARKAS Ildikó

Európai hagyományokról, helyi társadalomról

Nagybirtokosok, ügyeskedők

Latin-Amerika társadalmát etnikai, regionális és vagyoni különbségek tagolták. Az uralkodó réteg a kreol földbirtokos arisztokrácia és – a térség fejlettebb országaiban (Argentína, Chile, Uruguay) – a nagypolgárság volt, spanyol (portugál) nyelvük és kultúrájuk maradt domináns a sokféle kultúra együttélése idején is. Fényűző vidéki haciendáikon és városi palotáikban az európai civilizáció szokásai és hagyományai szerint éltek, európai divatot követtek, európai ételeket és italokat fogyasztottak. Szolgáik persze színesbőrűek (feketék) voltak.

Középrétegek

A térség fejlettebb országaiban számottevő középréteg alakult ki. A szintén a spanyol kultúrkörön nevelkedett – fehér, kreol vagy mesztic származású – értelmiség (a régió országai közül 1914-ig csak Brazíliának nem volt egyeteme) jelentős forrása lett az USA-ellenességnek, a politikai liberalizmusnak és radikalizmusnak.

Az európai bevándorlók leginkább munkások (szakmunkások, kézművesek) lettek, és az akkor kialakuló nagyvárosok lakosságának jelentős hányadát alkották, nyelvüket, hagyományaikat, szervezeteiket őrző zárt csoportokban éltek. A századfordulón megjelenő első munkásszerveződések is az európai egyletek mintájára alakultak meg.

A szakképzetlen munkások és a bányászok főként színesek voltak: feketék, mulattok, meszticek, zambók és indiánok (akik a feketéknél ugyan gyengébb fizikumúnak bizonyultak, de a magaslati viszonyokat és a hűvösebb éghajlatot jobban bírták azoknál, ezért nagyszámban dolgoztak az Andok bányáiban), valamint egyéb, kelet-európai és ázsiai bevándorlók. Életkörülményeik, munkafeltételeik rendkívül rosszak voltak, erről számtalan korabeli regény beszámolt, csakúgy, mint a nagybirtokokon dolgozó, az úrnak kiszolgáltatott helyzetben lévő (szintén főként színes) bérmunkások tömegeinek nyomoráról. A terjeszkedő nagybirtok kisajátította az indián földeket, szétzilálta az indián közösségeket és nemegyszer kiirtotta az ellenálló indiánokat. Ez ellen a folyamat ellen a századfordulótól kezdődően lépett fel az indigenisták mozgalma, harcot kezdve az indiánok jogaiért.

2. Képek




1. "Amerika az amerikaiaké"FARKAS Ildikó

„Amerika az amerikaiaké”

Az Amerikai Egyesült Államok a latin-amerikai függetlenségi háborúk idején megfogalmazta nevezetessé vált tézisét (Monroe-doktrína, 1823), mellyel veszélyesnek minősítette azt, ha valamely európai hatalom kiterjesztené uralmát „e félteke bármely részére”. Ez az álláspont a függetlenség támogatását és a gyarmatosítás elutasítását jelentette, de már a 19. század folyamán maguk a latin-amerikai országok is érezhették ennek mögöttes tartalmát: a térséget az USA saját érdekszférájának tekintette. Az 1889-ben az Egyesült Államok kezdeményezésére és vezetésével létrejött Pánamerikai Unió gyakorlatilag az USA gazdasági behatolását segítette elő.

A még meglévő spanyol gyarmat, Kuba, már évtizedek óta (1868–78, 1895–98) küzdött a függetlenségért. A szinte a győzelem előtt érkezett amerikai segítség ugyan megszabadította Kubát a régi gyarmatosítóktól, de új függőséget hozott a karibi országnak. 1898-ban robbanás történt egy havannai kikötőben horgonyzó amerikai hadihajón. Az amerikai külpolitika kapcsolatba hozta az incidenst a spanyol uralom ellen irányuló kubai felkeléssel, és háborút indított Spanyolország ellen. A háború négy hónap alatt a spanyolok teljes vereségével ért véget. Az 1898 decemberében aláírt párizsi békében Spanyolország lemondott Kubáról, Puerto Ricoról és a Fülöp-szigetekről, amelyek részben formális függetlenséget nyertek, részben közvetlenül az USA-hoz kerültek. Spanyolország ezzel végleg kiszorult az amerikai kontinensről, az Egyesült Államok viszont egyre biztosabb pozíciókat szerzett.

Az 1890-es évek közepére a Latin-Amerikába irányuló amerikai tőkekivitel megtörte az angol tőke addigi túlsúlyát. 1901-ben Anglia szerződésben mondott le a panamai csatorna megépítésének jogáról az USA javára. Panama „függetlensége” – az USA-val szembeszálló Kolumbiától való elszakadása – szintén az Egyesült Államok támogatásával valósult meg. A függetlenséget (1903) azonnal követte az egyezmény, amely egy zónát az Egyesült Államok fennhatósága alá helyezett a csatorna számára. A Panama-csatorna 1914-ben készült el, és a világ legnagyobb forgalmú övezetévé vált.


1. Ismét a HabsburgokrólOLVASÓINK ÍRJÁK

STAMPA László (Kanada)

Ismét a Habsburgokról

A szájhagyomány mindig is része volt a történeti közgondolkodásnak. Tények és legendák határterületén mozgó emlékekből adjuk közre, rövidítve, kanadai olvasónk levelét.

Régóta előfizetője vagyok „lapunknak”. A 2002/2. számban a kelet-európai uralkodócsaládokról szóló, 2001/7. számhoz kiegészítéseket fűző olvasói levélhez szeretnék hozzászólni.

A dinasztiaalapító Ferdinánd bolgár cár is a Bourbon-Pármai családból házasodott. (Nemcsak Mihály román király és Habsburg Ottó, amint az az olvasói levélben szerepelt.)

II. Sándor szerb királynak valóban a bátyja, György volt a trónörökös. György azonban meggyilkolta a csicskását, mert az nem vitt el egy rózsacsokrot egy művésznőnek. (A trónörökös a földhöz vágta, majd ráugrott és agyontaposta a szerencsétlen embert.) Erre Györgyöt elmebetegnek nyilvánították és kizárták a trónörökösödési vonalból. Valóban az országban maradt 1945 után is, Titó Jugoszláviája tábornagyi nyugdíjat fizetett neki. A magyar nejéről most hallok először.

Nem a Karagyorgyevicsek voltak a magyarbarátok (ahogy az az olvasói levélben szerepel), hanem a megelőző dinasztia, az Obrenovicsok. Obrenovics Sándor királyt meggyilkolták a feleségével együtt, Draga királyné több darabban távozott a palotából az erkélyen keresztül. (A karddal lemetélt emlői előbb, aztán a királyné.) Sándor elődje és apja, Milán király eljött a kecskeméti vásárba, leállt beszélgetni a gazdákkal, hogy eladja a disznait. Milán az Osztrák–Magyar Monarchia melletti barátság híve volt, ellentétben a Karagyorgyevicsokkal, akik oroszbarátok voltak. (A trónra került I. Péter királynak orosz nagyhercegnő volt a felesége.)

A Habsburg- és a Savoyai-család valamikor házasodott egymással. V. Ferdinánd magyar királynak Anna Karolina savoyai hercegnő volt a felesége, míg a nagy Habsburg-püfölő II. Viktor Emánuel piemonti, majd olasz király felesége Adelhaid osztrák hercegnő volt. Most, hogy mindkét család alól kihullott a trónszék, igazán összebékülhetnének egymással.

Rudolf trónörökös elhunyta után Ferenc József öccse, Károly Lajos lett a trón örököse, röviddel Rudolf után azonban ő is elhalálozott. Három fia volt: a magyargyűlölő Ferenc Ferdinánd, a magyarkedvelő és nyelvünket beszélő Ottó főherceg és Ferdinánd, akit rangon aluli házasságáért kitagadtak a családból és az aranygyapjas rendből, megfosztották vezérőrnagyi rangjától és megtiltották neki a család nevének a használatát. Attól kezdve Ferdinánd Burgnak nevezte magát. Burgékról nem tudok semmit, lehet, hogy nem volt utóduk. Míg Hochenbergékről – Ferenc Ferdinánd és Chotek Zsófia leszármazottairól – igen, ők egy időben a Habsburg-család ügyvédei voltak.

Albrecht főhercegről, Frigyes főherceg fiáról azt hallottam (a mostohanagyapám testvére Frigyes főherceg birtokain volt főerdész, onnét tudom), hogy amikor az ifjú Albrecht kiment a földekre, az akkori mezőgazdasági őstermelők mondták: Itt jön az ifjú Prónay! Albrecht ugyanis Prónay György huszár századosra hasonlított, aki Frigyes szárnysegédje volt, később a kis Albrecht főherceg nevelője és ezredes. A történet háttere: Frigyes hatalmas Habsburg–Este-i vagyont örökölt, amelyet csak akkor kaphatott meg, ha fiúörököst „produkált”, különben Ferenc József ágára szállt volna a vagyon. Izabella főhercegasszony már rengeteg leányt szült, de fiút nem. A végén mégiscsak Frigyes kapta meg az örökséget...

Ferenc Ferdinánd szorgalmasan látogatta Frigyes főhercegék házát, Izabella mama így abban reménykedhetett, hogy egy császárnak lesz az anyósa. Ferenc Ferdinánd azonban hamarosan tisztázta, hogy Chotek Zsófia grófnő udvarhölgy kedvéért teszi ezt. (A szobalány az udvarhölgy szobájában az éjjeliszekrény fiókjában talált egy FF monogrammal ellátott dupla fedelű aranyórát.)

Úgy tudom, Albrecht – aki a hungaristák titkos királyjelöltje volt V. Béla néven – Argentínába távozott, és azóta meghalt. A vagyont leánytestvérei örökölték és átalakították részvénytársasággá. Albrecht második házasságot is kötött, Bocskai Katalin okl. tanítónővel, a frigyből Sarolta kir. hercegnő származott. Sorsukról nem tudok semmit. Remélem, hogy az osztálynélküli társadalom nem részesítette Katalin hercegasszonyt és Sarolta


hercegnőt olyan elbánásban, mint Lutz Gizellát, akit évekig tömlöcben tartottak csak azért, mert hat hónapig Szálasi Ferencné volt. Úgy tudom, Albrecht Katalintól is elvált.

Javaslom, hogy a folyóirat nyisson egy „petykarovatot” olyan anyagok számára, melyek levéltárakban nem találhatók.


1. A legõsibb hajóHÍREK

FARKAS Ildikó

A legősibb hajó

Eddig az ismert legősibb hajónak egy egyiptomi sírban talált bárkát tartottak, amelyet Kr. e. 3000 környékén készíthettek. Ez év júniusában azonban brit és kuvaiti régészek Kuvait sivatagában kátránnyal borított deszkákat találtak, amelyek valamikor egy hajó részét alkották. A kátrányon kívül erre még az is utal, hogy a deszkák másik felén kagylók maradványai láthatók. A lelet mintegy kétezer évvel korábbra helyezheti az első hajó megépítésének idejét. (Korábbról, egészen Kr. e. 8000-ig visszamenően is ismerünk vízi járműveket, ezek a maradványok azonban nem igazi hajók, hanem tutajok vagy kenuk alkotórészei voltak.)

A mostani lelet a kuvaiti As-Sabiyah lelőhely egyik kőépületéből került elő. A lelőhely a szén-14-es kormeghatározások szerint Kr. e. 5500–5300 körül épülhetett. A hajót kereskedelmi vagy halászati célra használták, bár kis mérete inkább az utóbbit valószínűsíti. Szakemberek szerint még korábbi hajómaradványok kerülhetnek elő a jövőben, mert az egyéb régészeti leletanyagban több utalás is van a hajózás korai kezdetére.

Toumai: új emberős?

A tudományos világ már a múlt évben felfigyelt egy szenzációsnak mondott felfedezésre: 2001 júliusában a csádi Djurab-sivatagban francia régészek emberszabású koponyát találtak, amelyet – akkor még csak a körülölelő kőzetek korából kiindulva – 6-7 millió évesre becsültek. Mivel az addig ismert legrégebbi emberszabású, vagyis a majomféléktől lényegesen különböző leletek ötmillió évesek voltak, a lelet nagy érdeklődést és erős kételkedést is kiváltott a tudóstársadalomból.

A Toumai névre keresztelt koponya (ez helyi törzsi nyelven „az élet reménységé”-t jelenti) primitív és fejlettebb részekből áll: a koponya majomszerű, viszont az arckoponya aránya hozzá kisebb (azaz „emberszerűbb”) és a fogak is az emberéhez hasonlítanak. A szemöldökeresz típusa viszont eddig ismeretlen jegyeket mutat.

A koponyát hosszas tudományos vizsgálódás során ez év júliusában mutatták be a szakembereknek, azzal az eredménnyel, hogy a lelet kora 6-7 millió év, és így az emberfélék családjának eddig ismert legkorábbi képviselőjének tartható.

A Nature, a világ egyik legrangosabb tudományos folyóirata szerint rendkívül fontos paleoantropológiai leletről van szó. 10 millió évvel ezelőtt a világban számos majomfaj létezett, de az emberfélék családjának (Hominidák) eddig ismert legkorábbi, jó állapotban megmaradt, a csimpánzoktól és más majomfajoktól jól elkülöníthető képviselői csupán 5 millió évvel későbbi üledékekből kerültek elő – írja a Nature. A köztes 5 millió éves időszakban kellett megtörténnie a két fejlődési vonal szétválásának, ám az onnan származó emberi leletanyag hiányos és bizonytalan. Egyes kutatók szerint a mostani felfedezés jelentheti a régóta keresett „hiányzó láncszemet”, mások viszont úgy vélik, lehet, hogy csak egy oldalág képviselőjével van dolgunk.

A lelet helyszíne is kétségessé teszi azt a teóriát, miszerint az emberiség bölcsője Afrika szarvában lett volna, hiszen a Djurab-sivatag attól 3000 kilométerre északnyugatra helyezkedik el. Az évmilliókkal ezelőtt kiszáradt tó területe gazdag őslénytani lelőhely: 1974 óta az itt kutató francia Brunet és csapata több ezer ősállat nyomaira bukkant, és az elmúlt időszakban hat emberszabású élőlény maradványait is feltárták.

Árpád-kori falu Tiszaalpáron

Tiszaalpáron 2002 áprilisában megnyitotta kapuit a Kárpát-medencében egyedülálló skanzen. A szabadtéri néprajzi múzeum egy helyi ásatás során előkerült Árpád-kori falu kicsinyített mása, minden objektum a régészeti kutatások eredményeinek alkalmazásával készült, kizárólag természetes anyagok – föld, agyag, fa, kender, nád, vessző – felhasználásával. Felépült két veremház kemencével, bennük anyag- és mérethű edények láthatók. Épültek külső kemencék is, valamint földbe mélyített gabonatároló verem, illetve kisebb állatok tartására használt karám is.

Nem véletlenül lett Tiszaalpár az Árpád-kori falu felépítésének színhelye. Az itt húzódó bronzkori földvár régészeti kutatásai bizonyítják, hogy a térség az Árpád-korban már lakott volt. A hely jelentős szerepet kapott


Anonymus Gesta Hungarorumában is: a legenda szerint itt, Alpár mezején zajlott le a honfoglalás döntő ütközete Árpád és Zalán vezér között.

Az Árpád-kori falut bemutató szabadtéri múzeum még nem teljes, hiányzik ugyanis a keresztény kultúra szimbóluma, a templom. Ennek megépítésére pályázaton próbálnak támogatást szerezni.

Megbékélés a virágoskertben – 500 év után

Anglia középkori történelmének viszályokkal és folyamatos polgárháborúval vészterhes időszakát jelöli a Rózsák háborúja elnevezés. Két főnemesi család, a címerében piros rózsát viselő Lancaster- és a fehér rózsát viselő York-ház vetélkedett a 15. század folyamán az ország feletti uralomért (III. Edward [1327– 77] két fiatalabb fia lett Lancaster, illetve York hercege, tőlük eredt a két dinasztia). Shakespeare királydrámái máig eleven képet adnak az angol történelem fordulatairól.

1399-ben az akkori királyt, II. (Plantaganet) Richárdot unokatestvére, Lancaster Henrik letaszította trónjáról, és IV. Henrik (1399–1413) néven királlyá koronáztatta magát. A Plantaganetekkel szintén rokon York-házból való Edward herceg 1461-ben elfoglalta Londont, és legyőzte az akkori Lancaster-házi királyt, VI. Henriket, és maga ült a trónra IV. Edward néven. Uralma alatt tovább folytatódott a harc, melynek során a Lancaster-házat (legalábbis férfiait) szinte teljesen kiirtották, de magán a York-házon belül is megindult a küzdelem a hatalomért. IV. Edwardot halála után kiskorú fia, V. Edward követte a trónon, őt azonban nagybátyja, Richard megölette, és maga lett a király III. Richárd néven (1483). A Lancasterekkel rokonságban álló (anyja Lancaster-lány volt) Tudor Henrik tudta végül a yorki III. Richárdot legyőzni (1485), és miután feleségül vette a York-ház trónörökösnek számító tagját, Erzsébetet, VII. Henrik néven (1485– 1509) királlyá koronázták. Ezzel ért véget a Rózsák harca.

A viszály a hagyomány szerint 1460-ban kezdődött, a templomos lovagok kertjében, ahol Plantaganet Richárd, York hercege és Somerset hercege (Lancaster) összeveszett, és a kertben nyíló fehér és piros rózsákat (melyeket a templomosok Jeruzsálemből hoztak és féltőn gondoztak) a vita hevében kitépkedték. A kertben mindeddig azóta sem ültettek rózsákat. 2002. június 9-én azonban, a Kertek Napján, több mint 500 év után először, 16 fehér és 16 vörös rózsabokrot ültettek a templomos lovagok egykori londoni kertjében, a Temple Gardens-ben, egymás mellé.

Focitörténelem

A labdarúgó-világbajnokság kapcsán ismét szóba került a futball eredete, és egyre többet hallhattunk arról, hogy nem is Anglia a szülőhazája. Valóban, a legkorábbi feljegyzések szerint a 2. században Kínában játszottak egy labdajátékot, amelyben a játékosok egymást kicselezve vezetgették a labdát.

Az ókori görögök és a rómaiak is ismertek hasonlót, bár náluk engedélyezett volt a labda kézzel való érintése és hordozása is.

A labdarúgás mai formája azonban vitathatatlanul Angliában alakult ki, ahol már a középkorban játszottak valamiféle futballhoz nagyon hasonló játékot. (Az első ilyen feljegyzésben a labda szerepét egy dán bandita feje töltötte be...) III. Edward király 1365-ben betiltotta a játékot, részint annak erőszakos jellege miatt, részint mert az elvonta a katonák figyelmét és idejét olyan fontos tevékenységektől, mint az íjászat gyakorlása. A foci azonban már akkor is népszerűbb volt annál, minthogy egyszerűen be lehetett volna tiltani.

A 16–17. században, az első mérkőzéseken még különböző létszámú csapatok játszottak egymás ellen olyan hatalmas pályán, ahol a kapuk – két, egymástól néhány méternyire leszúrt pózna – akár 3-4 mérföldre is lehettek egymástól. 1801-ben meghatározták a csapatok egyenlő létszámát, a pálya méretét (80–100 yard hosszú) és a kapuk felépítését.

A jelenlegi szabályok az 1870-es években alakultak ki. Az első fociklub 1857-ben jött létre Sheffieldben, 1863-ban pedig Londonban már 11 klub alakította meg a nemzeti futballszövetséget. 1904-ben a nemzeti szövetségek létrehozták a FIFA-t, és 1930-ban megrendezték az első világbajnokságot.

2. Képek








1. Klímaváltozás és a történelemHELD József

Klímaváltozás és a történelem

Brian Fagan, a Los Angeles-i állami egyetem régészprofesszora legutóbbi könyvében (Floods, Famines and Emperors. El Niño and the Fate of Civilisations. – Árvizek, éhínségek és császárok. El Niño és a civilizációk sorsa. Boston, 1999) olyan összefüggésekre mutat rá, amelyek sokban megváltoztathatják a történészek nézeteit a civilizációk fejlődéséről és hanyatlásáról.

Először állnak ugyanis rendelkezésre megfelelő klimatológiai adatok a civilizációk fejlődésének és hanyatlásának vizsgálatához.

Fagan részleteiben tárgyalja ezeket a tényezőket a mezopotámiai, az egyiptomi s a közép- és észak-amerikai, rég eltűnt civilizációk esetében. Olyan kérdésekre keres választ, hogy milyen hatása volt a múltban a természeti katasztrófáknak, a hosszan tartó szárazságnak, az ezt követő éhínségnek, az áradásoknak, s hogyan befolyásolták ezek az események a népek hitét vezetőikben és társadalmuk intézményeiben.

Az egyiptomi, a mocha és a maja civilizációk példája azt mutatja, hogy két választása volt a régmúlt társadalmainak: földjük kimerülése után elhagyják szállásterületüket (mint a maják, a mochák és az észak-amerikai indiánok egy része tette), vagy olyan újításokat vezetnek be, amelyek növelték földterületük eltartó képességét (mint az egyiptomiak tették).

Kimutatható ugyanis a kapcsolat a föld termékenysége, a népszaporulat és a társadalom vezetőinek legitimációja között. A vezetők által szorgalmazott technikai újítások nagyban hozzájárulhatnak egy társadalom fennmaradásához és fejlődéséhez, és saját helyzetük megerősítéséhez.

Minden választásnak azonban megvannak a határai. Fagan rámutat arra, hogy ha sikerül tartósan fenntartani egy aránylag magas életszínvonalat, ez a népszaporulat korlátlan növekedéséhez vezet. Ilyenkor az illető társadalom elér egy olyan ponthoz, amikor a föld termékenysége már nem növelhető tovább. A fellépő feszültségeket az éghajlat abnormális változásai a robbanásig feszíthetik, s a következmények a múltban a civilizációk pusztulásához, népeik kihalásához vezettek.

A korai perui civilizáció leghamarabb érezte meg az El Niño hatását. Először hatalmas esőzések okoztak óriási károkat, elmosták a nagy fáradtsággal teraszolt termőföldeket, elpusztították a lakosság élelmezéséhez szükséges talajt. Ez annak is volt a következménye, hogy a túlnépesedés miatt olyan földeket is művelés alá vettek, amelyek erre nem voltak alkalmasak, s közben kiirtották a fákat és más növényeket, amelyek némi védelmet és takarót nyújtottak ezeknek a földeknek.

Hasonló kríziseken ment át a korai Egyiptom, a dél-amerikai moche társadalom és az észak-amerikai indián társadalmak egy része. A tipikus eset a maják civilizációja. Ez a nép a végletekig kizsákmányolta településhelyének talaját, s amikor az esők hosszabb időre elmaradtak az El Niño következtében, nem volt más választásuk: szétszóródtak és otthagyták településeiket. Ebben az összeomlásban nagy szerepet játszottak a társadalom vezetői, a papok, akik nem voltak hajlandók mérsékelni követeléseiket és a beszedett adókat (amiket többnyire terményben követeltek a néptől). Tehát az alacsony terméshozam mellett az adók állandó szintje először a föld teljes kizsákmányolását, majd terméketlenné válását hozta magával. Vagyis az éghajlat időleges változása csak egyike volt azoknak a tényezőknek, amelyek ezeknek a civilizációknak az összeomlását hozták magukkal.

Hasonló volt a helyzet az anaszazik esetében, a mai Új-Mexikó és Arizona területén, akiknek pueblói mind a mai napig fennmaradtak – lakóik nélkül. A 900-as évek folyamán a lakosság valószínűleg szétszóródott, nem pusztult el. Menedéket kerestek a szárazság és éhínség elől rokonnépeknél, akik délebbre laktak tőlük, s akiknek szállásterülete kívül esett az El Niño hatókörén.

Hogy milyen következményekkel járt a középkorban az időjárás változása, azt az ún. kis jégkorszak mutatta meg. Az 1300-as évek közepétől ugyanis a Golf-áramlat hosszabb útvonalon melegebb vizet szállított az Északi-tengerbe. A jégtakaró egy része megolvadt, a hidegebb víz pedig lehűtötte a levegőt. Hidegebbre fordult az idő, s ez a lehűlés a 19. század elejéig egész Európát érintette, éhínséget és betegségeket idézett elő. A hollandiai csatornákat évente hónapokig borította jég, a hajók hónapokon keresztül voltak kénytelenek a kikötőkben


vesztegelni; Svájcban pedig falut falu után sodortak el az egyre terjeszkedő gleccserek. Öt évszázad hideg esztendei az európai mezőgazdaság átalakulásával jártak, elterelték a világkereskedelem központját a Földközi-tenger partjainak kikötőiből a nyugati kikötők irányába, és hozzájárultak az európai társadalmi feszültségek növekedéséhez, amelyek aztán a francia és más forradalmakban csúcsosodtak ki.

1850 és 1893 között aztán a kis jégkorszak véget ért, de ez nem jelenti azt, hogy nem térhet újra vissza.

A modern ipari civilizáció sem oldotta meg azt a problémát, amit a hirtelen bekövetkező éghajlati változások idéznek elő. Ez megfigyelhető minden olyan elmaradt országban, ahol az iparosítással együtt jár a népszaporulat hirtelen növekedése, a hosszabb élettartam, de ugyanakkor a földek kizsákmányolása és a környezetrombolás is. Vagyis hasonló helyzet áll elő, mint amely a korai civilizációk pusztulásához vezetett.

Fagan nem ad receptet arra, hogyan lehetne elkerülni a hasonló sorsot a modern világban. A megoldást ráhagyja a népekre és vezetőikre.


Documents

regi.tankonyvtar.hu · Web viewHistória 2002-056. História 2002-056. Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás